Velvet Stab – Where Parallels Meet EP

Tracklist:

01. With A Vengeance (03:42)
02. Vertebrae In Pieces (03:59)
03. Angel Track (03:06)
04. Sunday Caviar (05:07)
05. Ares (03:58)

Hossz: 19:53

Megjelenés: 2003. július 17. / 2005. február 15.

Kiadó: Szerzői kiadás / Beniihana Records

Webcím: Ugrás a weboldalra

Cikksorozatunk fordulóponthoz ért, ugyanis a 2011-es évre már egész biztosan befejeztük a külföldi metalcore zenekarok méltatlanul elveszett lemezeink felkutatását. Helyette azonban megadva a sorozat lezárásának méltó módját három nagyobb volumenű cikkel búcsúznánk el tőletek, már ami retrospektív szériánkat illeti. Hogy miről is van szó? Egy-egy elveszett magyar metalcore anyagot fogunk nektek bemutatni még a megszokottnál is részletesebben és információdúsabban az év fennmaradó három vasárnapján. A finálé első résztvevője egy igencsak alulértékelt csapat igencsak alulértékelt debütáló kiadványa, mely 2003-as keltezése zenei szempontból minden tekintetben figyelemreméltó és előremutató, hiszen az első generációs Velvet Stab valami olyasmit játszott akkoriban a budapesti klubokban, amit előtte és utána magyar zenekar soha. A Poison the Well-ihlette zenei világ és a korát megelőző stílus pedig nemcsak a srácok hajdani élőteljesítményében mutatkozott meg, hanem az egykoron mostoha körülmények között rögzített EP hangulati faktorában is. Első áldozatunk tehát a Velvet Stab: Where Parallels Meet c. bemutatkozó EP-je.

Az eheti cikk pedig nem csak a szóban forgó zenekar származása miatt lesz formabontó, hanem azért  is, mert ezúttal az egykori csapat két tagjával, Gémesi Márk gitárossal és Totik Zoltán énekessel is beszélgettem, hogy a lemez háttértörténetét, az akkori viszonyokat jobban megismerhessem és ezáltal nektek is bemutathassam. Ezúton is szeretném megköszönni a srácok szívélyes együttműködését és segítőkészségét.

