2016. július 28.
Mindenkinek megvannak a maga kedvencei. De mik azok, amikre nem számítanánk? Ezt a kérdést firtatjuk Rejtett alkönyvtárak rovatunkban, amiben hétről-hétre vendégül látjuk a hazai zenei élet egy-egy ismerős alakját, hogy megossza velünk és veletek néhány olyan kedvenc előadóját, lemezét vagy éppen dalát, amelyek vagy igen távol állnak a személyéhez elsődlegesen társított műfajoktól, vagy éppenséggel pont ezekbe esnek, de amolyan rejtett gyöngyszemnek számítanak benne. Ezen a héten a Fish! frontemberét, a közismerten zenei kaméleon Kovács Krisztiánt kértük fel, hogy a Depresszió zenekarral közös szombati koncertjük előtt nyilatkozzon meg néhány kedvenc metal anyagáról, de a rovat alapötleténél megmaradva végül ebből is egy „mindent bele!”-jellegű válogatás kerekedett ki. Át is adjuk neki a szót:
Eklektikus kis csokor lesz. Általában balanszként, kiegyenlítésként hallgatok zenéket, de nem tudatosan: egy Necc Party után másnap szinte csak metal és hardcore szól, három napi Fish! turnézgatás közben meg szintipop és hetvenes évek. Mivel rengeteg zenét és műfajt is kedvelek, hallgatok, így nem leszek túl meglepő, de talán van pár olyan kedvenc, amiről senki nem gondolná, hogy szeretem. Nem csak poppunk meg rádiórapmetal van és a kilencvenes években sem csak Machine Head meg Pantera volt.
Koromból fakadóan én is Iron Maidennel kezdtem a „rendes” zenék hallgatását, aztán a Metallica után már csak a thrash jöhetett szóba. Valamiért a klasszikusnak nevezett Bay Area bandák nekem nem annyira feküdtek, a keleti part sokkal inkább, Anthrax, Overkill, ezekben benne volt a New York-i érzés: gyors punk, hardcore csordázás, dallamos éneklés, minden egyben. Ezt a lemezt anyám vette karácsonyra, a Kreator Terrible Certainty-jével együtt, ez volt az első két kazettám.
A thrash után jött a death metal és a grindcore, mert mindig a legdurvább kellett. Érdekes volt ezeket a zenéket jelen időben megélni és követni, tényleg minden újdonság volt, és messze voltak még a szélsőségek. A korai Carcass mai füllel is eléggé értékelhetetlen, inkább érdekes, a Necroticism lemez viszont olyan szinten volt ijesztő és közben zenei, hogy hosszú hónapokig ráfüggtem. A világ egyik legjobb riffjét hozó dalocskának sem a koncertvideóját teszem be, hanem a lemezes verziót a kórházi dumával az elején…rendesen fosatós volt. A tavaly előtti visszatérő lemez is nagy kedvenc.
Nyilván nem csak metálból, deszkáspunkból meg ugrálós hácéból állt a világ, de már akkor sem szerettem a hosszú dalokat és a progresszívnek mondott rock/metal zenéket…valahogy az éneket tartottam feleslegesnek, nem vittek el teljesen, ha épp arra vágytam. Persze az Ozric se nem rock, se nem metal, pláne nem egyujjas bundakesztyűben feszülő djent (hogy is lett volna), ellenben minden segédanyag nélkül beszippant a picsába és ott is maradsz – ezért bírtam a Korai Örömöt is vagy Másfelet itthonról.
Jóérzésű punk/rock/metal arcoknak kötelező volt gyűlölni a depeses gyíkokat, és ez nem volt nehéz, ha nézed a klipet a refrén környékén. Azonban a fülemnek akkor idegen hangzáson túl olyan dallamok és hangulat volt a zenében, amitől nem lehetett szabadulni. Sokáig tudtam titkolni, hogy kedvelem a Depeche Mode-ot, de semmi értelme. Chino Morenónak és Greg Puciatónak sem ment, a Crosses meg a Black Queen is kurva jó, hogy ne csak klasszikusokról beszéljünk.
Menthetetlenül bele vagyok buzulva a hatvanas-hetvenes évek popjába, annyira tökéletes dalok és dallamok vannak.Van egy háromórás válogatásmappa ezekből a zenékből, a Fish! buszban pörög gyakran. A legtöbb slágernél fel sem tűnik elsőre, hogy milyen komoly a hangszerelés, a vokálmunka, a dalszerkezet is és mindez átlag két percben. Alapvetően pont ezért első számú kedvencem a Bad Religion is, de nem vonnék párhuzamot :)
Megint egy hülye párhuzam lesz, de az Underworldöt, a Helmetet is, meg például a jó hiphopot is a „kevesebb néha több” elv miatt bírom. Repetitív, pont kellő arányban változó minimalista zene, ami a hangulatra megy rá és a grúvra. A grúv szép, a grúv jó, ha nem nyújtják a végtelenségig…és az Underworld is jó, mert rám tud telepedni, hatni tud. Az meg egy zenétől a legtöbb.
A Fish! zenekart ezen a héten pénteken Csornán a Veréb feszten, szombaton a fővárosban a Barba Negra Trackben a Depresszió előtt, vasárnap pedig a kapolcsi Művészetek Völgyében lehet megnézni.
