Semmi sem állíthat meg: 2003 a magyar undergroundban (II. rész)

A képet Slabéczi Tamás készítette a Hold True 2009-es búcsúkoncertjén.

Ugyan az underground “nagy neveit” nagyrészt lefedtük a 2003-as hazai megjelenésekkel foglalkozó cikkünk első részében, de bőven maradt puskapor a másodikra is – más kérdés, hogy ezek közül kettő is már annyira a mélyundergroundba, vagy az elfeledett anyagok közé tartozik, hogy értelmes felbontású borítót sem találtunk hozzájuk, azonban mindkét esetben úgy éreztük, hogy a hanganyag és a banda is megérdemli, hogy bekerüljenek az összeállításba. Természetesen nem érjük be ennyivel: hamarosan 1993-ról is ejtünk néhány szót. 

HOLD X TRUE – NOTHING CAN DESTROY ME, NOTHING CAN STOP ME

Dátum: 2003
Kiadó: Diehard Collective
Hossz: 12:20
Műfaj: hardcore
Támpont: Up Front, Atari

Kicsit rendhagyó lesz a Hold X True pontosan tíz évvel ezelőtt megjelent Nothing Can Destroy Me, Nothing Can Stop Me-re keresztelt, hatszámos EP-jére való visszaemlékezés, ugyanis annak idején soha eszembe nem jutott volna őket angolul hallgatni. Annak ellenére sem, hogy akkoriban jellemzően minden koncerten angolul nyomták a srácok, és tényleg szinte futótűzként terjedt a hír, ha előre bejelentették, hogy valamilyen oknál fogva néhány számot magyarul is játszani fognak. Bevett szokás volt ugye, hogy minden dalhoz készült angol, és magyar verzió is, jellemzően úgy történt, hogy először angolul jött ki CD-n, majd kazin magyarul. A Nothing Can Destroy Me’ magyar kiadására egy split kazettán került sor a a szintén budapesti Reach Out társaságában. Mivel annak idején már szinte alig létezett zenekar, aki épkézláb módon tudott volna magyar nyelven dalszöveget írni, vétek lett volna, angolul megszokni a HxT lemezeit, elvégre a gitáros Madár dalszövegei teljes mértékben értéktelenné tették az akkori magyar bandák által anyanyelven leírt minden egyes sor 90%-át. Ez az anyag pedig nem csak hozta a szintet, hanem könnyedén meg is fejelte azt, és  teljesen egyértelmű, hogy ez a hat dal adja a mai napig a Hold True-nak, mint bandának a gerincét. Ezek a legerősebb, leghatásosabb dalaik, amelyek ráadásul egy olyan, békebeli időszakból származnak, amikor a hardcore, ill. a punk színtér elkezdett közeledni egymáshoz, majd szépen, annak rendje és módja szerint végül össze is olvadt.

Ebben egyébként különösen fontos szerepe volt a HxT-nak, elvégre a Némó által gründolt Diehard kollektíva által szervezett koncerteken mutatkozhatott be egy csomó punk banda a jellemzően hardcore közönségnek ez időtájt, ill. a Hold True is játszott alapvetően punk fesztiválokon, bulikon. Sokaknak a banda nem csupán egy zenekar volt a sok közül akkoriban, hanem valami jóval több annál, mondhatni tényleg egy jelenség. És persze ez a lemez volt az tőlük, ami megnyitotta a kapukat a szélesebb közönségnek. Mert bár a banda mindig is straight edge volt, mégsem erre volt kihegyezve a mondanivaló, így örömüket lelhette benne nagyjából bárki, aki keményebb zenéket hallgat. Igaz ‘Egy’ hangját kissé nehéz megszokni, de amit olyan kíméletlenül mégis elrikácsol, az tényleg megér egy misét. Jellemzően nagyon kritikus volt a szövegvilág, mégis érezhető volt benne valami pozitív attitüd, mely az utolsó dalban, az Ugyanaz a cél című, időközben hardcore himnusszá avanzsált tételben éri el a csúcspontot. És bár a banda mára már történelem, ennek ellenére minden anyaguk közel hibátlan szintet ér el, a szóba forgó album viszont tényleg eléri a 10/10-et. – Vincze Csaba

ANOTHER WAY – AZ ÉG NEM OTT KEZDŐDIK, AHOL A FELHŐKET LÁTOD

Dátum: 2003
Kiadó: szerzői
Hossz: 10:05
Műfaj: fastcore/hardcore punk
Támpont: Look Back and Laugh, Betercore

