2006. november 13.
Tracklist:
01. I Remember Now (1:17)
02. Anarchy - X (1:27)
03. Revolution Calling (4:39)
04. Operation: Mindcrime (4:45)
05. Speak (3:42)
06. Spreading The Disease (4:07)
07. The Mission (5:47)
08. Suite Sister Mary (10:39)
09. The Needle Lies (3:08)
10. Electric Requiem (1:22)
11. Breaking The Silence (4:34)
12. I Don't Believe In Love (4:23)
13. Waiting For 22 (1:05)
14. My Empty Room (1:32)
15. Eyes of a Stranger (6:38)
A seattle-i QUEENSRYCHE a ’80-as évek heavy metal újhullámának egyik jelentős képviselője volt; és a mai napig is színfoltja a színtérnek. Jelen írás tárgya pedig spontán a ’80-as évek egyik legmeghatározóbb (heavy) metal albuma, ami nagyban befolyásolta a jelen; és a jövő zenéjét egyaránt.
Még a kezdetek kezdetén, 1983-ban (és ez bőven nem tegnap volt; Anyukám ilyenkor volt 16 éves, mint amennyi én vagyok jelen pillanatban) adták ki az EMI gondozásában debütáló kislemezüket, ami nemes egyszerűséggel a „Queensryche EP” címre lett keresztelve. A kiadvány dalain érződött mind a brit újhullám; mind az amerikai „true” vonal hatása (még ennek a lemeznek is az áll a promóciós szövegében, hogy „60 perc true metal!”).
A folytatás a „The Warning” képében érkezett meg, az album a kornak megfelelő sémákkal egy megbízható heavy metal lemez; ezzel sikerült magukat szinte mindenfelé megismertetni. Igazán kiemelkedő pillanatokkal nem rendelkezik az album, de az akkori bőrnacis motoros rockerek kajolták ezt is (lásd a mai világban a metalcore hullámon begyöpösödött „fiatalság”), és egyetlen pillanatában sem unalmas.
Az ezt követő „Rage for Order” mutatott előrelépést, az énekes Geoff Tate hangja végre emészthető (és nem fülsértő) hullámterjedelemben mozgott, a riffek ütöttek, és az összkép is változatosabb volt; ergo határozott előrelépés történt a loboncoshajú ifú titánok zenéjében.
Eléggé sokat gondolkoztam azon, hogy üssek két legyet egy csapásra, és a koncepcióban elemezzem ki a dalokat; de nem ezt teszem: először bemutatom a lemez alapját és történetét, majd úgy vesézem ki minden egyes momentumát, hogy azt összefüggésbe állítom a fentebb olvasottakkal.
A koncepció a végéről indul; hallani a kórházi zajokat, a nővérke kopogó cipőit; a „meghitt hangulat” erős túlzás, pláne a bánásmód… „Goodnight, Bastard!” – szól hozzá az ágyon fekvő, kábult személyhez, aki miután rácsukják az ajtót, kezd magához térni… „I Remember Now”… És innen csöppenünk vissza a tényleges kezdetekhez. Egy szobába…
…ahol történetünk főhőse, Nikki „él”. Ő is a fiatal generáció „felesleges embertípus”-ába tartozik; napról-napra tengődik, egyetlen boldogságát a drogban találta meg a kétségbeesett mindennapokban. Szeret rajzolgatni, de ez sem gyógyír az esélytelenségre.
Nikki keményen bírálja a vezetést; a nyugodt lázadók közé tartozik, akik tüntetnek és teret adnak nemtetszésüknek, ugyanakkor tudják hol van a határ.
Ebben a rendszerben minden és mindenki eladó, nyugodt pillanatra az átlagember nem lelhet, a kétpólusú világban csak a felső tízezer képes úgy boldogulni, hogy azt lehessen „életnek” nevezni. Az emberek nagyrésze már mind kiábrándult, vagy beletörődött.
És ez a létvágyatalanság visszaköszön mindenhol; országszerte tüntetnek a Reagan-korszak elnyomása ellen. Az egyik fő szószólót Dr. X-nek hívják, és nézetei különböznek az átlagosan megszokott, demokratikus elvektől; híve a diktatúrának, és ebben a kiéhezett világban, ahol már a szar is fénylik, jócskán akadtak hívei. Egyszer találkozik a két ugyanazon az oldalon, de különböző fegyverekkel harcoló ember; és itt következik be a fordulat, ami kihat az egész cselekményre: Dr. X hipnózissal képes nemcsak meggyőzni a kiszolgáltatott Nikki-t igazáról, hanem irányítani is. Ha Nikki meghallja a „Gondolatbűn” szót (Mindcrime; Orvell alkotta meg az „1984”-ben), akkor Dr. X irányítása alá kerül, és pincsikutyamódon azt teszi, amit parancsolnak neki…
És ez bővennem a csont viszahozására vonatkozik…
Így Dr. X sikerrel eliminálja a politikai és egyházi vezetőket az útjából, hiszen Nikki az „agresszív véleménycseré”-t alkalmazva mindet elteszi lábalól. Így már úgy érzi, van életcélja; bár későn rádöbben, hogy ez hamis ábránd. Túl későn.