A ZENEKAR

A történet a kilencvenes évek legvégére nyúlik vissza, amikor két gimnazista srác pár barátjával karöltve megalapította első zenekarát, mely kizárólag feldolgozásokat játszott a szegedi tinédzserek nagy örömére. Az elsősorban Nirvana-dalokon edződött csapatban két főszereplőnk Gémesi Márk, mint gitáros, Totik Zoltán pedig, mint énekes-gitáros kezdett el zenélni a tipikus gimisbanda imidzsét keltő Etcetera nevű formációban. Az érettségi után azonban megszakadt a sikersztori, mivel a két jóbarát a továbbtanulás jegyében felköltözött a fővárosba, ahol szintén nem maradtak sokáig tétlenül, és a budapesti színtér főáramlatába bekerülve megannyi új inger, és ismeretség révén sikeresen találtak maguk mellé két zenésztársat. Ponori Ajtony dobosra egy figyelemfelkeltő újsághirdetésben találtak rá, melyről az interjúban olvashattok bővebben, a basszusgitáros szerepét pedig a ma a Random Chordsban pengető Sanya töltötte be. A tiszavirág életű formáció Overbored fedőnév alatt kezdett el próbálni és dalokat írni, amelyek közül néhányat fennállásuk egyetlen koncertjén elő is adtak, ahol az Insane előzenekaraként 2002 júliusában az Üllői út 453-ban léptek fel. A történet azonban itt megszakadt, így Zoli és Márk Ajtonnyal kiegészülve új basszusgitárost keresett maga mellé, akire Nagy Viktor személyében találtak rá. Az új felállás azonban új nevet is követelt, ami egyet jelentett a szóban forgó csapat hivatalos megalakulásával és a Velvet Stab név felvételével. Sok kérdés nem volt: tudták, hogy mihamarabb rögzíteniük kell egy kiadványt, hogy megmutathassák: “igen itt vagyunk”. A dalszerzés meglehetősen gyorsan ment, hiszen a 2002-ben alakult csapat az év végére a repertoárjából négy teljes értékű dalt kiválasztva az év késő őszén igencsak mostoha körülmények között, de felvette első EP-jét, mely öt dalt foglalt magába. Ezzel gyakorlatilag el is érkeztünk cikkünk tárgyához és a zenekar ezen felállásának egyetlen kiadványához, a Where Parallels Meethez. A hazai underground meglehetősen jól fogadta a papírtokba csomagolt, akkoriban a külföldi színtér fejlődéséhez képest meglehetősen modern, hazai szinten pedig maximálisan előremutató csapat dalcsokrát. Nem volt kérdés, hogy a srácoknak két fontos feladatot kell majd ellátniuk a közeljövőben: 1. a lehető legtöbb koncertet leszervezni, 2. külföldi kiadót találni, hogy minél több emberhez eljuthassanak. Az elsőt főként Jakab Zoltán közbenjárásával tudták megvalósítani, míg a második kitűzött cél tekintetében a szerencse volt az, ami közben járt, hiszen Totik Zoli hiába gondoskodott róla, hogy minden valamire méltó európai underground kiadó megkapja az új anyagukat, egyik kiadóval se sikerült a lemezszerződés megkötéséig eljutni. Egészen addig míg az akkor virágkorában lévő DigitDestroyDesign fedőnév alatt működő grafikai vállalkozás (Zoli vállalkozása) közben nem járt a második Embers lemez borítója kapcsán és Zoli ezáltal kapcsolatba léphetett az akkor még aktív Beniihana Records főnökkel és a baráti kapcsolat végül üzletivé is vált, hiszen a német kiadó végül saját neve alatt adta ki másodszorra az EP-t. Az újrakiadás persze nem csak újranyomást jelentett, hanem kibővített és teljes értékű bookletet és újramaszterizált megszólalást. A srácok továbbá az újrakiadást megelőzően a tagság tekintetében is új hírekkel szolgálhattak, hiszen Sági Viktor személyében új másodgitárost avathattak, akivel muzikálisan is nagyot léptek előre, illetve az élő teljesítményükön is megmutatkozott a fejlődés, amire szükség is volt, hiszen több ízben is képviselték hazánkat külföldi zenekarok előtt egyaránt Budapesten és szerte Európában. Olyan csapatokkal osztották meg a színpadot anno, melyek budapesti koncertjeiért ma a két kezünket tennénk össze: Throwdown, Zao, Amen, The Hope Conspiracy, Boysetsfire, Death By Stereo, Jairus, Hand to Hand, (The) Destiny (Program), Most Precious Blood, The Great Deceiver, Undying, Curl Up and Die, Ensign, Funeral Diner és még sokan mások. Jómagam egyetlen koncertjükön voltam jelen, ami tizenöt éves fejjel számomra meglehetősen nagy élmény volt, sőt talán ez volt az első találkozásom az „élő” hardcore zenével és aznap este a Trafó Bár Tangóban fellépő öt csapat mindegyike mély benyomást tett rám. Az érzelmi kötődés tehát bevallom, adott, de ennek ellenére úgy gondolom, hogy képes vagyok megítélni a lemez valódi értékét, ami alapján azt hiszem teljesen jogosan vettem a hátamra a feladatot, hogy a három elveszett magyar lemez közül ez a korai Velvet Stab kiadvány legyen az egyik bemutatott alkotás. Ezzel talán némileg növelve a lemez népszerűségét, aminek egyébként teljes tartalmát a zenekar engedélyével feltöltöttem a leghíresebb videó megosztó oldal adatbázisába, ezáltal bármikor gond nélkül meghallgathatja bármelyikőtök bárhol és bármikor, továbbá az egész EP most először külön is letölthető az alábbi linkre kattintva:

EP LETÖLTÉSE / DOWNLOAD THE EP

A KIADÓ

A Where Parallels Meet, mint arra korábban kitértem, első ízben saját költségen jelent meg papírtokban és mindössze száz példányban, ám a CD-k mindegyike gyorsan gazdára talált és csak egynéhány jutott arra a sorsra, hogy a nagy kiadókereső lázban a nyugati lemezszerződés érdekében elküldték a kiszemelt kiadók számára. Igaz, a tényleges leigazolásig egyik kiadóval se jutott el a csapat, de csak említés szintjén felsorolnám, hogy kikkel vették fel Zoliék annak idején a kapcsolatot: Lifeforce Records, Circulation Records, Skipworth Records, Defiance Records, Firefly Companies, Burning Season Records, Mighty Atom Records vagy az Alliance Trax. Mindegyik kiadó rendelkezik egy pár igazi csemegével, amelyek mindenképp megérdemlik a figyelmet! Az Embers zenekar közbenjárásnak köszönhetően az EP azonban 2005 februárjában került újrakiadásra a Beniihana Records égisze alatt. Az alsó-szászországi Braunschweig-béli minikiadó 2000-től 2006-ig létezett hivatalosan. Ez idő alatt olyan csapatok lemezei jelentek meg a gondozásukban, mint a Jane legendás Romeo is Dead c. anyaga (2002), a Destiny bemutatkozó nagylemeze (Diving Into Eternity, 2002), a Shaped by Fate debütáló EP-je (Brightest Lights Cast The Darkest Shadows , 2005), az A Traitor Like Judas: Poems for a Dead Man c. EP-je (2002), a Maroon: The Key c. split lemeze, melyet a Self Conquest zenekarral közösen adott ki és végül, de nem utolsó sorban a The First Squall of an Evil Storm c. Embers nagylemez 2004-ből. De ő volt a felelős az Unearth 2004-es The Oncoming Storm c. bakelitjének európai terjesztéséért. Habár a Beniihana sok kiváló zenekart indított útjára és nem gondolom, hogy a vezetők elhivatottságát kétségbe lehetett volna vonni, a befejezés már egyáltalán nem volt olyan fényes, mint a kezdetek. A kiadó utolsó szerződését a Velvet Stab zenekarral kötötte meg és az ígértekhez híven az év februárjában már landolt is a polcokon a remaszterizált bemutatkozó EP. A srácok nevét kezdték megismeri nyugat-európai körökben és úgy tűnt, hogy képes lesz még egy zenekar felérni azon kevés magyar csapat közé, akik a jó hírnevünket terjesztik Európa szerte. A kiadó azonban 2006 végén váratlanul csődöt jelentett és a Velvet Stab egyik németországi koncertjét is sajnálatos módon csupán CD-kel volt képes kifizetni, amely csalódás minden bizonnyal hozzájárult a zenekar megszűnéséhez, melyről most beszéljenek inkább most ők maguk pár más téma mellett:

_

AZ INTERJÚ

Mit gondoltok arról, hogy a szóban forgó lemezeteket beválogattuk a NuSkull elveszett lemezek cikksorozatába, melynek három záró epizódja a magyar színtér egy-egy elfeledett klasszikusával foglakozik majd?

Márk: Be kell valljam, nagyon megörültem neki és hihetetlenül jól esik. Annak idején a hazai színtér nagyjai szinte mindennél többet jelentettek számomra, egyfajta példaképek voltak ők és az, hogy gyakorlatilag velük egy szinten említse bárki is az általunk elkészített EP-t az egyszerre beteljesült álom és óriási megtiszteltetés.

Számomra nagy rejtély, hogy az első közös, Etcetera nevű zenekarotoktól hogyan jutottatok el a Velvet Stab zenei világához?

Zoli: Anno az első zenekarunkat nagyon fiatalon, a kamasz éveink közepén kezdtük el, ami ezzel együtt a zenei képlékenységünk tetőfokát is magában rejtette és pont emiatt alakulhatott úgy ahogy. Akkoriban ismertünk meg olyan csapatokat, akik nagymértékben befolyásolták a zenénket. Az első hullámban érkeztek olyan csapatok, mint a Nirvana, a Pearl Jam vagy a Silverchair, aztán érkezett egy erőteljes Deftones, Korn-behatás, majd azt követően ismerkedtünk meg az olyan csapatokkal, mint pl. a Poison the Well, Dead Poetic, Darkest Hour. És ez utóbbiak értelemszerűen már akkortájt hatottak, amikor elkezdtük a Velvet Stabet is összehozni.

