Thursday – Full Collapse

Tracklist:

1. A0001
2. Understanding in a Car Crash
3. Concealer
4. Autobiography of a Nation
5. A Hole in the World
6. Cross Out the Eyes
7. Paris in Flames
8. I Am the Killer
9. Standing on the Edge of Summer
10. Wind-Up
11. How Long Is the Night?
12. i1100

Hossz: 42:30

Megjelenés: 2001. április 10.

Kiadó: Victory

Webcím: Ugrás a weboldalra

Amikor tavaly a Daitrós DIY-hülyegyerek (aki ettől függetlenül remek zenész), Julien beszólt a Thursday-nek, hogy mennyire bénák a promofotóikkal, turnébuszukkal, nagykiadójukkal, hirtelen mindenkiben felidéződött, hogy Geoffék azért nem úgy kezdték, hogy az első demójuk már a Kerrang! melléklete volt. Nagyrészt pincékben és garázsokban zenéltek egy darabig, és első hivatalos bulijukon bizony nagyon nagy szám volt, hogy az akkor már debütlemez utáni Saves the Day előtt játszhattak – olyan bandák oldalán, mint a friss EP-es Poison the Well, és a teljesen ismeretlen Midtown. Első kiadványukat még az mp3.comra ők töltötték fel, csak hogy valamivel népszerűbb legyen a nyári turnéhoz elkészített EP, és igen kemény munka gyümölcse volt az, hogy eljutottak addig, hogy egy kiadó felkarolja őket.

A PROLÓGUS

Először természetesen egy helyi cég, az Eyeball Records figyelt fel Geoffékra, így a debütlemez Waiting már náluk jelent meg, és ezidőtájt ismerkedtek meg Sal Villanueva producerrel is, akit a zenekar kért fel, hogy dolgozzon a lemezen, és akinek annyira megtetszett a producerkedés, hogy 2007-ig segítette ebben a státuszban a banda munkáját, miközben olyan albumokon is dolgozott, mint a Taking Back Sunday első korongja, a Tell All Your Friends (a bakelitkiadás bónuszdalának az is a címe, hogy The Ballad of Sal Villanueva), vagy a Rest Inside the Flames a 36 Crazyfists-től. Nem ő volt az egyetlen, akinek a Waiting elkészülte fordulópontot jelentett az életében: Rickly és az Eyeball tulajának, Alex Saavedrának a barátsága segítette lemezszerződéshez a később ünnepelt indie bandává avanzsáló Murder by Death-et is, ugyanis Geoff ajánlotta be őket a cégnél. A Waiting közben fantasztikus lett, és olyan kiváló dalaival, mint a Porcelain, vagy a Dying in New Brunswick hidat teremtett az emo akkori hulláma és valami más közt, és ezzel gyakorlatilag olyan lemezeknek adhatott táptalajt, mint a Deja Entendu, vagy épp a They’re Only Chasing Safety.

A KIADÓ

Vajon adott is? Erre nehéz választ adni, mivel az Eyeball akkoriban még nem volt egy nagy kiadó, így felmerül, hogy vajon a Waitingnek önmagában mekkora volt a hatása, de ha az első próbálkozás nem is jutott el elég emberhez, az élet gondoskodott arról, hogy a folytatás már igen: ha nem is jutott el sok fülbe a Waiting, de Tony Brummel, vagy valamelyik embere hallotta a Victory-nál, és szerződést kínáltak Geofféknak. 2001-ben a ’90-es évek meghatározó hardcore kiadója még máshogy nézett ki, mint ma: épp akkor szerezték meg a Mark of the Judas utáni Darkest Hourt, lecsapni készültek az Atreyura a Trustkill orra előtt, túl voltak az After the Eulogy kiadásán, és olyan bandákkal volt szerződésük, mint a Grade, a Snapcase, az All Out War vagy épp az Integrity. A Thursday szerződtetése akár úgy is felfogható, mint a kiadó egyik első lépése a könnyedebb, dallamosabb zenék felé (és az egyik legokosabb döntése a 2000-es években), hiszen utána olyan bandák bukkantak fel a rosterben, mint a Bayside, a Glasseater, a Hawthorne Heights, vagy épp a Streetlight Manifesto. Az viszont szinte egészen biztos, hogy a Full Collapse megjelenése óta (tehát az elmúlt tíz évben) a Victory max. három olyan kaliberű lemezt adott ki, mint Geoffék második korongja.