Nikki egyre feljebb emelkedik a lázadók között, már ő is felszólal, és határozottan kijeleni; célja a Fehér Ház „Földdel-Egyenlővé Tétel”-e, hiszen már csak ebben van megoldás. Azonban nem mindig áll Dr. X hatalma alatt, amikor önmagánál van, emészti a bűntudat; és tudja hogy rossz amit tesz, ez a hatalmas kettőség, a belső harc mindvégig fő vezérfonala a sztorinak. Szobájában minden áldozatra gyertyával emlékezik meg, és ez az állapot arra sarkallja, hogy mégtöbbet forduljon a drogok felé; azonban mikor ez sem segít, Dr. X bemutatja neki Mary nővért, a lelki fájdalmak enyhítésére.
Mary nővér nem volt mindig szentfazék, sőt! Prostituált volt éjszakai bárokban, ahonnan „menekvést” William atya jelentett számára, amikor 17 évesen magamellé vette a templomba. Azonban ő nemcsak Isten oltárán szeretett áldozni Maryvel, hanem szexuális étvágyának oltárán is, amit a lánynak szó nélkül tűrnie kellett, hetente egyszer.
Mary és Nikki egyre közelebb kerülnek egymáshoz, ez már nemcsak barátság, hanem igaz szerelem… Azonban ez feltűnt Dr. X-nek is, és mivel már mind Mary, mind William atya túl sokat tudtak, ezért meg kell őket ölni, hogy ne árthassanak. Nikki az atyát gond nélkül elteszi láb alól, azonban Maryvel képtelen végezni.
A fiú a lakásán mindent bevall Marynek, aki ettől mély depresszióba kerül; becsapva és összetörve érzi magát, hogy az utolsó reménye is csak hamis ábránd volt… Egyedül érzi magát, amin már semmi sem segíthet, az élet már csak kín, amire a megoldás egyedül a halál lehet. Nikkinek volt egy terve: megöli Dr. X-et, és kicselezve a hatóságot Maryvel megszöknek, hogy végre nyugodtan élhessék le életük hátralevő részét… Nikki elrohan tervének megvalósításához, azonban Mary már nem tud neki hinni…
Nikki kábszeres állapotban bolyongott az utcán; ez a vesszőfutás azonban hiábavalónak bizonyult, hiszen nem volt képes megölni a doktort. És mire visszaért a templomba, Marynek már csak a kihült holttestére bukkan, nyakára pedig rá van tekerve a rózsafűzér…
Ez az élmény igazán tönkreteszi belül Nikkit, most kezdődik az igazi lidércnyomás; kétségbeesve rójja az utcákat, ordít fájdalmában, bármerre megy, mindenhol szerelmének arcképét látja… A hatóság lekapcsoljáa kirívó viselkedése miatt, azonban megtalálják nála a gyilkos fegyvert is, ami amellett hogy engedély nélkül volt tartva, kiontott több emberéletet.
Úton a yardra, Nikki csak egy dolgot hajtogat folyton-folyvást:
Már emlékszik…
Úgyhogy mostmár én is megemlékezem arról a 15 dalról, ami derült égből villámcsapásként követelte magának a heavy metal trónusát.
A nyitó „Remember Now” egy intermezzo (gyengébbek kedvéért közjáték); ilyennel párszor még fogunk találkozni, a lemez zeneiségéhez nincsen köze, ckizárólag a történethez kapcsolódik. Másfél perc alatt belecsöppenünk a kórházi életbe, Dr. Davist hívták telefonhoz, és innen fognak megérkezni az „Anarchy – X” lázító témái: hangosbemondóba ordítja nézeteit Dr. X torz hangja, amit a nép éljenez. A tömeg őrjöng, ezalatt militiáris dobok szólnak, és egy hatalmas gitárszóló párbajozik a komolyzenei aláfestéssel… a hangulat fokozódik, folyamatosan, és már el is kezdődik a Ryche And Roll!