Márk: Számomra ez mindig úgy alakult, hogy elkezdtünk csinálni valamit, majd felfedeztünk egy új csapatot, akik óriási hatással volt ránk és beépíttettük a saját hangzásukba és ez így tovább ismétlődött a végső összkép kialakulásáig. A Nirvana és a Deftones mindenképp ilyenek voltak. A Deftones jóval keményebb zenét tolt annak idején, mint mindenki más, akit hallgatunk és mi is hasonlóan szerettünk volna megszólalni. Aztán jöttek sorra az újabb és újabb zenekarok, akik hatottak ránk, de a végén már nem tolódtunk el se a túl durva, se a túl nu metalos irányba, szinte mindvégig a Deftones maradt meg főinspirációként, még azután is, miután megismertük az olyan csapatokat, mint az említett Poison the Well vagy hazai részről a Newborn/Dawncore kettősét. Összességében az egész egyfajta önmagát gerjesztő evolúció volt, aminek végeredményeként született meg ez az EP.

Hogy állt össze a Velvet Stab?

Márk: Ketten Zolival az Etcetera kapcsán már biztos pontot alkottunk és mivel, akkor költöztünk fel Szegedről Budapestre tudtuk, hogy annak vége és ideje volt már valami újat csinálni. Elsőként egy újsághirdetésből kiindulva kerestük fel a saját magát hirdető és zenekart kereső dobosunkat, aki akkoriban valamilyen internetes portál szerkesztője volt, ahova fel volt töltve egy afféle keleti-nyugati kultúra összecsapásáról szóló kép, ahol ő a keletet szimbolizálva japán szakállas arcnak volt beöltözve és mivel nagyon durván festett a képen úgy döntöttük, hogy lehívjuk egy próbára. Ő volt Ponori Ajtony. A basszusgitárosunkra, Nagy Viktorra (Mánü) pedig barátokon keresztül akadtunk rá és így négyen alapítottuk meg a Velvet Stabet az elődzenekarok romjain. Utána komoly koncertezésbe és dalírásba kezdtünk, majd 2002-ben felvettük, 2003-ban pedig sikeresen kiadtuk az EP papírtokos változatát, amit még szintén ez a felállás rögzített. Utána viszont úgy éreztük, hogy mindenképp szükségünk lenne még egy gitárosra és ekkor jött a képbe Sági Viktor, aki a honlapunk révén értesült arról, hogy gitárost keresünk és úgy jelentkezett. Sőt az elején azt hitte, hogy mi egy német zenekar vagyunk és csak a próbán derült ki, hogy mégsem. (nevet) Egyébként alapból kétgitáros formációra gondoltunk a kezdetektől fogva, de egészen addig nem találtuk meg a megfelelő embert. Korábban, az elődzenekarokban Zoli nemcsak énekelt, hanem gitározott is, de itt jött el, hogy külön gitárossal dolgozzunk, így született meg a végleges felállás.

Miben különbözött az akkori színtér a mostanitól?

Márk: Nehéz a kérdés, hiszen már több, mint nyolc év eltelt azóta és mi is nagyon sokat változtunk. Akkoriban az egyetemet nem vettem annyira komolyan, hogy ne tudtam volna mellette lazulni és más felelősség se volt nagyon a nyakamban, ebből kifolyólag el tudtam menni minden ilyen eseményre. És, habár mi inkább az akkori hardcore színtér átalakulásának végébe csatlakoztunk be, de volt egy százötven-kétszáz fős társaság, akik rendszeresen lejártak a nagyobb megmozdulásokra és lehet, hogy rosszul gondolom, de én ennek a korszaknak a végső elhalását a Kultiplex bezárásával magyarázom. Ez a generáció, bár mi fiatalabbak voltunk ezzel az eseménnyel párhuzamosan fokozatosan el is tűnt a bulikról és csak hébe-hóba látok most is ismerős arcokat. Valószínűleg ők is hozzám hasonlóan tízből, ha egy ilyen jellegű eseményre ellátogatnak. Ezzel párhuzamosan viszont látom, hogy sok tehetséges új zenekar van, akik rendelkeznek egy hasonlóan erős színtérrel, ami sokkal másabb, de gyakorlatilag megfelel a mienk jelenkori változatának.

