Önkívületi sodródásban: a post-metal legjobb évei (II/II.)

Az ezredfordulót követően egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a Neurosis hatása nem marad annyiban, hogy friss és fiatal zenekarok Scott Kelly-éket utánozzák halálukig. Sőt: egy olyan nemzedék bontakozott ki a kilencvenes évek végétől fogva, akik járatosak voltak a kilencvenes évek hardcore-jában, de közben látták a lehetőséget abban, hogy a doom és a sludge zenei világa mennyiben tágítható, szélesíthető. Ennek a kezdeményezésnek állítunk most emléket két cikken keresztül, amikor a post-metal hat legjobb évét elevenítjük fel azoknak, akik már akkor is ott voltak, és azoknak, akik késve csatlakoztak, de nem tudják, hol is kezdhetnének utánajárni az alapoknak. A cikk első részét itt olvashatjátok.

2006: termelési csúcs

Már a megelőző években is érezhető volt a műfaj felfutása, 2006-ban viszont mintha Ratkó Anna intézkedett volna a post-metal lemezek születése érdekében, dézsából ömlenek a kiadványok. Amellett, hogy a szokásos belterjes projektek is burjánzásnak indulnak, ebben az évben sorra állnak talpra új zenekarok, fordulnak a műfaj felé régiek, és sok, a műfajon belül/annak köszönhetően ismertté vált név is ekkor tesz valamit az asztalra. Van, ami az asztal részévé válik, van ami csak egyszerűen helyet kap rajta, és van, ami azonnal le is esik.

A cikk első részében már említett transmission0 második lemezén, a Memory Of A Dreamen sem tud kiszakadni a középszerű, izzadtságszagú megoldások közül. Az ISIS neve 2006-ra már szinte jelzősödik a műfajon belül, amivel egyrészt nyilvánvalóvá válik, hogy már nincsenek bizonyítási kényszerben, másrészt viszont az elvárásokat a közönség, és valószínűleg a tagság körében is magasra emelik. Jó eséllyel ezek együttes következményeként lesz meglepő módon kétes eredménye annak, hogy Turnerék az In The Absence Of Truthon próbálnak egy kicsit elugrálni a kitaposott ösvényről. A lemez, két előzménye mellett nem igazán találja a helyét (ez két remekmű esetén nem is kritikaértékű), sőt, kevés csúcsponttól eltekintve a színtér aktuális “slágerei” is túlnőnek az anyagon. Bryant Meyer pedig úgy érzi, hogy a lemez mellett maradt még benne inspiráció, és (amellett, hogy a Red Sparoweszal kiad egy lemezt) leporol egy régi projektet, amiből a Windmills By The Ocean cím nélküli debütáló anyaga lesz. A 2003-as felvétel kicsit esetlen az aktualitás és a karakter hiányában, mert míg 2003-ban mutatott volna újdonságokat, 2006-ra már ezek java része elhangzott, de még így is méltán kap helyet azon a bizonyos asztalon. Ha már szóba került a Red Sparowes: Josh Graham (ex-Neurosis) és Julie Christmas egymásra talált a Made Out Of Babiesszel közös turnén, és bár egymás jelenlétét időnként képtelenek elviselni, szépen lassan összekalapálják a Battle Of Mice projektet és az A Day Of Nights lemezt. Ez Christmas méltán megosztó hangjával együtt is kiemelkedő anyag, a műfaj színeit gyarapítja, és lényegesen egységesesbb, a post-metal normáinak megfelelően könnyebben emészthető, mint Christmas “főzenekara”, a Made Out Of Babies.

