12 Stones – Beneath The Scars

A 12 Stones-t éppen 10 éve sodorta elénk az akkorra már erősen döglődő nu metal hullám, persze nekik zeneileg ehhez a vonulathoz (a helyenkénti Papa Roach utánérzést leszámítva) nem sok közük volt. Mivel ekkortájt a Silver Side Up alig pár hónapja igázta csak le a bolygót, nagyrészt még olyan zenekarok szórakoztatták alternatív rock címszó alatt a nagyközönséget, mint például a Saliva, a Staind vagy mondjuk a szintén ekkor feltörő Breaking Benjamin. Azonban sablonosság ide vagy oda, az őszintének tetsző self-titled egy igen fülbemászó lemez volt; introvertált, melankolikus hangvétele tökéletes aláfestő zenének bizonyulhatott a hernyókorszak viszontagságaitól frusztrált tizenéves ifjúság számára – persze bevallom, nálam a mai napig elő szokott azért kerülni, ha máshogy nem, akkor legalább a nagyobb slágerek erejéig. Az elsősorban keresztény körökben felkapott banda később ugyan már nem tudta megugrani a debüt által elért szintet, ennek ellenére mindegyik lemezük tartalmazott kellemes perceket, bár a legutóbbi EP már inkább csak szódával volt fogyasztható. Mindezt még lehetett arra fogni, hogy az utolsó kiadványuk volt a Wind-Up kötelékében, amivel rögtön egybecsenghetne az a kijelentés is, miszerint az új korong kiválóan sikerült, persze – ahogy az sejthető – korántsem ez a helyzet. Nyilván ennek a problémának nem elsődleges forrása az, hogy szinte dalonként meg lehet mondani, mit és hol halottunk már, a bökkenő leginkább az, hogy a Beneath The Scars tetemes része egész egyszerűen felesleges. Pedig jól indul a dolog, az erősen a Skilletre hajazó Infected, illetve a slágeres Worlds Collide – ami lazán lehetne akár a The Paramour Sessions-ön is – külön is kiemelhetők, mint húzóerők. A That Changes Everything-ben detektálható először elkerülhetetlenül a vonósok jelenléte, ez sem a spanyolviasz kategóriája, ellenben egészen helyénvaló, mindez már a Course Of Nature-nél (vagy kismillió más bandánál) is szerethető volt. A baj inkább ott kezdődik, hogy a dalok fele, csipetnyi eufémizmussal élve, csak alulról ostromolja az ingerküszöböt; még akár az Amaryllis-on is erősebb lírai kompozíciókat találhatunk. Ha ehhez hozzáveszem az ezredfordulót sután idéző tételeket, mint amilyen példának okáért a nem túl szép emlékű Adema-t eszünkbe juttató The One Thing is, vagy az elkerülhetetlenül jelentkező Nickelback-effektust (Psycho), akkor meglehetősen vegyes az összkép. Vagyis éppen ellenkezőleg, akárhogy csűrhetem-csavarhatom, ennél átlagosabbat rajzolni sem lehetne. Kár érte. 5/10