Zoli: Igen, azt mindenképpen állíthatjuk, hogy a klubok elég meghatározóak ilyen szempontból, ugye a Kultiplex mellett ott volt pl. a Süss fel nap, ahol én először láttam a Newbornt vagy a Jailhouse, és a gödöllői Trafó. Amúgy persze most is benne vagyunk ebben a közegben mindketten és tartjuk a kapcsolatot mindenkivel, akivel lehet, de már nem az a korosztály vagyunk, akik akkor voltunk. Nagy valószínűséggel, azoknak a fiatal srácoknak, akik most lejárnak a Dürer Kertbe, nekik az olyan, mint nekünk anno pl. a Süss fel nap volt.

Márk: Igen, a Trafó is érdekes volt teszem hozzá. Mi annak idején, ha a Trafóban volt egy nagyobb volumenű koncert, akkor akár kétszázan is felkerekedtünk és kimentünk Gödöllőre, de ma már nem is lehetne oda bulit szervezni, mert senki nem menne ki olyan messzire. Nyilván a széles zenei kínálat miatt alakult ki ez az erőteljes elkényelmesedés, ami már nálunk is megvolt, hiszen a legkirályabb bandákat mind láthattuk élőben, de ennek ellenére, akkor valahogy más volt e tekintetben a hozzáállás. Persze egy kis zenekarnak tök nehéz volt akkor is labdába rúgnia, hiszen kit érdekelne egy szerdai hazai buli a Marco Polóban, ha szombaton a Darkest Hour is játszik és ez ma is így működik. Nem hiszem, hogy az emberek jellemüket tekintve nagyon megváltoztak volna, egészen egyszerűen csak lezajlott egy generációváltás.

Melyik zenekarok befolyásolták leginkább ezt az EP-t? És ezek hatására ki volt a legfőbb dalszerző a zenekarban?

Márk: Akkoriban olyan 2002 környékén a Poison the Well mindenképp nagy hatással volt ránk, a Darkest Hour szintúgy. Az európai zenekarok közül pedig a Destiny (ma már The Destiny Program – szerk.) és a Burst volt rám nagy hatással.

Zoli: Nálam a Glassjaw is bejátszott, továbbá egyértelmű a Deftones-hatás is. Amikor anno magunkban azok gondolkoztunk, hogy mi lehetne a kijelölt zenei irányvonal, akkor arra jutottunk, hogy félig a Poison the Well félig a Deftones lehetne az irányadó. A dalokat pedig fele-fele arányban szereztük a Márkkal.

Márk: Itt finomítanék, mert szerintem az EP megírásában a Zoli markánsabban részt vett, elvégre a négy teljes értékű dalból az EP-n három az ő ötletén alapult még, ha a felvetteken kívül sok dal tőlem származott.

Hogyan, mikor, hol vettétek fel a lemezt és ki, mikor és miként adta ki?