Ez utóbbi zenekar is (noha csak kellőképp tág értelmezéssel kap helyet a post-metal esernyő alatt) hozzájárul a 2006-os lemezrajzáshoz, a Coward, ha csak egy paraszthajszállal is, de felülmúlja az előző évi Trophyt, és akik nem véreznek el fülből az énekesnő hangjától, az év egyik legjobb lemezét kapják kézbe. A műfajba satuval beszorított lemezek közé tartozik még a The Ocean 2006-os albuma, az Aeolian is, ami inkább csak utalásokat tartalmaz arra vonatkozóan, hogy helyet fognak maguknak követelni a zsáneren belül; sokkal inkább egy progresszív metál lemez (amin a Meshuggah és a Mastodon mellett furcsa módon sokszor kifejezetten a Húsmágnes visszhangzik). A konvencionálisabb post-metal előadók élvonalába két zenekar is befurakodik, a Callisto a Noirral és a Mouth Of The Architect a The Ties That Blindra összegyűjtött monumentális szerzeményeivel az ISIS iskola kitűnő diákjaiként betöltik a tanár szerencsétlenkedése miatt maradt űrt. A legfontosabb és legérdekesebb lemezeket mégsem ezek közt kell keresni. Először is ebben az évben a Shora a Ligeti/Merzbow/Orchid vágányról hirtelen átszöcskézteti a szerelvényt a post-metal sínjeire, és a mindössze négyszámos, de meglepően egységes Malvalnak köszönhetően felteszi Svájcot is a műfaj térképére. Mellettük beköszön az Intronaut, akik a Voidon az év legizgalmasabb számait és a múfaj legizgalmasabb vonalát mutatják meg. Keverni persze könnyű, de nekik katyvasz helyett oldatot sikerül előállítani az avantgarde, jazz és metál összetevőkből. Végül pedig újra jut főszerep a Cult Of Lunanak: a Salvation és a Somewhere Along The Highway közt nehéz, ha egyáltalán lehetséges dönteni, ha a legjobb lemez kiválasztása a cél. (GM)

2007: színek kavalkádja

Hülyeség lenne a 2007 előtti post-metalt homogénnek bélyegezni, mégis, a korábbi évek termésének fűszerezettsége úgy aránylik a tárgyalt év anyagaiéhoz, mint a paprikás krumpli egy tetszés szerinti húsféléből készült curry-hez. A mennyiségi csúcspontot követő lemezek ugyanis talán minden addiginál jobban eveztek „metalon túli” vizekre, értve ez alatt a törzsi ütemeket, a shoegaze-t, a progresszív kikacsintásokat vagy a kőkemény sludge-ot. Soha ennyire nem próbálták az érintett zenészek hangzásbeli kísérletezéssel megváltani a világot, de legalábbis a műfajt (érdekes módon pont az örök úttörő Neurosis Given to the Risingja nem tartozik ide). Azért is fontos ez az év, mert a debütáló Zozobrát leszámítva alapjában véve a nagy (és tényleg nagy!) visszatérőkről szól. Lássuk a felhozatalt:

A felháborodott hangú kommentek megelőzése végett rögtön leszögezném, hogy lesz itt egy-két produkció, amit csak eléggé nyögvenyelősen tudok begyömöszölni a post-metal skatulyába. A már említett Zozobra 2007-es év elején érkezett bemutatkozó anyagánál például többé-kevésbé vegytiszta sludge-ról beszélhetünk. Ami miatt mégis helye van a cikkben, az a Cave In atyaúristen Caleb Scofield, aki ugye az Old Man Gloommal (mely kifejezés amúgy ugyanazt takarja, mint a Zozobra, csak éppen angolul) már keresztül-kasul bekalandozta a műfajt (a 2003-as és 2004-es korongokról az előző részben, a kitűnő legutóbbi albumról pedig itt olvashattok). Caleb hozta magával az OMG-ból Santos Montano dobost (csak hogy sokasodjanak a post-metal kötődések, a 2008-ban érkező folytatást, a Bird of Prey-t az Isis dobos Aaron Harris játszotta fel), a Cave Inből pedig Adam McGarth gitárost, és velük rögzítette a Harmonic Tremors című lemezt, amit egyébként elsősorban a kosztól ragadós metal fanatikusainak lehet ajánlani. A kisebb (de ettől függetlenül persze színtérkedvenc) nevek közül a Minsk is az év elején, ezúttal már a Neurosis kiadótestvéreként robbantott új anyagával: a 2005-ös lemez metalos megközelítéséhez képest a The Ritual Fires of Abandonment jóval több törzsi zenei elemmel tornászik rá még egy-két fokozatot a már eleve meglévő ösztönösségre, a megfoghatatlan dalszerkezeteknek és a három tíz perc feletti számnak köszönhetően pedig egy roppant nehezen befogadható album született, a fogékony füleknek viszont mindez számtalan újrahallgatás lehetőségét jelenti. Hozzávetőlegesen a Minsk albummal egy időben jelent meg a Jesu második lemeze, a Conqueror, ami a self-titled debüthöz képest messzire bókálszik a metaltól (lényegében a keményebb hangzást csak a gyakran erősen háttérbe szoruló gitármorajlás hozza), amivel a műfajkalandor Justin K. Broadrick megmutatta a világnak (tavaly a Deftones pedig végleg belesulykolta minden fülbe), milyen jól is tud szólni a torzított gitárral megspékelt shoegaze.