Az intenzívebb hardcore palettán, bár lehet, hogy volt nekünk Red Line Offside-unk, Neszénk, Marina Revue-nk (még ha ez utóbbi jóval régebben is), de 10 éve nem volt túl élénk a színtér (bár grindcore zenekar volt már egy-kettő, a Human Error és a Jack is ténykedett ekkor, illetve ott volt a Din-Addict és a Neural Booster is). Ekkor jött a semmi közepéből (ha elfogadjuk, hogy a Viharsarok tényleg olyan elszigetelt hely, mint amilyennek látszik) a Másik Oldal nevű banda romjaiból épülő, vésztői Another Way debütalbuma, ami 10 percével jó pár új színt hozott a hazai palettára. Az alapok a 90-es évek/2000-es évek eleji hardcore punk/powerviolence (Dropdead, Limp Wrist, Look Back and Laugh) környékén keresendők, viszont ezt megpróbálják feldobni elég sok lassú résszel, néhol dallamosabb kiállásokkal, illetve a két énekes (Tomi és Gida) felváltott vagy egyidejű üvöltésével – ez az a recept, ami a 10 év alatt nem, vagy alig változott (Az Idő Rövid Történetén valamivel thrashesebb riffeket találni).

Ez akkoriban viszont bizony teljesen újnak számított, és nem véletlenül kapták fel sokan a fejüket erre a bemutatkozásra, lévén egy roppant dinamikus korongról beszélünk, ráadáasul maguk a dalok is teljesen rendben vannak, a Mindenen Kívül még ma is az egyik legjobb AW szám. A szövegeken itt azért még – bár a mondanivalóval semmi baj nincsen, sőt! – eléggé érződik a formai kezdetlegesség, és ez, ha nem tesszük félre azt, hogy alapvetően egy punkzenekar első komolyabb kiadványáról van szó, zavaró tud lenni (furcsa rímek, elrontott szótagszámok, stb.). Ami viszont ezzel ellentétben igenis figyelemreméltó, az a megszólalása a hét tételnek. Nem hiszem, hogy túlzok, ha azt mondom, hogy ez a hangzás DIY-szinten 2013-ban is simán megállná a helyét, ehhez képest 2002 decemberében lett felvéve. Ez a lemez tehát önmagában is tekintélyt kelt, de ha az utóéletét nézzük (még ebben az évben egy hármas split az ajkai Iszonyattal és a litván Hope Dies Lasttal, 2004-ben pedig jött a Békés Idők és egy újabb split az olasz Ingegnoval, egy rakás koncert, és innentől már történelem) akkor még nagyobb a jelentősége. Pedig csak 10 perc. – Kolláth Benjámin

CHOOSE YOUR PATH – A CONFESSION OF A COLD EMBRACE

Dátum: 2003
Kiadó: szerzői kiadás
Hossz:  25:38
Műfaj: kaotikus hardcore
Támpont: korai Converge

Az ezredforduló környékét nyugodtan lehet a kaotikus/zajos hardcore egyik virágkorának nevezni, számtalan remek bandával és lemezzel. 2003 sincs még túl messze a korai Convergektől, vagy teszem azt, az Until Your Hearth Stops-tól. A debreceni, Vane-ként indult, később – saját bevallásuk szerint zenéjükhöz jobban passzoló – Choose Your Path nevű zenekar gyakorlatilag második EP-je (még Vane néven adták ki az elsőt Ressurection címmel) is ezen gyökerekből táplálkozik. És milyen jól is tették: egyrészt meglehetősen ritka, hogy itthon egy zenekar ehhez az érához nyúljon (bár akkoriban nem volt még olyan ritka, mint most), másrészt remekül is csinálták, még ha a szintén az évben megjelent Stigma of Dissapointmenttel karöltve, főleg csak útkeresésként funkcionált a Confession of a Cold Embrace.