Zoli: Annak idején miután megszülettek a dalok az vált a legfontosabbá, hogy tudjunk mutatni valamit a hazai szcéna számára is és így saját költségen a saját próbatermünkben vettük fel a dalokat a házilag eszkábált szerkezetünkkel. Igazi DIY kiadvány volt, mely 2003 júliusában száz példányban, papírtokban, egy színnel szitázott cd-n jelent meg és azt követően végre el is kezdhettünk koncertezni. Akkoriban Európában nagyon mentek ezek a kis hardcore kiadók és jó pár lemezt szét is küldtünk. Végül két évre rá, azaz 2005 februárjában a Beniihana Records jelentette meg az anyagot egy személyes ismeretség révén, mivel ők adták ki anno az Embers: First Squall Of An Evil Storm c. nagylemezét, aminek ugye én készítettem a borítóját. Akkortájt volt egy hétvégi dupla lemezbemutató koncertjük Németországban, ahova én is elkísértem őket és megismerkedtem a kiadó főnökével, akinek elküldtem az anyagot és mivel nagyon megtetszett neki ki is adta. Sajnos egy-két évre rá csődbe ment a kiadó, de addig sokat segítettek nekünk és itthon is egyre nagyobb hírnévre tettünk szert. Talán az első komolyabb élményünk az volt, amikor a Szigeten játszottunk 2004-ben. Ekkor éreztük először, hogy az emberek kezdenek érdeklődni irántunk, kezdik megszeretni a zenénket. Egy épp, hogy színpadnak nevezhető dobozban délután játszottunk négy óra tájt és nagyon sokan eljöttek, ami nagyon jól esett. Közben persze nagyba írtuk az új dalokat és hét-nyolc darabot teljesen be is fejeztünk.

És, hogy-hogy akkor mégis vége lett a sikersztorinak?

Márk: Mondjuk azt, hogy az által, hogy egy jó ideje együtt voltunk kezdtek olyan feszültségek kialakulni, melyeken nem tudtunk már segíteni, egyfelől emberi, másfelől zenei szempontból. Zoli ugye elkezdte a Shell Beach-et, ahol talált egy olyan társaságot, ahol ezek a feszültségpontok sokkal kevésébe léteztek és ők már a megalakulásukkor is jóval inkább egy irányba gondolkoztak. Mi már a hatásokat tekintve is egy sokkal inkább színesebb társaság voltunk. Ennyi az ok. A Viktor egyszer csak azt monda, hogy betelt a pohár, megunta, elege van a színtérből és ő lépett ki elsőként, majd a Zoli is végiggondolta és az említettek miatt, továbbá, azért is, mert ott a Shell Beach-ben számunkra olyan ikonikus alakokkal zenélhetett, mint pl. Ivánfi Dani. Érthető volt a döntése maximálisan.

Zoli: Én mindig is olyan voltam, aki egyszerre csak egy adott dologra szeret teljes egészében rákoncentrálni és úgy éreztem, hogy önmagamat és a többieket csaptam volna be azzal, ha azt mondom, hogy a két zenekart párhuzamosan csináljuk tovább. Ez volt az egyik, a másik pedig, amit a Márk is elmondott: már nem jöttünk ki túl jól egymással.

Márk! Amikor kiszállt a Zoli, akkor megpróbáltátok a régi dalokat is játszani vagy teljesen új projektként gondoltatok a megújult Velvet Stabre?

Márk: Nem, nem próbáltuk meg a régi dalokat eljátszani, elvégre, akkoriban nem olyan embert akartunk keresni, aki képes a Zoli által felénekelt témákat ugyanúgy előadni, hanem olyat, akinek van saját stílusa és képes kiegészíteni az akkori hármas felállásunkat és egy kerek egésszé varázsolni azt.

Milyen gyakran hallgatjátok meg az EP-t?

Zoli: Évente egyszer.

Márk: Én is, de amikor megtudtam, hogy lesz ez az interjú, akkor egyben végighallgattam mindent, amit eddig valaha Velvet Stab név alatt felvettünk.

Mennyi az esélye annak, hogy valaha ezeket a dalokat bárki is valamelyik mostani zenekarotok égisze alatt vagy egy új projekt kapcsán, de újra hallhassa élőben?

Márk: Nekem volt egyszer egy olyan ötletem, hogy csak a saját magunk szórakoztatására, nem feltétlen publikusan, de tolnánk egy olyan bulit a próbatermünkben vagy egy szórakozóhelyen, ahol a Velvet Stab teljes felállása megmutatkozna, együtt zenélgetnénk és előadnánk a dalainkat minden korszakból.

Miként volt lehetőségetek fellépni olyan zenekarokkal amilyenekkel?