Az ősz derekán vehette kézbe a nagyérdemű a második Rosetta albumot, ami a The Galilen Satellites-nál letisztultabb, temérdek, a debüt zajos metaljánál közérthetőbb post-rock hangulati elemeket használó korong, persze kellő mennyiségű üvöltözéssel, hogy azért ne feledkezzen el magáról a hallgató. Bár a debütalbumnál már ellőtték a nagy ötletet, Armine-ék nem voltak restek a Wake/Lift esetén a visszájára fordítani azt: ehhez a lemezhez is hozzácsaptak külön hangzóanyagon egy csokor ambient zajt, Cleansing Undertones of Wake/Lift címmel, azonban ezek az album dalaival együtt hallgatva szándékoltan borzalmasan szólnak. Azért is fontos a korong, mert a szigorú értelemben vett post-metalt a Minsk mellett leginkább ez a lemez képviseli a 2007-es év albumai közül, 2010-es A Determinism of Morality-n pedig már a Rosetta is szakít az addigi anyagaikat jellemző monumentalitással. Végül, de nem utolsó sorban, novemberben jelent meg a legújabb kori német metalszíntér legfontosabb zenekara, a The Ocean egyik legbátrabb és legjobb albuma. A Precambrian (melyről annak idején terjedelmes cikk is született) megint csak nehezen sorolható a post-metal mintaalbumok közé, a két részből álló mű első fele (Hadean/Archaean) ugyanis inkább a Mastodon legdurvább korszakát idéző sludge keveredése kimatekozott témákkal, és a műfajbeli átlaghoz képest patikahangzással (ha ma jelenne meg, a ’djent’ is biztos előkerülne a kategorizálásnál). A kettes lemez pedig hangulatában és a sok tiszta éneknek köszönhetően Neurosis emberbarátabb korszakát idézi, gazdag hangszereltségével, összetettségével pedig már a megosztó Heliocentric/Antrophocentric albumok progresszív metalját vetíti előre. A cikk ezen részének zárásaként másodszor írhatom le Caleb Scofield nevét, valamint meg kell említeni a Converge bőgős és Old Man Gloom gitáros Nate Newtont is, ők a Precambrian két lemezen összesen három dalban működtek közre hangjukkal (előbbi az Orosirianban, utóbbi az crust bomba Paleoarcaeanban és a Tonianban). (BG)

2008: trendről lejtőre

2008-ra értünk el odáig, hogy a post-metal – még ha csak a saját mércéjével is mérve – trendi lett. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy a zenekarok összeöltöztek, ugyanolyan frizurát hordtak, vagy valami ilyesmi. Sokkal inkább arról van szó, hogy az embereknek feltűnt, hogy itt bizony tényleg értéket lehet alkotni (vagy úgy lehet tenni, mintha az ember értéket alkotna), és ez igen nagy dömpinget generált. Ám kitörni mégis keveseknek sikerült, valószínűleg azért, mert csak a motiváció volt meg, a tehetség, a kellő kreativitás, a kiugró ötletek nem. Ezért lehet az, hogy 2008-ból nem maradt annyi jelentős lemez.