A zenekar himnusza, a „Revolution Calling” az album harmadik dala, és igazi, vértes QR téma; az évek során bejárt ösvényen kialakított egyéni riffek és dallamok, bólogatós középtempó és egyszerű, ugyanakkor hatásos kórusok a refrénben. Eddig nem hangsúlyoztam, de a lemez a gitárszólókon keresztül szerethető meg a legjobban (legalábbis nekem az első igazán maradandó élmény a címadó gitárszólója volt), a DeGarmo-Wilton gitárpáros az adott kor egyik leglegmegbízhatóbb duóját jelentette, döbbenetes az az összeszokottság és rutin, ami visszaköszön.
A „Speak” igazi vértes ikergitáros témája és az alatta zajló dobszóló enyhén katartikus… Az ember egy idő múltán nem is érzékeli, hogy mit hallgat, nem tudja definiálni, csak annyit mondani rá, hogy „igen, ez metal!”. A dal újfent bólogatós középtempón robog, Geoff verzéi válaszolgatnak egymásnak, a refrén pedig lényegesen lelassít, de újabb élményt szerez a hallgatónak; nem is beszélve az újfent technikás szólóról!
A QR azzal alakította ki stílusát, hogy arra hű definícióként csak a metal funkcionál; olyan gyorsan váltanak egyik irányzatból a másikba, legyen szó az epikusabb témák és a pörgős r’n r utánérzésekről, hogy az félelmetes!
Terjesszük a kórt… A „Spreading The Disease”-ben az újfent gonosz hatású heavy metal riffek állnak szemben Geoff széles hangterjedelmével és a zseniális refrénnel. A dobtémák dübögnek, szinte örvénylenek; a szólót pedig tanítani kéne. A dal végi mormogós verze pedig külön emel a változatossági rátán, amivel eddig sem volt problémánk…
…és ha már változatosság, akkor igazán lassú tempókkal eddig nem is találkozhattunk, erre a következő két dal nyújt bizonyságot; a „The Mission”-ben tudja meg Nikki, hogy meg kell ölnie Mary-t… drámai hatású harangok, komolyzenei aláfestés és szomorú riffek állnak a lemez során először egymás oldalára, Geoff dallamai és a melankolikus, nagyívű gitárszóló pedig megmutatjt a világnak, hogyan kell szomorúan power alapú heavy metal himnuszt írni.
And I stood proud
My mission changed the world
It turned my life around
És ezt követi az album, meg merem kockáztatni, a QUEENSRYCHE történetének legmonumentálisabb tétele, a „Suite Sister Mary”. Angyali kórusok, egy hidegkirázós riff játékát nyomja el Geoff már-már síró hangja. Ebben a dalban előrevetítették saját jövőjüket; ez a dal az igazi progresszív metal: sok-sok témából épül fel, mindegyik maximális profizmussal készült, és minden hangnak oka, helye van. Geoff verzéiben párbeszédre kel a kórusokkal, nemcsak Chris DeGarmoval és Eddie Jackson basszerrel, hanem Pamela Moore-ral is, aki Mary nővért személyesíti meg. A monumentális, aprólékos felépítés felosztható lenne (nemcsak) egy kezdő csapatnál egy bemutatkozó kislemezre, annyira témagazdag az első hangjától az utolsóig.
Ami képes megtörni a csendet.
A „Breaking The Silence”[/b]-ben vastagon dübög végig Eddie baszusgitárja, a nóta középtempós, és a rollosabb QR riffek ütköznek Geoff kiábrándult, már-már dramatikus dallamaival (de ez még mindig nem a csúcs!); a refrén kiábrándultsága hamar utat nyer a hallgató füléhez. Kétségtelenül újabb csúcspont, ha jelen esetben szabad ilyenről beszélni.
Breaking the silence of the night
Can’t you hear me screaming?
I look for your face in the neon light
You never answer (me)
I could make all the wrong seem right
If you were by my side
I’d gather all the tears you cried
And hide them deep underground
Mint ahogyan azt már hangsúlyoztam, a csúcs mégsem a „Breaking The Silence”[/b]-ben érkezik meg, hanem a két következő dalban. Mikor Nikkit lekapcsolják, egy dolgot képes csak mondani: [i]„I Don’t Believe In Love” – a dal a ’80-as évek végének egyik legszebb szerelmi témájú tétele, ami ha nem is örvend akkora népszerűségnek, mint az 1987-es évjáratú WHITESNAKE „Is This Love?” c. schlagere, de kétségtelenül sarokba szorítja. Nem véletlen a videoklip sem (mellesleg a lemezhez négy kislemez készült). A tétel maximálisan felkavaró és szerelmi bánatra erősen ajánlott.