Zoli: Anno az egyik legelső bulinkra, a Rocktogonba a Jakab Zoli is ellátogatott, és ha emlékeim nem csalnak, őt már korábban is ismertem az akkoriban dívó IRC hardcore chatszobájából, illetve az Index híres hardcore fórumáról (Hardcore őrültek kerestetnek!). Talán ott beszélgettünk komolyan először és onnantól kezdve kezdett el minket el-elhívogatni bizonyos koncertekre, mert tetszett neki, amit csináltunk. Óriási segítség volt ez számunkra a részéről. Ez az egyik, a másik, ami sokat nyomott a latba, hogy BPRNR (Budapest Rock and Roll – szerk.) tagok is voltunk.

Meséljetek valamit a zenekar nevéről!

Márk: A Velvet Stab név Zoli fejéből pattant ki annak idején amikor, ha jól tudom éppen egy Shakespeare kötetet lapozgatott jó angol szavak keresése végett és rátalált a ’velvet’ szóra, amit kiírt egy papírra, majd mellé később megérkezett a ’stab’ is hasonló módszerrel és a kettő egymás mellett iszonyatosan jól nézett ki. (nevet) Persze én még emlékszem olyan nevekre is, mint a Deathstar és a Spitfire.

Záró kérdésem pedig az lenne, hogy Ti zenei szempontból hogyan és miként változtatok meg, pláne, ha végignéztek az eddigi életművötökön, ahogy arra Márk korábban utalt is.

Zoli: Manapság sokkal kevesebb zene fog meg, mint annak idején, de viszont az a pár, amelyik képes erre az általában az összes előzőnek egyfajta metszete és ez a kör egyre inkább kezd szűkülni. Talán a Lower Definition az, ami olyan zenekarok hatásait ötvözte a zenéjében, amelyek rám is nagy hatással voltak, gyakorlatilag ők az a bizonyos metszet, a piramis teteje. És párhuzamosan ugyanez igaz a saját dalainkra. Az összes eddigi hatás érvényesülni látszik azokban a dalokban, amelyeket pl. most a Shell Beach új lemeze kapcsán rögzítünk.

Márk: Ugye elkezdtük valahol, ami egy igencsak szoftos vonal volt (grunge), majd eljutottunk egészen a másik végletig, ami a hardcore-t jelentette és közte kipróbáltunk minden létező állomást. És miután végigjártuk a teljes spektrumot, utána elkezdtünk arra törekedni, hogy mindent, ami eddig hatott ránk vagy amit eddig játszottunk az sűrűsödjön össze egy masszává és kikristályosodjon. Zoli piramis hasonlata rám is maximálisan igaz, volt egy széles alapzat, ami mára zeneileg egyre inkább beszűkülni látszik. Engem se tudnak már lekötni nagyon új zenekarok, de, ha találok egyet, akkor az általában summázza a korábbi kedvenceim által képviselt világot. A legutóbbi ilyen felfedezettem a nemrég feloszlott Thrice. A másik pedig furcsamód a legutóbbi Linkin Park anyag volt, az A Thousand Suns. És bár hasonlóakat mondunk most a Zolival kettőnk között még is nagy különbség volt, én mindig inkább a nyersebb hangzások felé húzódtam. Anno, amikor ő a Poison the Well világával szimpatizált nálam inkább a Converge vagy a Curl Up and Die játszott, és például nagyon szerettem Dead Poetic első lemezét is, pont azért mert olyan bénán szólt. Illetve még, amit nagyon szeretek az a korábbi kedvenc bandáim tagjainak további projektjei, mint pl. a Rage Against The Machine kapcsán a One Day as a Lion, a Street Sweeper Social Club, az Audioslave vagy a The Nightwatchmen.

