Screamo zanza I.

Ebben a sorozatban – ha irányul majd felé valamennyi érdeklődés – megpróbálnám összeszedegetni az igencsak sokrétű, de sajnos nem azonos mértékben (el)ismert screamo zene különböző fajtái közül is a legjobb/legjellemzőbb lemezeket, inkább ajánlás, mint kritika formájában. Ha senkit nem fog érdekelni a dolog, természetesen nem folytatom, de remélem lesznek olyanok, akik örömmel olvassák-, esetleg még utána is néznek a bemutatott zenekaroknak. Na de vágjunk is bele!

Első ízben a könnyebben befogadható, dallamos screamo-ra koncentrálnék, mivel a személyes kedvenceim is főleg ezen bandák közül kerülnek ki. Azt már remélhetőleg mindenki tudomásul vette, hogy manapság az emo és a screamo címkéket elképesztő módon eltorzították, így lehetséges, hogy a két műfaj underground körökben szinte teljesen egybemosódott és mára nagyjából egy szubkultúrát jelöl. Pont az alábbi félreértelmezések miatt több zenekar inkább nem is ragaszkodik az elnevezéshez, ezzel is kibújva a sajnálatos pénz-orientáció béklyóiból.

Hogy valamennyire aktuális is legyen a dolog, elsőnek egy idén nyáron megjelent lemezt választottam, mégpedig az Amber Daybreak Sentinels cimű korongját. Bár a borító rám inkább taszító, mint vonzó hatást gyakorolt, a lemezen található nyolc remekbe szabott szerzemény eddig magasan viszi “az év screamo lemeze” díjat. A méltánytalanul kevésbé ismert belgiumi a srácok olyan remekül hozzák a fogós gitártémákkal, elkalandozós dobbal és a rikácsolás mellett hallható elképesztően jó tiszta énekes csordákkal megspékelt muzsikájukat húszon akárhány percbe sűrítve, hogy az ember egy pillanatra se tudja, vagy akarja megunni. Érdemes lesz odafigyelni rájuk, ki tudja mi rejlik még a tarsolyukban.

Nem véletlenül folytattam egy 2003-ban megjelent lemezzel a sort, ugyanis az olaszországi Raein az egyik olyan zenekar, mely az “igazi screamo” említésekor az elsők között szokott szerepelni, ez az album pedig – legalábbis számomra – egyértelműen a legjobb anyaguk. A műfajon belül szinte már himnusznak számító Tigersuit megírásán kívül az sem elhanyagolható, hogy megannyi új zenekarra nagy hatást gyakoroltak, s bár ők már kicsit kaotikusabb irányban mozognak, mint a többi itt bemutatott zenekar, fogósságuk miatt úgy gondoltam, hogy mindenképpen ezek között van a helyük. Ellentmondásos fogadtatásukkal ellentétben (vagy éppen emiatt) mindenkinek ajánlom meghallgatni ezt a lemezt, aki szereti tágítani zenei érdeklődésének köreit, vagy éppen csak kíváncsi erre a tíz lélekszaggatóan szenvedélyes dalra.

És íme, ugrottunk egy nagyot a borító minőségének ügyében és meg is érkeztünk a 2008-as Adorno lemezhez, a Year One-hoz. Az elképesztő, sajátos hangszínnel rendelkező formáció megtestesíti mindazt, amit egy dallamos screamo/post hardcore/emo/punk egyvelegről gondolunk, sőt, még túl is szárnyalja azt. A néha az egekben cikázó, néha pedig ordítozásba átcsapó énektémák adják meg az egésznek a remek hangulatot: elég csak meghallgatni a második, Time Line cimű dalt, és valószínüleg mindenki rájön, mire gondolok. Bár az is elképzelhető, hogy míg engem a gyönyörtől ráz ki a hideg, addig mást az irtózástól fog, ugyanis nem a legmegszokottabb orgánuma van a srácnak, a kellemesen dallamos zenével összefonódva ez az, ami megadja az igazi Adorno-hangulatot.

Ha már elkezdtem a borítókkal is foglalkozni, az én személyes top 10 listámon biztos, hogy helyet kapna az amerikai (The) Kidcrash Jokes című korongja. Igaziból az I Haven’t Had a Date… című EP-jüket emeltem volna ki legszívesebben, de az nemigen illett volna ide a három egyébként lehengerlően jó nótájával. Ez a nagylemez azonban körülbelül ugyanazon a színvonalon nyújtja a Kidcrash-t, mint a fent említett EP; sőt, azt kell mondjam, hogy tulajdonképpen az egész cikk témájába legjobban beleillő korongról beszélünk. Míg az Adorno-nál főleg az éneket emeltem ki pozitívumként, a Jokes (és lényegében az egész zenekar) legfőbb erőssége a zenében rejlik, a leállások és az őrült fellángolások is egyaránt tele vannak jobbnál-jobb témákkal, melyek tévedhetetlenné teszik az embert: ez csak a Kidcrash lehet. Az pedig külön izgalmas téma, hogy a New Ruins című, híresen túlproducelt debütálástól hőseink hogyan jutottak el idáig – ám nem is folytatom tovább a gondolatsort, inkább csak elhúzom a mézesmadzagot azzal, hogy a banda MySpace-oldalán egyébként már elérhető pár dal az új lemezről, melynek megjelenésére, ha minden igaz, már nem is kell olyan sokat várni. És elődeihez hasonlóan az új korong is letölthető lesz a Denovali Records honlapjáról.

Az eddig felvázolt csapatoktól a francia screamo-legenda Daitro (sajnos) annyiban tér el, hogy a tavalyi év novemberjében tiszteletüket tették kicsiny hazánk fővárosában egy koncert erejéig, az Ashes of Atlantis-szel, a Kernel Panic-kel és a Dance or Die!!-jal karöltve. A bulin sajnos nem voltam ott, de ha mást nem, azt az egyet mindenképpen tanúsíthatom, hogy mennyire jó a Des cendres, je me consumme lemez. Bár itt már nyomokban megfigyelhető a post-rockos vonal behatása is – főleg a lelassult instrumentális kiállásokban, ugye -, de összességében még mindig a középhosszú dalok és a hirtelen érkező vad bedurvulások dominálnak. Ez alól kivétel persze a majd’ 10 perces zárónóta, a Je me consumme, ami az ének teljes hiányában egy markáns, hangsúlyos kivezetéssel ér fel tulajdonképpen.