2015. június 9.
Tracklist:
1. Dead Inside
2. [Drill Sergeant]
3. Psycho
4. Mercy
5. Reapers
6. The Handler
7. [JFK]
8. Defector
9. Revolt
10. Aftermath
11. The Globalist
12. Drones
Műfaj: alternatív rock
Hossz: 52:40
Megjelenés: 2015 június 5.
Kiadó: Warner Bros
Webcím: Ugrás a weboldalra
Na jó, igazából csak kilenc, ugyanis a Black Holes & Revelations című az 2006-os, és királyabb, mint ez, de az mennyire nem nézne már ki jól a címben. Mindenesetre nem véletlen, hogy szóba hoztam azt az albumot, ugyanis állítom, hogy Matt Bellamy-ék ott, abban az időszakban kerültek szembe először útelágazódással karrierük szempontjából, amikor ugyanis dönteniük kellett, hogy a határtalan csillogás, bombasztikus arénák, a méregdrága stúdióeszközök, a „rangos” díjátadók, vagy zenei világuk csendes, de sokkal elismerésre méltóbb kiteljesülése mellett teszik-e le a voksukat. Igen, ez ugyanaz az effektus, mint Sméagolnál, vagy a U2-nál egyébként. A Muse viszont a lehető legkivitelezhetetlenebb módszert választotta, vagyis inkább utat tiport magának a kettő között, megpróbálta megvalósítani mindkettőt.
Be is bukta egyről a kettőre. Ennek köszönhető egyértelműen az, hogy ennyire felemás lett mind a The Resistance, mind a The 2nd Law. Került rájuk 3-4 épkézláb sláger (az utóbbira azért annyi sem…) amit mindenki simán meghallgat, általában valami Queenes recept alapján. Kiszolgálva ezekkel a rádiókat, meg a fesztiválozó egyetemistákat, akik bekajálták, hogy ez valami nagyon intellektuális pop, a maradék felvételek pedig mindenféle kiforratlan és gyerekesen erőltetett kísérletezésekbe csaptak át részükről, hol szimfonikus zenekarral, hol dubsteppel, ránézésre is fura, még Bellamy gitárjánál is embertelenebb zajokat leképző hangszerekkel, meg az absztinenssé váló basszusgitáros önvallomásos kornyikálásával.
Na és éppen ebben más ez a mostani Drones. Azt mindenki felejtse is el, hogy ez egy világmegváltó konceptlemez, és valamilyen nagyon király sci-fi sztorit akar nekünk elmesélni, mert ilyeneket hangoztattak róla előzetesen. Ghost in the Shell-féle filozófiát akarnak ők itt feszegetni, hogy mikortól ember az ember és gép a gép, de mindenféle összeesküvés elméletekkel, politikai utalásokkal, meg néhol teljesen szükségtelen lírával elegyítve, úgyhogy ez a szándék körülbelül annyiban kimerül, hogy a szövegekben visszatérően hangzanak el olyan szavak, mint „drónok”, „távirányítás”, „agymosás”, és a többi. Persze szó se róla, nagyon okosan fel van építve a lemez, de mindenféle cselekmény kibontakozása helyett ez inkább onnan tűnik fel szerencsére a hallgatónak, hogy jobbnál jobb, változatos számok követik egymást rajta. Egyedül az utolsó kettő az, ami már nagyon megülheti a hallgató gyomrát (a The Globalist konkrétan egy ecseri piacos Knights of Cydonia), de az még mindig csak kettő, és nem három, vagy négy, vagy öt, mint az előzőeken. Micsoda briliáns érv, nem? De tényleg, Matt Bellamy-nak nem csak a szél lebegtette a száját mikor olyanokat nyilatkozott, hogy egy sokkal konkrétabb, jó értelembe véve komfortzónás, nyers, és kiforrott rocklemezt hoztak össze mostanra. A frontember gitárja például sosem szólt még ennyire testesen, mint most, persze hogy ez kinek mennyire jön be az ő esetükben, azt embere válogatja. A már tárgyalt útvesztőn való átgázolás viszont a Muse számára talán most vált mindenféle kátyúkba botlások helyett járhatóvá először az utóbbi években. A rádióslágerek, mint a Mercy, vagy a Dead Inside simán megférnek az ízlésesség határán mozgó „rockoperákkal”, mint a Defector, és a rifforgiákkal, mint a csúcspont The Handler, vagy a már sokkal régebb óta ismerős Psycho, de olyat is kifejezetten rég tapasztaltam már, hogy egymás után akár kétszer is felrakjam az aktuális lemezüket. Azért ez csak jelent valamit.
8/10
