Tool – Lateralus

A prológus

2001-ben a Tool már bizonyított, hiszen mind az 1992-es Undertow, mind az 1996-os Ænima is platinastátuszban járt, és a kritikák is elismerően szóltak a zenekarról, akiket viszont ez cseppet sem érdekelt, az viszont már annál inkább, hogy amint a zenekar bejelentette, hogy a következő lemez címe Systema Encéphale lesz, a Napstert azonnal megtöltötték a hasonló című fájlok. Maynard többször kikelt a fájlmegosztó oldal ellen. Egy hónap múlva derült ki, hogy ez a hír elterelés volt, és az új lemez címe Lateralus lesz. A lemez megjelenését viszont hosszas, pandaszomorító pereskedés előzte meg, amiről az elkövetkezőkben fogok szót ejteni.

A kiadó

A banda kiadója, a Zoo Entertainment 1996-ban szűnt meg létezni, ám volt jogutódja, a Volcano Entertainment. Erről azonban a zenekar nem tudott, és mit sem sejtve elkezdett más kiadó után keresni, amit azonban a Volcano szerződésszegésnek minősített, és beperelte a bandát. Másfél évig tartott ez a huzavona, amit végül a Tool nyert meg, majd rákontrázott a dologra, mondva, hogy a Volcanonak meg kellett volna újítania a szerződésüket, amit nem tettek meg. A dolognak végül nem a tárgyalóteremben lett vége, peren kívül megegyeztek egy három albumról szóló szerződésben. Na de mi fán terem a Volcano? Főleg pop/rock előadókra specializálódtak, ismerősebb név lehet tőlük a 311, a Gov’t Mule, a Lynyrd Skynyrd, vagy „Weird” Al Jankovic. Mostanában főleg újrakiadásokban gondolkodnak, a Tool az egyike kevés jelenleg is aktív zenekarjaiknak.

A dalok

Nos, ez az a része a cikknek, amit holnap reggelig olvashatnátok, ha olyan kedvem lenne. Ennek az oka egyszerú: A Tool egy olyan sokrétű, színes, és gyakorlatilag elemezhetetlen anyagot (persze jó értelemben) tett le az asztalra, amit lehetetlen pár bekezdésben teljes mértékben kivesézni, főleg ha a szövegekbe is bele szeretnénk menni (utóbbiaknak is annyiféle értelmezését láttam már, amennyi karaktert leírtam ebbe a cikkbe). A The Grudge követhetetlen dobtémáival lopta be magát a szívembe, a The Patient visszafogottságával, de az igazán remek rész a klipes dalokkal indul. A rövid intróval (Mantra) bevezetett Schizm (ami az egyik legrövidebb dal a maga majdnem hét percével) agyoncsavart ütemeinek, és Maynard elképesztő beleéléssel előadott énektémáinak köszönhetően olyan, mint valami szertartás. Ott van a Parabol és a Parabola párosa, és utóbbi katartikus befejezése (A furcsán effektezett rész a kivezető előtt csúcspillanat). A feldúlt Ticks & Leeches után érdemes foglalkozni a címadó és a Fibonacci-sorozat dupla összefonódásával: Az első 3 percben Maynard énektémájának szótagszámai mind a Fibonacci-sorozat tagjai (1-1-2-3-5-8-5-3 stb.), Ráadásul a dal 9/8-adban 8/8-adban és 7/8-adban íródott – A 987 a sorozat 17. tagja. És akkor az aranymetszésről nem is beszéltem. A Disposition ismét egy nyugisabb darab, érdemes megfigyelni a szokatlan gitáreffekteket, a Tool imád ezzel kísérletezni, és nagyon jól áll nekik. Ezután jön a lemez csúcspontja (legalábbis számomra), a Reflection, ami a Dispositionből indul ki, koncerten együtt is játsszák őket, meg az utánuk következő Triadot. Amiért roppant erősnek tartom ezt a dalt, az az, hogy gyakorlatilag egy téma az egész, nincsenek bizarr tempóváltások és kísérletezőbb megoldások, de  annyira sikerül kiteljesíteni ezt az egyetlen témát, hogy az ember nem csodálja, ha néha belefut a Tool kapcsán a post-metal jelzőbe. Ezután még jön a törzsi dobokkal megtámogatott kakofón, instrumentális Triad, amiben hagytak pár perc csendet, hogy mindenki el tudjon merülni magában a zajos/spoken word outro, a Faaip de Oiad (Isten hangja) előtt. És ezek mind egy olyan torta szeletei, amit először az ember nagy falatnak gondolhat (majdnem 1 óra 20 perc az album, 79 perc fér rá egy albumra, Danny Carey dobos erre azt mondta, hogy akartak pár másodperc levegőt hagyni a gyártóknak), de ha egyszer elkap, akkor magába szippant, és nincs megállás, minden hallgatással újabb és újabb réteget lehet lehántani a Lateralusról. Külön ínyencség még a Parabol/Parabola klipje, amiben valamiképpen a borítón látható szem, és a booklet egyéb elemei is értelmet nyernek (a jelszó: csakra).

Az epilógus

A korong hatalmas siker lett, már a debütáló héten első volt a Billboard listáján (amit azért nem sok metal album mondhat el magáról), a Tool megkapta a második Grammy-díját (Legjobb Metal Előadás kategóriában), a Lateralus hónap alatt dupla platinalemez lett, és több metál-újságban is az év albuma lett. És ami még ütősebb: 2006-ban ezt a teljesítményt sikerült megismételni – talán még meg is fejelték – a 10,000 Daysszel, és ezzel a Tool bebizonyította, hogy az ő lufijuk nem fog egyhamar kipukkanni. Ennek fényében még nagyobb öröm, hogy jövőre valószínűleg már nem egy újabb Maynard-féle sideproject lemezét hallgathatjuk, hanem az anyabanda újabb – remélhetőleg hasonlóan tartalmas –  kiadványát böngészhetjük hetekig, hónapokig, évekig. Vagy húznak egy merészet, és háromakkordos pop-punk dalokat fognak kiadni (no offense). Kinézném belőlük. De ők azt is meg tudnák oldani zseniálisan.