#Hírek
december 10.
2016. július 26.
Tracklist:
Kétség sem férhet hozzá, hogy az 1993-ban alakult, Jim Adkins vezette Jimmy Eat World a második emo hullám egyik legfontosabb zenekara volt, ugyanakkor a kapcsot is jelentette a ’90-es évek midwest emója és a 2000-es évek elején kialakult harmadik emo hullám között (valamint az underground, illetve a mainstream között), a csapat popos felhangot kapott és többször is „küzdött” rockzenei ambíciókkal. A JEW a tipikus esete volt annak, amikor egy később kultstátuszba érő emo zenekar a 90-es évekből szépen tud „megöregedni”, és nagyon jól fel is ismerték a millennium utáni színtérállapotokat, illetve azt, hogy hogyan lehet kiváló, műfajcsúcs lemezek, de emellett sajnos kereskedelmi sikertelenség után egy olyan hangzásra váltani, amellyel megjön az utóbbi is úgy, hogy a minőségből csak nagyon keveset vesszenek. A banda 2000-re már túl volt két olyan lemezen is (Static Previals, Clarity) a debütön túl, amellyel hatással voltak az emo színtérre, annak ellenére, hogy a boltokban nem igazán fogytak túlságosan ugye az albumaik, a szakma mégis elismerte, amit csináltak, de ez ugye nem volt elég, ami lássuk be jogos, hiszen lehet minőséget úgy is játszani, hogy közben sikeres az ember. A progresszió mellett döntöttek, a Jimmy Eat World pedig 2001-re megtért rockbanda lenni, és ez is nagyon jól állt nekik.
A Clarity után otthagyták a Capitol Records kiadót, majd a Singles című gyűjtésük kiadása után stúdióba vonultak Mark Trombinóval Los Angeles-be (míg a mix a South Extasy Recording Studio-ban készült), akivel egy sokkal direktebb, rádióbarátabb, mégis dallamos, szenvedélyes, energikus és egyben meglepően melankolikus lemezt írtak a Bleed American képében, amellyel több kiadónál is házaltak. A versenyt pedig a DreamWorks nyerte meg, amely köszönte szépen és eladott 1 milliót az albumból, mert kimagasló sikert értek el a klipes dalok a rádiókban és a zenecsatornáknál is, lásd főként a rockzene történetének egyik legnagyobb slágere, a „The Middle” vagy a „Sweetness”. A zenekar a Clarity után szakított a midwest emóval és a ’90-es évek indie uralmával, és többek között úgy csatlakoztak be az emo harmadik hullámába (amelyet emo-popnak hív a szakma), hogy elkezdtek power popot, pop rockot és természetesen alternatív rockot játszani. A zenekar mélységeiben teljesen újraértelmezte önmagát, és egy teljesen új Jimmy Eat World képe alakult ki a hallgató számára, amely újszerű volt, slágeres és ki is lökte a csapatot a mainstream színpadára. A történetben tényleg az volt a legszebb, hogy a Clarity kereskedelmi zsákutcája után kiadó nélkül maradtak, majd saját költségen készítettek egy olyan lemezt, amellyel világhírűek lettek, és ehhez az is kellett, hogy Mark Trombino a világ egyik legjófejebb hangmérnökarcaként viselkedjen, és belemenjen abba, hogy elég legyen utólag kifizetniük a munkáját (amikor már lett rá pénzük).
Az előbb felvázolt rockosodáshoz érdekesség, hogy a Bleed American több dala, már a Clarity stúdiómunkálatai során készen állt, de a banda akkor már túl későnek érezte őket a lemezre tenni, tehát lényegében a zenekar történetében az új fejezet már a Clarity írásakor megkezdődött titokban, ez valamelyest felvázol egy pro-aktív dalírási szemléletet is. Az albumon egyébként vendégszerepelt a midwest emo egy másik gyémántjának, a The Promise Ringnek (és a rövid életű Cap’n Jazznek) a gitáros/énekese, Davey von Bohlen a punkos „A Praise Chorus”-ban, plusz Rachel Haden (That Dog) a „Hear You Me”-ben, az „If You Don’t, Don’t”-ban, a „Cautioners”-ben és a „My Sundown”-ban is. További érdekesség, hogy a 2001. július 24-ei megjelenést követő szeptember 11-ei terrortámadások miatt a zenekar aggódott, hogy a közönség és az emberek félreértenék a „Bleed American” lemezcímet, ezért újrakeresztelték self-titledre, ami akkor már a harmadik ilyen című anyaguk volt, plusz a címadó dal is „Salt Sweat Sugar” címmel lett újra kiadva. Az album, mint mondtuk óriási siker lett, az első négy hetében eladtak belőle 173,000 darabot, amely a Clarity után elképesztő siker és mérföldkő volt a banda számára. 2002 márciusában már aranylemez lett az Egyesült Államokban, augusztusban pedig platinalemez lett. A Billboard 200-as listáján az 54. hely magasságáig jutottak vele, míg a „The Middle” a Billboard Modern Rock Tracks listáján a második helyig kúszott fel, a Billboard Hot 100-as listán (amely minden műfaj dalait listázta) pedig egészen az ötödik helyig is feljutott, amely tényleg hatalmas siker volt a csapat számára. A fiúk azóta is a rockzenében élik ki magukat, a 2004-ben megjelent Futures a Bleed American koncepciójának a továbbgondolásaként folytatta tovább a zenekar rock vonalon történő építését. Emlékezzünk meg most együtt róla újra, hiszen a napokban töltötte be 15. születésnapját ez az album, amely csont nélkül a 2000-es évek egyik legjobb rocklemeze.