Két átkötő következik, bár az ember az első hallgatáskor már ilyenkor sem nagyon tud megszólalni, ha affinitív az igényes metal zenére. A „Wainting For 22” az előző dal lezárása, és tudom hogy perverzió kijelenteni, de egy már-már kései DEATH-re hajazó gitárszólóval kapcsol át a „My Empty Room”[/b]-ra, ami akusztikus tétel. A háttérben óra kattog, visszaszámolva a börtönből való szabadulásig, Geoff suttogása idővel nagyívű dallammá alakul át – újabb zseniális megoldásnak lehetünk fültanúi.
És az abszolút csúcspont, a lemezt lezáró tétel, amiből elölről kezdődik a történet [i](valamint a CD is, hiszen a dal úgy záródik le, hogyha újra elkezdjük hallgatni az első tételt, az gond nélkül kapcsolódik ennek a befejezéséhez). „Az Idegen Szemei”-ben ismeretlen arc tükröződik; a dal félelemmel indít, ami egy törékeny nyugalomra enged következtetni; ám ebből törnek fel az agresszív riffek és a refrén hihetetlen kórusai. A szólótechnika és DeGarmo játéka külön iskola, a témagazdagság gyönyörködtet, és ha még ez sem lenne elég, a dal utolsó pár percében felidéződnek a lemez legfontosabb mozzanatai, ahogyan azt Nikki emléke visszatükrözi; majd a „REVOLUTION!” felkiáltás után jön a felismerés:
A közéleti aktualitása a lemeznek a mai napig él; a világ egyre jobban közeledik az igazi kétpólus-elvhez, a szegény egyre szegényebb lesz, a gazdag pedig gazdagabb és mohóbb is. És ezen semmi más sem változtathat, csak ha az emberek összefognak és ki merik mondani a véleményüket, és az elveikért képesek megküzdeni. Ez a helyzet áll fenn a mai napig nemcsak a Bush-kormányban, hanem itt Magyarországon is. És sajnos eléggé szomorú, hogy az „Operation: Mindcrime” szellemisége, jelentésmagva még mindig él a köztudatban; az embereket butítani kell, hogy az kezelhető legyen és ne kérdezzen vissza, hanem minden szó nélkül tegye azt, amit rászabnak; de a piramis egyszercsak szétesik: maradnak azok akik irányítottak, és maradunk mi, bábok, akik minden este bambuljuk a tévé kurva képernyőjét, ahonnan manipulálják az embert, megszabják hogy mit gondoljon és hogy mit gondolhat; úgy szabják varrják a jellemét ahogyan tetszik anélkül hogy az észrevenné, vagy netán küzdene ellene.
És küzdeni? Olyanok ellen kell, akik minket, marionettbábukat kezelnek. És azok miben különböznek tőlünk?! Illatosabbat szarnak? Nem. Csak az ő kezeikben vannak a madzagjaink.
Visszatérve, a történet annyira kapós, hogy a színházi előadások mellett decemberig készen is lesz a filmadaptáció forgatókönyve, amit Mark Sheppard ír. És ha így nem sikerül felnyitni a társadalom szemét, akkor sehogyan sem.
A lemez 1991-ben megjelent koncertverzióban, majd VHS-en, később DVD-n és szimpla újrakiadásban; idén pedig a folytatás mellett megjelent dupla CD verzióban összekapcsolva a koncertlemezzel, és még várat magára az első és a második rész egyben kiadott koncertverziója. Ez az a fajta bőrlehúzás, amit sohasem kell szégyellni.
Persze azért a QUEENSRYCHE-t sem kell félteni; az ezt követő album, az „Empire” büszkélkedhet a legnagyobb lemezeladással (a Mindcrime pedig a legnagyobb dávnlód rárával, hehe), és egyenes következménye volt elődjének, jóval több progresszív elemmel. A zenekar másik csúcsalkotása az Ígéret Földje, a „Promised Land”; 100% progmetal, mindenképp alapmű, akkoris, ha nincsen előtérben. Lágy melódiák, és technikás megoldások; de a QUEENSRYCHE csúcsa mégis a Mindcrime.