A LEMEZ

Hogy szerintem miért különleges az anyag? Mióta világ a világ, megfigyelhető, hogy Európa keleti fertálya minden létező tekintetben le van maradva nyugatibb társaitól, noha a globalizáció e tekintetben képes volt pozitív irányba billenteni a mérleget, teljes mértékben nem hinném, hogy valaha sikerül majd teljes egészében kiiktatni kulturális vagy morális elmaradottságunkat. A zenében és azon belül a metal színtéren se volt ez soha másképpen, de néha-néha egy-egy zeneszerző vagy csapat képes volt áthidalni ezt a problémát és ha a nyugati trend elé menni tényleg csak a legritkább esetben sikerült, zzal egy szinten alkotni viszont annál azért gyakrabban tudtunk. A Velvet Stab is az utóbbi kategóriát erősíti. Szó sincs arról, hogy világmegváltó muzsikájuk lett volna, de képesek voltak saját színterüket megelőzve olyan, abban a korban modernnek számító dalokat írni, amelyek igencsak ritkaság számba mennek a hazai palettán. A történethez hozzátartozik, hogy a legenda szerint annak idején az első generációs Nuskullon l3v3e nevű szerkesztőnk publikált egy írást a szóban forgó anyagról, azonban mindez sajnálatos módon mára már nyom nélkül elveszett az internet homályában, így teljes mértékben tiszta lappal indulhatok.

Az EP négy teljes értékű dalt és egy pihentető lezárást tartalmaz szűk húsz percben. A könnyűnek korántsem mondható tartalom a With a Vegenance c. hardcore bombával indul. Kíméletlen és gyors, kiváló kezdődal, melyet sokért nem adnám, ha újra hallhatnék élőben. Egyszerre direkt és epikus, a dalt pedig az egész EP-n keresztül Zoli száz közül is felismerhető hangja teszi egyedülállóvá. Változatos hangszíne leginkább a 36 Crzayfists énekesére emlékeztet, hiszen tiszta énektémái és üvöltései egyaránt ötletesek, önállóak és változatosak, mely képes egy ilyen stílusú lemezt a nagyok közé felemelni. A zenei hatások érezhetően több, mint változatosak, hiszen a Vetebrae In Pieces c. dalban épp úgy érzem az In Flames, mint a Poison the Well vagy az Underoath hatását, de talán a legjobb az egész EP-ben, hogy egy pillanatra sem hagyja, hogy elkalandozz gondolatban. Egyben van, végig leköti a figyelmet. Ha az ember határán lenne annak, hogy elkezdjen mással foglalkozni biztos, hogy elővesznek a srácok egy olyan megoldást mely garantáltan leköti a teljes agykapacitásod. Az Angel Track elején található sor: ”Think about this. If he was created to love, it’s reasonable to assume he’d hate. If he was pushed to extreme, What’d he be capable of?” (”Gondolkozz, ha képes szeretni, akkor feltehetőleg gyűlölni is tud. És ki tudja, mire képes, ha felébred benne a gyűlölet?”) idézetet az A.I. Mestersége Értelem c. film ihlette, mely az egész dal hangulatán végig vonul. Zoli szövegileg sosem konkrét élményekről számol be, mindig inkább érzelmeket próbált meg körülírni és elmesélni, és az adott dal hangulata nélkül kis túlzással lehetetlen lenne bármilyen jelentést is betudni az adott dalszövegnek. Fordítva viszont kinyílnak az ajtók. A Sunday Caviar számomra egyértelműen az EP legkedvesebb dala, nem győzők betelni a dal második felével: “Soon you will fall down and decend”. Igazából a változatosság az, ami naggyá teszi ezt a lemezt. Márk és Zoli kiváló dalszerző párosnak bizonyult és megmondom őszintén örülnék, ha a mostani Velvet Stab és a Shell Beach mellett valamikor a közeljövőben újra együtt dolgoznának, mert lenne rá közönség. A záró Ares tekintetében viszont már sajnos vannak kétségeim. Felesleges és unalmas, nem köt le, persze pihenésnek ideális, illetve Orson Welles rajongóknak kötelező darab, de azontúl semmit nem tud hozzátenni a többi négy dalhoz sajnos.

Ha engem kérdeztek a lemez nagyszerűsége a változatosságában és a változtatni akarásában rejlik. Egy kitörni szándékozó modern próbálkozásként született meg ez az EP és az a tény, hogy végül nem került rögzítésre a majdnem teljesen kész nagylemez óriási veszteség számunkra. Köszönöm, hogy velem együtt emlékeztetek vagy ismertétek meg a zenekart. Jövő héten újra jelentkezünk!