#Hírek
december 10.
2016. június 20.
Tracklist:
Szinte hihetetlen ezt leírni, de a mai napon tízéves lett az Underoath második legjobb lemeze, a szinte hangzást – és egyben zenei hullámot – teremtő They’re Only Chasing Safety-t követő Define the Great Line, amelyről kár lenne letagadni, hogy a 2000-es évek egyik legnagyobb mainstream keményzenei teljesítménye. A zenekarnak ráadásul ez volt már meglepően az ötödik nagylemeze a sorban, s egyben az az anyag, amellyel az Underoath megszilárdította magát keresztény metalcore bandaként. Ha pedig belegondolunk, hogy Define the Great Line volt az a korongjuk, amelyre nem kisebb nevet sikerült megnyerni a produceri székbe, mint a Killswitch Engage gitárosát, Adam Dutkiewicz-t, akkor még jobban elkerekedik a szemünk, hogy mi minden jó is volt ebben az albumban.
Az elképesztően sok tagcserén átesett zenekarban már 2004-ben, a They’re Only Chasing Safety megjelenésekor is már csak Aaron Gillespie volt az egyetlen eredeti tag, ezért sem volt igazán sokkoló, hogy a kezdeti eklektikus zenei próbálkozások után az Underoath megérkezett a poszt-hardcore/emocore/metalcore kereszteződésébe, amellyel teljesen beárazták a színteret, több száz lemez készült a mintájukra, több tucat bandát inspiráltak a zenei világukkal. 2004-ben akkora siker volt a They’re Only Chasing Safety, hogy 2005-re már félmillió példányt eladtak belőle. Újra ki is adták, amelyhez Jacob Bannon a Converge-ből rajzolt újra borítót. Nem volt csoda hát, hogy a fiúk gyorsan neki is álltak az új nagylemez hegesztésének, amelyhez pedig, mint mondtuk a Killswitch Engage-gitáros Adam Dutkiewicz-t sikerült megnyerni, aki a korszak egyik kedvenc „scene producerével”, Matt Goldmannel kiegészülve egy új szintre húzta az Underoath megszólalását.
2006. januárjában az Underoath be is vonult a stúdióba, hogy elkészítse a Define the Great Line-t, amelynek a címe lényegében annyit jelent, hogy „megtalálni az utat, ahogy éld az életed”. A fiúk egyébként mindössze két hét alatt írták meg az anyagot közvetlenül a They’re Only Chasing Safety után, Chamberlain pedig azzal a szándékkal állt neki az énekfelvételeknek, hogy minél kevésbé hasonlítsa a stílusa az ex-Underoath-énekes Taylorét. A lemez felvételét annó egy elég pocsék körülmény árnyékolta be: az anyag egy még nem teljesen maszterelt és kevert verziója felkerült torrentre és különböző P2P megosztókra hónapokkal a megjelenés előtt. Mindezek ellenére 2006. áprilisában körbeudvarolták különböző kiadók a bandát, akik a kecsegtető nagykiadós szerződések ellenére inkább újra leszerződtek a Tooth & Nail Records-zal, mivel „nem érettek egyet a nagykiadók üzleti tevékenységeivel, amelyet néha gyakorolnak.” Április 21-én a szerződés aláírása után már át is repültek Svédországba, hogy felvegyék a Popcore Films segítségével a kultikus „In Regards To Myself” és a „Writing on the Walls” videóit (igen, egyszerre kettőjét), végül a „Writing on the Walls” lett az album lead single-je, és ez a klip Grammy-jelölést is hozott a bandának 2007-ben a Grammy Award for Best Short Form Music Video-kategóriában. 2006. június 20-án, pontosan 10 évvel ezelőtt pedig meg is jelent a Define the Great Line, amelyből annak ellenére fogyott 98,000 darab az első hetében, hogy, mint már említettük a netre került hónapokkal a megjelenés előtt egy verziója. Mindez a Billboard 200-as lista második helyére repítette a bandát, amely 1997 óta legnagyobb keresztény zenekari debütálás volt a történelemben. A They’re Only Chasing Safety-hez hasonlóan újra kiadtak belőle egy speciális verziót, amely egy különleges borítóval és DVD-vel jelent meg. 2006-ban már aranylemezzé vált, vagyis gyorsabban eladtak belőle 500,000 darabot, mint a 2004-es sikerükből.
A They’re Only Chasing Safety megjelenése után a zenekar egy sokkal érettebb, és mondhatni „keményebb” hangzással tért vissza, amelyben tippünk szerint vastagon benne volt a Killswitch Engage gitárosának a keze. Kevesebb popos, fülbemászó dallam volt az albumon, noha Spencer Chamberlain és Aaron Gillespie duális vokálja bőven megmaradt, mindössze Aaron egy hangányit hátrébb lett tolva, és Spencer kapott nagyobb teret, hogy a daloknak több mélysége és ereje legyen, kevésbé legyen túlpoposítva, szinte végig Spencer szenvedélyes, kemény ordítását hallgathatjuk, amely során nagyon változatosan lejti a hangját. Ezt a lépést már a lemez elején tisztázták: az „In Regards To Myself” meglepően lép bele az ember képébe, amely a They’re Only Chasing együtténeklős témázásai után meglepően hathattak. Aaron azért néhány dalt még így is nagyon túl tudott dallamosítani definitív, a színtéren világbajnok tiszta énekével, lásd pl. „You’re Ever So Inviting”, „A Moment Suspended In Time”, „Writing on the Walls”, és még sorolhatnánk, ami egyértelműen a They’re Only Chasing Safety-nek a legtudatosabb progresszióját mutatta. De nem csak a vokálok kezelése jelezte, hogy a popos felhangoktól távolodtak a metal(core) felé, hanem a gitártémák is: súly, mélység, egyszerűen olyan volt a They’re Only Chasing Safety után, mintha a fiúk visszakanyarodtak volna a gyökereikhez kemény riffeket írni, de mégsem így hatott, a Define the Great Line egy tipikus prototípusa volt a 2000-es évek metalcore-jának, volt benne erő, szenvedély, kreativitás, dalszerzői képesség, és bizony érzelem is. Szinte a hangszerek önmagukban érzelmeket közvetítettek, lásd pl. az atmoszferikus „Salmarnir”, a „Casting Such A Thin Shadow” vagy a „To Whom It May Concern”. Az album ezekkel a dalokkal egy fantasztikus újabb élt kap, a fiúk olyan kohéziót tudtak teremteni a kicsit kísérletezősebb tételek, a They’re Only Chasing Safety-stílusú dalok, valamint az akkori „új” Underoath-vonal között, amely páratlannak számított. Az anyag az elejétől a végéig egy füstölgő puskacső, amely néha újra van töltve, legyilkol, majd újratölt – te közben feltápászkodsz -, majd újra rád lő, majd az utolsó dallal kvázi elsirat. Páratlan teljesítmény volt, és már 10 éves. Hallgassátok meg velünk újra, mert bármikor megéri elővenni.