Persze semmi sem tarthat örökké, innentől egy 9 éves válságidőszak vette kezdetét; a grunge éra erősen rányomta bélyegét a zenekar munkásságára, bázisuk egyre jobban csappant, míg 2003-ban az újkori QR eddigi legjobb lemeze jelent meg, a „Tribe”… Hát… Erősen közepes album, ami lassan érik be, és viszonylag gyorsan felejthető (annak ellenére hogy vannak emlékezetes pillanatai), ugyanakkor tény, hogy üdítő hatása van az azt megelőző albumokkal szemben (mondjuk a „Q2K”-n ismét visszaköszöntek a Ryche ‘N Roll témák). Keleties folk dallamok és modern rock/metal alapokkal találozik össze a tipikus QR riffelés. Jó lemez, sőt, 1994 óta a legjobb, de még ez is kevés a boldogsághoz.
De 2006-ban, 18 év után Geoff meggondolta magát, és mivel előtte szabályosan felesküdött arra, hogy nem fogja folytatni Mary gyilkosának keresését, ezért elkészült az „Operation: Mindcrime 2”, ami ismételten elődje árnyékában marad; valamint erősen felesleges volt megírása. Bőven.
Ugyanis:
Egyrészt: mint már mondtam, elődje a mai napig aktualitást élvez, az, hogy a jelennek szüksége lenne a folytatásra, nem más mint pénzéhség; vagy ötlettelenség.
Másrészt: zeneileg igyekeztek minden időszakukból meríteni, és ez egy összefüggetlen képet ad; minden dal más és más, nincsenek összhangban, sok déja vu érzéssel találkozhat a szemfüles hallgató, és csak a szövegek élvezhetők…
A folytatásban Nikki 18 év után kiszabadul a börtönből. A drogok elhomályosították tudatát, nem képes megállapítani mi történhetett valójában és mit álmodott; ez a kétség többször is visszaköszön álomvilág és valóság között, főleg mikor Mary nővérrel (újfent Pamela Moore) beszélget.
És a manipulált világnak sikerült bekebeleznie Nikkit is; a TV irányítja eszméjét és tetteit; ám amennyire kezd beleszokni az „életbe” (tehát elkorcsosodni az átlagember mérgezett szintére), egyre több emlék köszön vissza: a bírósági tárgyalása, a Maryvel eltöltött idő, valamint Dr. X.
Nikki észleli a világban azt, hogy semmi sem változott (példa; Petőfi – Az apostol c. művében mikor Szilvesztert kiengedik a börtönből, első kérdése: volt-e már forradalom?), és szomorúna veszi tudomásul, hogy a szar csak mégszarabb lett. Dr. X. Amerikájában is…
De ez nem gátolja abban, hogy kézre kerítse Mary lehetséges gyilkosát, vagyis Dr. X-et. A bosszúvágy teljesen belepi maradék tudatát; nem képes magát kontrollálni, állati ösztönei vezetik a doktor (Ronnie James Dio, hát… a hangja már nem éppen egy Szent Műugróra emlékeztet… de Dio az Dio, ergo panaszra nem lehet ok.) nyomára.
De hiába minden; X sem most jött le a falvédőről, ismételten képes befolyásolnia Nikkit. Rávezeti, hogy ő adott célt tengő életének, és hogy nem képes megtenni amiért jött; hogy lelőjje őt. És hogy lelőtte-e?
Nem tudni. Nikki személyében a bűntudat domináns szerephez jut, megkérdőjelezi minden egyes tettét; amit addig elkövetett és amit még elkövethet. Magában beszél Maryvel (a nővér a lelkiismereteként szólal fel), és újfent önmarcangolást végez. Levonja a konzekvenciát: életének nincsen semmi értelme, boldogságra már úgysem lelhet Mary nélkül, a világ megváltoztatásához pedig egy emberként kevésnek bizonyulna. Kétségbeesésében már meghúzná a ravaszt, hogy végetvessen szenvedésének… De Mary felnyitja a szemét arról, amit eddig is tudott: a boldogság csak akkor elérhető ha együtt vannak.
És hogy ezt mikor mondja, és hol? Ez egy újabb rejtély, amit majd 18 év múlva az „Operation: Mindcrime 3”-ból minden bizonnyal megtudhatunk.
De összegezve; az 1988-as lemez méltán örvend kultusznak, mert mind zeneileg, mind a mentális tartalom miatt is csillagos ötös, és példaértékű. Ha meghallgatod, befolyással lesz Rád, újraértékelsz mindent. Felébredsz. Vagy csak most merülsz el az álomban? Ez egy olyan kérdés, amire 18 év múltán válaszolok, ha akkor még lesz NuSkull és még én is élni fogok és lesz létjogosultságom cikket írni, de ez akkoris 10/10.