A Cult of Luna nyílván helyet követelt magának itt is. Az Eternal Kingdom, bár messze nem olyan monumentális, mint elődje volt, ám ez előnyére vált. A Somewhere Along the Highwayt némi joggal érhette olyan kritika, hogy túl lettek nyújtva a dalok, ennek megfelelően itt csak a Ghost Trail nyúlik tíz perc fölé (mondjuk azt is el kell ismerni, hogy ez a legerősebb szám az anyagon, a begyorsuló lezárás zseniális), és több az átkötés a dalok között. Ezzel együtt is egy kicsit talán kevésbé fogósabb, mint elődei. Hasonlóan a Mouth of the Architectnek is komoly lecke volt a The Ties That Blind megismétlése, pláne úgy, hogy elvesztették Gregory Lahmot, fő dalszerzőjüket. Ez a veszteség azonban mégsem érintette őket olyan érzékenyen, mint amennyire az először várható volt. A nyilvánvaló hatásokat továbbra sem levetve bár nem a legeredetibb zenét játszotta, de abban a pár pillanatban, amikor tényleg odateszik magukat, nagyon kellemes pillanatokat okoznak a hallgatónak (bár kis kitérőként meg kell jegyezni, hogy a legzseniálisabb pillanatuk a két évvel későbbi EP Peter Gabriel-feldolgozása volt).

Ám ha egy kicsit turkálunk a zavarosban is, találunk még két anyagot az évből, amik igen figyelemre méltóak. Elsőként a Made Out of Babies The Ruinerje, az „inkább metal, mint post” kategória képviselője. A Julie Christmas énekesnő vezette brigád a képzavar ellenére is simán elnyeri a legtökösebb post-metal banda címét, mivel a Neurosis/Isis kötelező vonal helyett inkább egy stoneres/noise rockos hangzásvilágot képviselnek, ami itt alán jobban ki is teljesedik, mint az elődökön, ráadásul a már említett Julie is rengeteget tesz hozzá a maga énekstílusából, és így az egész korong egy sámáni rituáléhoz hasonlít. Másik versenyzőnk konkrétan a semmiből robbant be a köztudatba (vagyis inkább annak egy bántóan szűk rétegébe). Ők is Svédországból érkeztek, és bár sokat tanultak a Cult of Lunától, közel nem egy kópiabandáról van szó. A Suffocate for Fuck Sake valószínűleg minden idők egyik legkomplexebb konceptlemezét adta ki a Blazing Fires and Helicopters… képében. Itt inkább az „inkább post, mint metal” jelző állná meg a helyét, mivel ebben az egy órában nem a döngölésé a főszerep, de ha mégis, akkor azt próbálják minél változatosabban előadni az amúgy roppant titokzatos zenészek, és ez többé-kevésbé sikerül is, mivel hallani itt screamo hatásokat is a szokásos hangzás mellett, sőt, az A Japanese Flag eleje a Nine Inch Nails borultabb pillanatait idézi. Ám a csúcspontok mégis azok a részek, ahol nem a zúzás van a középpontban, főleg az első négy tételben vannak olyan részek, amelyek remekül el lettek találva, konkrétan pedig a Twentysix and Full of Plans emelendő ki, amelynek a 17 perce nagyon sok is lehetne, pláne az első pár perc alapján (nagyon túl van nyújtva a zúzda is és az avant-garde szagú effektezés is), de aztán kapunk az arcunkba egy olyan hidegrázós zongorás-gitáros post-rock témát, amit még a Sígur Rós is vigyorogva tenne ki az ablakba. Ráadásul a történet (ami egy nő elmegyógyintézetbe kerüléséről szól) előadása a hosszú narrációkkal is roppant profin lett megoldva. Ezek után talán nem is meglepő, hogy a SFFS nem adott ki több anyagot, mint ahogy azért valahol az is érthető – és talán ez a kiadvány legfőbb kritikája -, hogy last.fm-en miért a „valószínűleg hatásvadász köcsögök szeretik” jelzővel illették a legtöbben a Blazing Firest. (KB)