A csapat zenéjét alapvetően a disszonáns dallamvezetés jellemezte, rengeteg “90s metalcore” riffel, szereppel rendelkező basszusgitárral, amit megspékeltek egy olyan, karcos üvöltéssel, amit gyakran az Opposite of December’ érás Jeffrey Moreirat idéző belepofázgató stílus színesít. A banda a későbbi lemezein érte el a saját csúcsát, amiken már a screamo hatások is nagyon nagy teret kaptak, de a Journey és a Fire Kills Children is alapvetően ezen irányvonalon alapszik. Hat év együttzenélés után sajnos elfogyott a motiváció, így 2008-ban feloszlotta arra hivatkozva, hogy már nem érzik ugyanazt, ami a zenekart korábban előre vitte. A gitáros, Reskó  Zoltán, és Kovács Tamás, a Documents of Forgotten Smiles-ba vitték tovább a Choose Your Path örökségét, ám az a zenekar már főleg post-metal hatásokból építkezik. A legtávolabb a dobos,  Sándor Balázs került a stílustól – ő egyébként ezen az EP-n még nem játszott -, aki egy rockabily  feldogozás zenekarban, a Nyughatatlanban folytatta zenészi pályafutását. Szerencsére talán a Choose Your Path se tűnik el örökre a magyar undeground múltjában, januárban ugyanis már volt egy újraalakuló buli a debreceni Roncsban, és a madarak azt rebesgetik, hogy talán jövő Februárban, Budapesten is megismétlik az eseményt. Reméljük, így lesz. – Lossos Gábor

CASKETGARDEN – THIS CORRODED SOUL OF MINE

Dátum: 2003. 10. 09.
Kiadó: Metal Age Productions
Hossz: 36:58
Műfaj: dallamos death metal
Támpont: At The Gates, Carcass

Az At The Gates, a Carcass, a Dark Tranquility és társaik igazából baromi idegesek is lehetnének. No nem azért, mert más zenekarokat inspiráltak, ez talán a legnagyobb boldogság minden alkotó tevékenységet végző ember számára. Inkább azok miatt, akik úgy „nyúlják”őket, hogy aztán nem bánnak tisztelettel a hagyatékukkal, és arra használják azt, hogy mocsokszar sablonzenéket tegyenek élvezetesebbé és fülbemászóbbá. Mielőtt bárki megijedne, a következő bejegyzésben arról lesz szó, hogy a Casketgarden miért abba a kategóriába tartozik, amelyik sikerrel fakaszthatja mosolyra Tompa Lindberget vagy Mike Amottot. Persze joggal vetődhet fel, hogy miért kell egyáltalán ezt magyarázni? Nem beszélnek magukért akár a This Corroded Soul of Mine, az Open The Casket…, az Incompleteness in Absence vagy a The Estrangement Process pokoli technikai tudással és (metalos közegben legalábbis) remek dallamérzékkel elővezetett dalai? Nos, a debütlemez kapcsán mégiscsak szólni kell arról, hogy 2003-ban az epigonság „vádjai” abszolút megalapozottak voltak. A Casketgarden (már a név is egy old school svéd death metal banda, a Dismember egyik dalának címe) ugyanis nem integrálni próbálta a jellegzetes göteborgi gitártémákat egy dallamos hardcore közegbe (mint az előző részben kitárgyalt Bridge To Solace debüt), és nem is igyekezett őket hardcore-ból illetve crossoverből származó elemekkel vegyíteni, hanem egyszerűen fogták a már meglévő stíluselemeket, és ezek felhasználásával megírták saját dalaikat.

És hogy ez miért nem baj? Egyrészt azért, mert ezzel együtt (főleg a thrash illetve a „göteborg előtti” svéd death hatások, és Cseh Attila megdöbbentően gyors és durva dobtémái miatt) sokkal keményebbek voltak, mint legfőbb hatásaik, másrészt, mert ezzel az igen egyszerű húzással sajátosan korszerű lett a This Corroded…-en hallható zene. És most tessék szépen megkapaszkodni: ugyanebben az évben jelent meg a The Black Dahlia Murder debütalbuma is, akiknek látszólag semmi köze nincs Mosonmagyaróvár nordikus gyermekeihez, annyi azonban mégis van, hogy Trevor Strnadék ugyanúgy az At The Gates nyomdokain elindulva hoztak létre egy, a dicső elődnél sokkalta brutálisabb anyagot, hogy aztán (pl. az egy időben agyonhype-olt As Blood Runs Blackkel együtt) a deathcore hullám hátán jussanak el a csúcsra. Ahhoz pedig már a szóban forgó lemez egyszeri meghallgatása is bőven elég, hogy rájöjjünk, a Casketgarden technika és agresszivitás terén szinte semmiben (dalírás terén is csak egy picit rosszabb a helyzet) nem marad el a széles reflektorfényben fürdő amerikai dallamos death zenekaroktól, ezzel együtt pedig a This Corroded Soul of Mine éppen jó időben született, csak sajnos rossz helyen. – Bene Gábor