16 – Bridges To Burn

Hallottatok már embereket a 16 nagyszerűségéről beszélgetni, vagy akár veszekedni? Gondolom most mindenki rángatja a fejét, hogy bizony nem. Ez persze nem nagy gond, hisz a ’90-es években oly sok ‘kult sludge banda jött létre, hogy a baromi fantáziadús nevű zenekar csak egy apró szelet volt a tortából, a marcipán helyét pedig átvette más. Igen, a csúcsok csúcsára inkább a Buzzov-en, az Acid Bath, vagy éppen az atyaúristennek tekintett Eyehategod került, ahonnan sosem sikerült letaszítani őket. Miközben kiadtak oly sok lemezt, megtörtént az, ami a bekategorizálók rémálma, vagyis egyes műfajok határai összemosódtak.

Így történt ez a doom, a stoner és a sludge esetében is; ebből a mutációból jött létre ez a mocsári szörny. A hibát abban látom, hogy az 5. sorlemezéhez elérkezett – ám emellett tengernyi egyéb kiadványt jegyző – 16 nem kapta meg a kellő figyelmet a köreiben, márpedig rohadtul megérdemelné. Egyszer egy fórumon olvashattam a következő találó kijelentést, ami a mai napig megmosolyogtat; „Az igazi sludge az, amikor beindítasz egy rozsdás Plymouthot, vagy ha végignézed a Bullitt c. klasszikus Mustang – Charger párharcát!”. És tudjátok mit? Bárhonnan is nézem, ez a 16-ra simán megállja a helyét.

Elöljáróban meg kell annyit említenem, hogy a tavalyi Kingdom Of Sorrow debütalbum óta – ami ha nem is sikerült a legjobban, mégis igen hangulatos – kicsit szkeptikusan állok a Relapse által gondozott hasonszőrű lemezekhez, ezért is szemeztem sokáig a Florian tervezte borító furcsa lényével. Ahhoz, hogy egy ilyen kiadvány igazán nagyot üssön, kell elegendő hangulat; ördögien gonosz és mocskos riffek; agyszaggató dobáradat és egy igazán dühös énekhang; illetve az igen erős hangzás – mondanom sem kell, mekkora örömömre szolgál, hogy ez mind-mind adott.

A srácok nem teketóriáznak sokat, mert a Throw In The Towel olyan ordas grizzly maflást oszt le, hogy a fal adja a másikat. Kecses cin – basszus duóval nyitnak, amihez csatlakozik egy olyan déli riff, hogy a plafont is letépi a helyéről, majd az a fergeteges szóló, amire ha nem áll fel az ember egy száll alsógatyában villázni az asztalra, akkor inkább felejtse el az egészet, és próbálkozzon mással. Bedobhattuk volna a törülközőt, de a Skin & Bones úgy gyomorszájon vág, hogy abban nincs kegyelem. Az üvöltés felelős Cris Jersue rettenetesen kitesz magáért, az élet sötét oldalát tárgyaló szövegeket elnézve nem is csoda, főleg amikor egy-egy fajsúlyos refrént ordít el;

„You’re on your own
There’s no one home
Leave me alone
Skin and bones”

Az albumot elejétől a végéig jellemzi a szőröstökűség és a súlyos, katartikus riffek halmaza. Személyes kedvencem a What Went Wrong? c. tétel, ahol – nyilván nem egyéni probléma, de – megidéződik a Planet Caravan (…), majd egy lassú, sűrű örvénnyé zsugorodik. Megemlítendő és kiemelkedő a szaggatott You Let Me Down Again; headbang a javából. Számomra unszimpatikus talán a korongot promotáló dal, a So Broken Down, pedig közönségbarát, de nem olyan euforikus, mint a társai. Remekül váltakoznak a klasszikus sludge elemek, a déliesebb, fílingesebb attitűddel bíró témákkal. Higgyétek el, ez tényleg igazi izomautóba való.

Nem is tudom, hogy zárásként mit mondhatnék. Csak ülj le a kényelmes karosszékbe, majd hagyd, hogy csak az ár sodorjon magával. Pár perc múlva úgysem ülsz majd a seggeden!