Opeth – Blackwater Park

A PROLÓGUS

Aki az 1990-es években nem csupán a felszínnel volt elfoglalva, hanem a földalatti metaléletben is jártas volt, az tudhatta, hogy a tengerentúli alternatív rock/metal hullám mellett Európában is nagy dolgok történtek. Főként a skandináv térségben volt pezsgő metal élet: az Edge of Sanity, az At the Gates és a Dissection mellett az Opeth volt a legizgalmasabb svéd metal mesterművek létrehozója, az évtized közepén. A zenekar lemezről-lemezre fejlődött. Ennek a fejlődési ívnek a csúcspontja az 1999-es Still Life volt, amelyen már csodálatosan együtt volt minden, ami a zenéjük savát-borsát képezte később is. Csak hát egy olyan időszakban, amikor a brit (Metal) Hammer éves top listájának első három helyén Chris Cornell, Kid Rock és a Foo Fighters tanyázott, nem sok esélye volt az albumnak a széles tömegek megszólítására.

A KIADÓ

Az Opeth a 90-es éveket kisebb, ám underground szinten többé-kevésbé korrektül teljesítő kiadóknál töltötte: elsőként a Candlelight adta ki az anyagaikat, majd 1998-ban a Century Black (a Century Media extrém metallal foglalkozó részlege) szárnyai alá kerültek, akik az új matéria mellett az első két lemezt is megjelentették a tengerentúlon. A korábban említett Still Life azonban már az angol Peaceville-nél jött ki, abban a reményben, hogy talán nagyobb támogatást kapnak, azonban a nemzetközi terjesztésért felelős Music for Nations csak úgy volt hajlandó támogatni őket, ha teljesen hozzájuk szerződnek. A sok hercehurca után végül valóban nálunk kötöttek ki, és az ezt következő Deliverance-el együtt összesen két albumuk jelent meg itt.

A DALOK

Az Opeth mindig is fantasztikus érzékkel nyúlt a különféle stílusokhoz, legyen az svéd death metal, progresszív rock, folk vagy épp jazz. Itt azonban minden korábbinál nagyobb sikerrel ötvözték mindezeket, így még karakteresebb dalok kerültek ki a kezük közül, mint az ezt megelőző kiadványokon. A jellegzetesen borongós, amolyan „elsétálok egy borostyánnal benőtt, rozsdás temetőkapu előtt” hangulat ezúttal is adott volt, a lemez szövegei azonban ismét több síkon voltak értelmezhetőek: „Seekers, lost in their quest, Ghosts of friends frolic under the waning moon, It is the year of death”.

A szerzemények egy álomszép átkötőt (Patterns in the Ivy) leszámítva mind öt, de inkább tíz perc felettiek, tehát jófajta progresszív metalhoz méltóan lassan érő, összetett darabok (Images and Words módra). Az egyik leghamarabb befogadható tétel, a megkapó dallammal felvértezett („Devious movements in your eyes…”) Bleak, amelyben a producer és egyben jó barát, Steven Wilson (Porcupine Tree) is hallatja a hangját. A másik könnyebben emészthető dal az ezt követő, végig akusztikus Harvest. Ehhez egy roppant egyszerű, stúdiózás közben forgatott klip is készült, amely a sok gitározáson kívül körülbelül a cigizésről, kávézásról és az ásításról szól. Nem épp világmegváltó képsorok, de a szám ettől még úgy ahogy van tökéletes. A három igazán epikus tétel ügyesen oszlik el a lemezen: egy nyitásként, egy középen, egy a korong legvégén. Ezek közül az utolsóként érkező címadó vált a legnagyobb közönség kedvenccé gigászi, menetelős főtémájával.

Az Opeth-től nem idegenek egyébként a kissé szokatlan, keleties gitártémák sem, és bizony a címadóban vagy a Bleakben a legjobban sikerült, ilyen jellegű riffjeik hallhatók. Na és ha már a jellegzetességeknél tartunk, akkor érdemes felhívni a figyelmet arra is, hogy az általuk előszeretettel alkalmazott zúzós/akusztikus kettősség itt mennyire szépen ki van találva minden esetben. Nyoma sincs a korai műveknél még felróható, éles hangulatváltásoknak (amik engem különben sosem zavartak).

A Blackwater Park egyik legnagyobb előnye mai füllel, hogy úgy képes összetett, és rendkívül rétegzett lenni, hogy közben nem válik befogadhatatlanná. Mindig megtalálták az egyensúlyt a zeneiség és a fogósság között, és itt ez különösen igaz. Még az igazán hosszú tételek sem igényelnek megfeszített figyelmet ahhoz, hogy rögzüljenek belőle részek. Természetesen annak, aki igazán el kívánta mélyíteni, elengedhetetlen volt pár ágyon fekvős, fejessel történő hallgatás, de az igazán jó anyagokkal már csak így szokott lenni. Aki netán elmulasztotta volna ez utóbbit, az már csak azért is tegye meg, mert egy gyönyörűen, telten megszólaló albumról van szó, élvezet elmerülni benne, odafigyelni a részletgazdagságára.

AZ EPILÓGUS

Az az igazság, hogy azt még a banda ellenlábasai is el szokták ismerni, hogy ezen a lemezen azért nagyon odatették magukat. És valóban: igen nehéz fogást találni a Blackwater Parkon. Olyan kikezdhetetlen, egységes monolitot sikerül elkészíteniük, amely nemcsak az év, de az egész évtized legmeghatározóbb progresszív metal alkotásává vált, a szintén 2001-es Lateralus (Tool), illetve a Perfect Element I (Pain of Salvation – 2000) mellett. Nálam még egy bizonyos Crack the Skye-nak sikerült elérnie erre a szintre. Hab a tortán, hogy Travis Smith ismét csodálatos borítót készített a zenekar számára, ami ráadásul tökéletesen illeszkedett az album hangulatához. Ezt követően a rég megérdemelt, szélesebb körű figyelem sem váratott sokáig magára: az ez utáni lemezek (Deliverance és Damnation – 2002 és 2003) már a szakma és a közönség egyöntetű elismerését vívták ki, és azóta sincs egy olyan metallal foglalkozó magazin vagy webzine, ahol az év végi lista első 10 helyére ne kerülne Opeth kiadvány (kivéve persze, ha épp nem jelentkeznek semmivel). A Blackwater Park azonban egyszeri és megismételhetetlen csúcspont, egy valóban megkerülhetetlen metal klasszikus.