A DALOK

Jogos a kérdés, hogy mégis mi volt a Full Collapse titka, mi volt az, ami hullámteremtő, és igen népszerű csapattá tette őket? Először is ott van a stabil felállás: ugyan 2000-ben történt egy gitároscsere, de a Rickly-Keeley-Payne-Rule tengely 1997 óta együtt van, és Steve Pedulla is már több, mint tíz éve tagja a bandának, szóval a megbonthatatlanság alapjai már bizonyára 2001-ben is jelen voltak – hogy ez miért fontos, arra a Thrice-nál és a Beatlesnél nem hoznék több példát. De ami még ennél is sokkal fontosabb, az az énekes Geoff Rickly, akinek élete, gondolatai, élményei adják a magvát a Thursday zseniális szövegeinek, és akit el se tudnék képzelni mondjuk egy második hullámos emo/indie zenekarban, annyi energia van benne. Már a Waitingen is feltűnő volt, hogy milyen érett szövegíró a húszéves Geoffrey: „the skyline unfolds into explanation / that sometimes words give up / and silently walk off the edge of the page / and here the cry opens up, reveals the word inside / the crack in the porcelain”, ami a Full Collapse dalaira kristályosodott ki igazán, főleg, ami a hatásokat illeti. Ami viszont még a szövegeknél is fontosabb, hogy a megírásuk után elő is tudta őket adni, illetve tudott írni olyan énektémákat, amik erősen hozzájárultak a lemez összképéhez – persze ebben közrejátszott az is, hogy a hangját egy dal meghallgatása után is felismerni ezer másik közül.

Az album maga egy rövid, hangulatos introval nyit, melynek halk suttogására az ember nem is figyel a zenekar berobbanását várva, pedig érdemes lenne („We’ll all look the same someday / and even now the robort starts to think / I wonder what it dreams”), hiába jön a kanyarban a nagy sláger. Az Understanding In a Car Crash a Thursday talán legfontosabb, és legtöbbet játszott dala, és a Victory jóvoltából ez lett az első sláger is, illetve az a négy és fél perc, ami többezer háztartásban szólt Amerika-szerte, köszönhetően az élő felvételekből összevágott klipnek, mely elég erőteljes sugárzást kapott az MTV2-n. Geoff gyönyörű énekdallamait csak a refrénben szakítja meg Keeley és Pedulla háttérvokálja, hogy nyomatékot adjanak a döbbenetes szöveg felkiáltásainak, nem csoda, hogy mindenki imádta még a szomorú tartalom ellenére is: a Thursday teljesen újat alkotott nem csak az MTV2, de a műfajok szintjén is. Egy emo zenekar, ami kicsit sem merengős, sőt, ott van benne a ’90-es évek screamo bandáinak szenvedélye, sok poszt-hardcore zenei elem, de az egész lefordítva egy sokkal dallamosabb, közérthetőbb nyelvre – megalkuvás nélküli (a dal utolsó negyedébe üvöltéseket is csempésztek), de mégis rádióképes zene született New Brunswickban. A dalnak van egy “folytatása” is, a téma megközelítése egy másik szemszögből, mely a negyedik lemez nyitótételében, a The Other Side of the Crash/Over and Out (of Control)-ban hangzik el.

Az autóbaleset és a szeretett elvesztése sem épp a legkellemesebb téma, de Geoff szövegvilágát nagyrészt ilyenek alkotják (a Waiting fent említett dalaiban is öngyilkosság, illetve nemi erőszak voltak az inspirációk), így talán nem is meglepő, hogy a rövid, de annál erőteljesebb Concealer szövegei a gyermekek elleni erőszakot rejtik. Az Autobiography of a Nation tempót vált és lelassít egy perc erejéig, hogy annál erőteljesebbnek tűnjön a dal és benne a társadalomkritika: a lemez 2001 áprilisában jelent meg, így a Bush-gyűlölet hullámai ekkor még nem lettek egyenlőek az országgal szembeni kritikával, ez a dal is inkább az őslakosokkal szembeni bánásmódot ostorozza Michael Palmer „Sun” c. verse alapján. A remek tempóváltások miatt a keményebb részek kihangsúlyozzák a lágyabb témákat és bennük Geoff űrt kitöltő hangját, ill. fordítva, egészen fantasztikussá téve a dalt. Az A Hole in the World visszanyúl a debütlemezes Porcelainhez, és az öngyilkosságot, illetve inkább annak elkerülését választja témájául – ugyan Rickly általában kortárs írókat és költőket, vagy angol poszt-punk szövegírókat jelöl meg hatásaként, de néhol erős az érzésem, hogy pl. Sartre-ot legalább olyan gyakran olvasgatta. Rövid instrumentális betétjében zongora is felbukkan, hogy közrefogja Rickly monoton üvöltését („love is love” – ezt megtalálni az alkarján is, egy részlet a Frail „Love” c. dalából), egészen zseniális. A Cross Out the Eyes volt a második single, de közel sem lett olyan sikeres, mint az első, ennek ellenére két okból is nagyon fontos: az egyik, hogy egy remek dal, a másik pedig az, hogy vagy ez inspirálta a banda logóját, a galambot, vagy a logo ezt, de ez az egyetlen daluk, amiben ilyen hangsúlyosan bukkan fel (később csak a No Devolución borítójára nem került fel a madár, meg is lett az eredménye).

