Zeke – Death Alley

Tracklist:

1. Crossroads
2. Live Wire
3. Jack Torrance
4. Evil Dead
5. Arkansas Man
6. Shockwaves
7. Mountain Man
8. Evil Woman
9. The River
10. Night Rider
11. Into The Night
12. On The Run
13. Animal
14. Road Ahead
15. Eyes Of Satan
16. Death Alley

Hossz: 28:38

Megjelenés: 2001. október 23.

Kiadó: Aces & Eights

Webcím: Ugrás a weboldalra

Itt egy lemez, ami nem igazán nuskull. Egy lemez, ami a motorosoknak szól. Egy lemez azoknak, akik rajonganak az agyatlan izomautókért. Azoknak, akik szívesen kimaradnának a munkából / iskolából / bölcsödéből, ha 200 km-en belül meg tudnának nézni egy NASCAR versenyt. És akiknek mindeközben angol és/vagy amerikai első vonalbeli punk bandák nézelődtek a fiatalkori szobák falairól. Vagy azoknak, akikre ezek egyike sem igaz, de kíváncsiak arra, hogy milyen lenne, ha a Motörhead valamilyen komoly szintetikus drogra rágyógyulva kezdené el játszani 300%-os tempóban a dalait. Itt van bárkinek a tinédzserkorba ért Death Alley a Zeke-től.

A prológus

Zeke1993-ban színpadra állt egy zenekar Seattle-ben a Rock Cityben. A zenekar egy punk banda volt, de egy olyan tag írta gyakorlatilag az összes dalt, aki Arkansasból került a városba, és ott nyilván a blues nyomta a zenei neveltetésére a bélyegét. Aztán 18-19 évesen meglátja a Ramonest a tévében, és rájön, hogy ez az, ami neki kell. De persze a vénák már szartig vannak delta blueszal és Ian Fraser Kilmister rekedt hangjával. Ő „Blind” Marky Felchtone a zenekar pedig a Zeke. Akik aztán viszonylag gyorsan belekerültek Seattle amúgy is eléggé tartalmas underground élvonalába, ami ugyan a grungetól hangos, de nem jelenti azt, hogy másnak nincs is helye a városban. A zenekar egyre népszerűbb lesz, de azért szigorúan a föld alatt, 1998-ban a Nick Broomfield-féle Kurt and Courtney c. dokumentumfilmbe is bekerül egy koncertfelvételük részlete – igaz teljesen szükségtelenül és egészen félrevezető módon. Az évek során aztán a tagok is cserélődnek, a második gitáros posztján Dizzy Lee Roth-ot váltja Abe Zanuel Riggs III, Mark Pierce helyett pedig Jeff Matz (aki 2005 óta a High on Fire-t erősíti) veszi kézbe a basszusgitárt. Marky Felchtone és Donny Paycheck viszont megmarad a zenekar két fő pillérének (azóta is). Az évek során különösebb koncepció nélkül turnéznak mindenkivel a Pearl Jamtől kezdve a The Hiveson át a Superjoint Ritualig. Úgy vannak vele, hogy ha eljut a zene 2 srácig jó, ha még rengeteg pénzt is csinálnak belőle, még jobb.

A kiadó

ZekeA Death Alley többnyire (területenként más-más időpontban) 2001 októberében jelent meg egy kis kiadónál, a Supersuckers-féle Aces & Eightsnél, akiknek azelőtt, és azután sem volt igazán nagy dobása. Legalábbis nem akkora, mint az Epitaphnak, akik mindössze bő másfél évvel a Death Alley megjelenése előtt adták ki a Dirty Sanchezt, a Zeke előző nagylemezét. Ennek fogadtatása akkoriban felemásra sikeredett (pedig igen erős lemez), állítólag a zenekar sem volt elégedett vele, sem a lemez körüli dolgokkal, így két album után megszakadt a kapcsolat. Hogy a zenekarnak csak épp nem volt más választása, vagy direkt (vagy csak leszarva a kiadó-kérdést) igazolt az Aces & Eightshez, nem egyértelmű, de az biztos, hogy jót tett a végeredménynek, ráadásul később a Relapse-nél is meglátták a lehetőséget a zenekarban, így a következő igazi nagylemez (mert a Live and Uncensored mégsem az), a ’Til the Livin’ End már az underground óriás kezei közül került a polcokra. Pedig az Epitaph igen nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a Zeke neve elterjedjen, nem is csak Amerikában, hanem világszerte. És persze ahhoz is, hogy a régi motoros rajongók elidegenedjenek a túl nagyra nőtt zenekartól. Előtte ugyanis az igazából csak Amerika-szinten, de még inkább regionálisan aktív Scooch Pooch gondozta a kiadványaikat, amik ugyan elértek egy, a kiadótól elvárhatóan magas népszerűséget, de igazán nem tudtak berobbanni a köztudatba. Hogy ez akkor mennyire volt célja a seattlei rock világban már jól bejáratott zenekarnak már más kérdés, de az nyilvánvaló, hogy ha a Scooch Poochnál maradnak, most valószínűleg nem olvasol a Death Alleyről ezen az oldalon.

A dalok

ZekeA lemezen 16 szám van, kevesebb mint 29 percben. És még mindig nem grindcore lemezről beszélünk. Az album elején kapsz három pergőcsapást, hogy bekösd az öved és betépőzárazd a pempörszt, utána megindul az aprítás a világ legegyszerűbb dobalapjaival, legtermészetesebb rock riffjeivel és leghadarósabb rock szólóival. Az első három-négy szám leszögezi, hogy itt nem találsz póverballadát, dobozosgitáros tábortűz-kompatibilis prüntyögést, de még arra vonatkozóan is kétségeket gerjeszt benned, hogy lesz időd beszarni. A Dirty Sanchez után meglepő, hogy Markynak egyáltalán bármi hangja is maradt, de a Death Alleyn sem kíméli a torkát és a hangszálait, és ha nem is olyan vehemensen, de ugyanolyan aprólékosan smirglizi szét a dobhártyádat, mint a megelőző lemezen tette. Felchtone, aki lényegében az egyetlen dalszerző, ezen a lemezen sem kerít új gourmet-receptet a számokhoz, marad a megszokott: Motörheadből, Ramonesból és némi bluesból összedobott főzelék, amit aztán addig gyorsítanak, ameddig a kezek és a hangszerek bírják. Viszont ezúttal egy minden eddiginél erősebb köteg dal lesz a végeredmény. A horror/sátán/motor háromszögbe illesztett tematikájú lemez helyenként megenged némi visszafogottságot, az Arkansas Man és az Evil Woman is középtempósabb, sőt ezek azért zeneileg is megszínezik a lemezt: előbbi délies riffjével, utóbbi pedig egyszerűen más dallamokkal operál, mint a lemez többi tétele.

És persze van az albumon lévő számokban zenei gerinc (mint ahogy az összes Zeke szerzeményben), de a lemez hossza, ez a nem egészen fél óra édes kevés ahhoz, hogy ezt eszedbe jusson szóvá tenni, távolról sem tud unalmassá válni a lemez. Ráadásul lehet, hogy velem van a baj, de én speciell hiába keresem már évek óta a gyenge számot a lemezen, egyszerűen nem tudom megtalálni. A Death Alley hangzásáért a Bill Stevenson, Jason Livermore, Stephen Egerton trió felelt, és a korábbi Zeke albumok nagyon nyers hangzása után egy kicsit fülbarátabb, kicsit csiszoltabb (persze csak punk normák szerint) összképet adott az anyagnak.

Az epilógus

ZekeA Jack Torrance és az Evil Woman 7”-es lemezen is megjelenik még 2001-ben, és az Alpha Motherfuckers c. Turbonegro tribute lemezre is készítenek egy feldolgozást a Midnight Namblahoz (vagy inkább feljátsszák a számot egy-az-egyben), a Death Alley c. szám a lemezről pedig később felkerül a Tony Hawk’s Pro Skater 4 játék soundtrackjére. Közben a zenekar koncertezik irgalmatlanul, a következő évben egy Európa turné után viszont annyira kimerülnek/kiborulnak, hogy az elvileg soron következő, Melvinsszel közös turnét le is mondják, és hirtelen fel is oszlanak. Aztán nem sokkal később rájönnek, hogy azért erre a zenekarosdira mégiscsak szüksége van mindnyájuknak, úgyhogy hirtelen újra össze is állnak. Ezután születik meg a ’Til The Livin’ End, aminek a Relapse aztán persze minden eddiginél erősebb promóciót tud nyújtani, így a Zeke eljut mindenhová. Még Budapestre is, 2005-ben a Polly Is Dead és a Stereochrist után adnak egy ~40 perces koncertet a szép emlékű Kultiplexben. Azt nehéz lenne állítani, hogy a Zeke zenéje rengeteg zenekarra lett volna komoly hatással, és még az sem igaz, hogy a műfajt ők teremtették meg (ha más nem, gondolj a Dwarvesra). Viszont ezzel a lemezzel elérték azt, hogy szinte lehetetlen legyen jobbat csinálni a műfajon belül.