A Paris in Flames is a lemez nagy slágerei közé tartozik, pedig nem egyszerű a mondanivalója (itt olvashattok sokat róla), de négy fő sora felejthetetlen: „We all sing the songs of separation / and we watch our lives bleed out through our hands / that’s how it was on its first day / we saw Paris in flames”. A Thursday szinte minden dalt nagyon erősen zárt ezen a lemezen, és a dal utolsó verzéje itt is egészen elképesztő köszönhetően a gitártéma, a szöveg és a “vonósok” összjátékának. Because it’s going to rain. Az I Am the Killer az egyik legfeszültebb tétel a lemezen, és ebből eredően az egyik legjobb is, vissza-visszatérő üvöltéssel, és közben, majd a végén is beszéddel, ami ilyen okos mértékkel használva kb. a négyzetére emeli a hatását. A Standing on the Edge of Summer lett a harmadik single, egy nagyon különleges dal, szinte ringatóan, az előző emo hullámra jellemzően nyugodt néhol, az ének helyenként Smiths-es, a szöveg pedig a kapcsolatokról szól a szokásos színvonalon, de ez eddigre már szinte megszokott – érdemes néha csak úgy, egy másik album lepörgetése után véletlenszerűen előkapni valamelyik számot a lemezről, ugyan egységben az erő, de önmagukban néha még erősebbnek tűnnek, főleg a lemez második felén helyet kapók. A Wind-Upra is ez jellemző, időről időre hatalmas élmény elővenni, és van is benne egy sor, ami biztosítja, hogy gyakran jusson az eszünkbe: „I don’t know if my heart will beat without you guiding it”. Szinte hihetetlen, de tizedik dalként is ki tud emelkedni a szövegeivel, vagy a Keeley-Rickly kettős vokálmegoldással. A How Long is the Night? az album utolsó „igazi” dala, és saját soraira rímelve, mint egy végtelen éjszaka tekereg majdnem hat percen át, de ilyennek is kell lennie egy záró tételnek, amit pedig Geoff az utolsó verzében művel, az az év egyik legjobb énekteljesítménye volt. i1100 címmel még kapunk egy outrot, hogy kerete is legyen a lemeznek.

AZ EPILÓGUS

Tökéletes hossz, tökéletes hangzás, tökéletes dalok – egyedül a borítót nem tudta senki se mire vélni, de annak külön története van. A Victory már akkor is Victory volt természetesen, és képes lett volna kispórolni a bookletből ezeket a dalszövegeket, ám a banda ragaszkodott hozzájuk, így a borítóra szánt pénzből lett vastagabb a füzetecske (szegényeknek 2008-ig kellett várni egy normális borítóig, és akkor is csak egy split kapott szép külcsínt, a dalait szerepeltető nagylemez újra ronda lett). Ez, és a tény, hogy Brummelék a banda engedélye nélkül csináltak single-t az Understanding’-ből, valamint az, hogy megpróbáltak piacra dobni a Warped Touron Thursday-es fingópárnákat (egyéb dolgok itt, a kommenteket se hagyjátok ki), kiakasztotta a fiúkat, de a szerződésük kötelezte őket még egy kiadvány erejéig a Victory-hoz, ezért is lett a világ egyik legfeleslegesebb EP-je a Five Stories Falling. A lemez öt dalából négy élő felvétel volt, az egyetlen értelmes dal a Jet Black New Year volt, mely azóta is az egyik legjátszottabb koncertszámuk, és melyen még Gerard Wayt (My Chemical Romance) is hallani a háttérben (ugyebár Geoff volt a producere a debütlemezüknek) – Geoff biztatta is az embereket, hogy inkább töltsék le a dalt, ne vegyék meg a CD-t. Rögtön az EP és a válságos, majdnem feloszlással végződő időszak után át is vándoroltak az Islandhez, amely a Universal egyik lányvállalata volt, és innen már történelem: a Full Collapse meghozta az áttörést, Geoff vendégszerepelt itt-ott (This Day Forward, Murder By Death, My American Heart), utána pedig jöttek szépen sorban a kiadványok. A Full Collapse szerepe viszont nem csak a népszerűségük megsokszorozása volt: ha nincs ez a lemez, valószínűleg nem csak bandák, de műfajok sorsa is másképp alakul, ezt pedig nem sok album mondhatja el magáról az előző évtizedből.