2013. február 11.
Az ezredfordulót követően egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a Neurosis hatása nem marad annyiban, hogy friss és fiatal zenekarok Scott Kelly-éket utánozzák halálukig. Sőt: egy olyan nemzedék bontakozott ki a kilencvenes évek végétől fogva, akik járatosak voltak a kilencvenes évek hardcore-jában, de közben látták a lehetőséget abban, hogy a doom és a sludge zenei világa mennyiben tágítható, szélesíthető. Ennek a kezdeményezésnek állítunk most emléket két cikken keresztül, amikor a post-metal hat legjobb évét elevenítjük fel azoknak, akik már akkor is ott voltak, és azoknak, akik késve csatlakoztak, de nem tudják, hol is kezdhetnének utánajárni az alapoknak.
2003 véletlenül sem a post-metal születésének éve, sokkal inkább a kiteljesedésé és a sokszínűségé: az alábbi lemezek a bandák munkásságának és érettségének különböző fokain születtek, más-más képet adva a poszt-metál tíz évvel ezelőtti helyzetéről, bár a műfajt illetően sosem beszélhettünk egységes színtérről.
A 2003-ban debütáló zenekarok sorát a Kayo Dot nyitotta, melynek albumát kicsit sem meglepő módon John Zorn kiadója, a Tzadik jelentette meg 2003-ban. A Toby Driver énekes vezetésével a maudlin of the Well feloszlása után, illetve annak kiterjesztésével alakult zenekar első lemeze, a Choirs of the Eye nem csak a címét illetően szinesztetikus, hiszen a Driveréktől már megszokott experimentális metál és az avant garde jazz elemekből merítkező hangzás továbbgondolása ez is. A lemez így nem feltétlenül a hangzásvilágát tekintve hatott a meglepetés erejével, hanem azzal is, hogy az olyan számokon, mint a The Manifold Curiosity tisztán érezhető, hogy hova tart a Kayo Dot. A banda klasszikus kísérleti metáltól egyre inkább elrugaszkodó, stílus-beli kötöttséget nem ismerő zenéje alapján a kor szelleméhez illeszkedő módon a Choirs of the Eye-t is rendkívül nehéz bármilyen skatulyába begyömöszölni. Nyilván ezért is érdemelte ki a lemez a poszt-metál megjelölést és már megjelenése idején az olyan együttesekkel állítja párhuzamba a Kayo Dot munkásságát, mint például a Godspeed You! Black Emperor és utódja, a Thee Silver Mt. Zion Orchestra. Bár a Pelican 2003-ra már túlesett a debütáláson, az Australasia volt az a megjelenés (és első nagylemezük), melynek köszönhetően a chicago-i banda a poszt-metál élvonalában találta magát. Beszédes, hogy az Australasia már a Hydra Head Records-nál jelent meg, mivel a Pelican eddigre már egyike volt az Isis-közeli bandáknak és egyre gyakrabban érdemelték ki az Aaron Harris-ékkel történő összehasonlítgatásokat is. Azonban az Australasia még a legnyersebb anyagaik egyike, helyenként szinte bárdolatlan módon őrizve a stoner/sludge vonalat és a sötétebb, albumra nehezedő drone-elemeket, olyan már-már slágergyanús dalokkal, mint például a Drought. A későbbiekben is szigorúan instrumentális irányba tartó Pelican az évek elteltével ugyan egyre kevésbé épít majd a mindent-átható nyers riffekre, mint tették még azt 10 éve, de ezt kifinomultabb dallamrétegek hozzáadásával kompenzálják majd.
Hasonló kettősség jellemzi a Cult of Luna 2003-as lemezét, a The Beyondot, mely a svédek esetében azonban már egy nagyobb elrugaszkodás a kezdetektől, több finomhangolással, mint a 2001-es Cult of Luna dalain. A banda második albumát tömörebb, velősebb és letisztultabb számok jellemzik, mint a debütlemezt, jóval összeszedettebb mondanivalóval és ipari pontossággal felépített dalokkal, de hűen a sludge gyökereihez. Ahogy a Pelican az Australasiát követően jut el oda, hogy zenéjét a nagyobb és jobban kiszámított hatás érdekében továbbcsiszolja, úgy a The Beyond a Cult of Luna következő 10 évének előszobája és kétségtelenül átgondoltabb, mind sok kortárs poszt-metál szerzemény. Nehéz lenne ekkor a műfaj kiteljesedéséről beszélnünk a Cult of Luna esetében, de feltétlen igaz, hogy hatalmas lépcsőfokot ugrott meg a The Beyonddal. A Genesis és a Circle című számok már egy kiforrottabb zene előfutárai, amiben azért bebizonyíttatik, hogy az erő továbbra is tökéletesen megfér az intellektussal. Míg voltak, akik csak az első köröket rótták 2003-ban, olyanok is akadtak, akik már ijesztő mértékben lehagyták őket. Az Old Man Gloom Christmas Eve I and II EP-je felkiáltójeles előfutára a 2004-es Christmas-nek, ami könnyen minősülhetne akár a mindenkori all-star poszt metál lemeznek is. Az EP tulajdonképpen nehezebben írható le bármi kevesebbel, mint egy alig 20 percnyi sludge és doom vázba szerkesztett katarzis. Mind textúráját, mind szerkezetét tekintve tökéletes megtestesítője a progresszív, sallangoktól mentes metálnak, amiben felismerhetőek maradnak ugyan az összetevők, de korántsem köti gúzsba a műfajok közti átjárhatatlanság. Az OMG 2004-es megjelenését hagyományosan a poszt-metál egyik legkiemelkedőbb pillanatai közé sorolják, melynek már az előestéje is emlékezetessé vált. (HA)
Az, hogy ez a pár év valójában mennyire fontos is volt a műfaj szempontjából, jól mutatja, hogy gombamód elszaporodnak a zsánerzenekarok, akik közül egy tisztességes hányad tud, egy kisebb halmaz legalább igyekszik, és egy utolsó adag meg sem próbál karaktert vinni a zenéjébe. Persze ettől még lehetnénk jóval túl a csúcson is, de minden egyes évben akad olyan, a műfaj (sőt időnként az underground zenei világ) szempontjából megkerülhetetlen formáció, akik legfontosabb és/vagy legnagyobbra nőtt lemezüket az adott évben szállították. Ez alól 2004 sem kivétel, és bár bizonyos szempontból hátrányból indul, ezt a hátrányt új eszközökkel próbálja ledolgozni.
A hátrányról pedig elsősorban a történelem tehet. Justin K Broadrick a Godfleshsel oldalakat követelt magának a metal történelemkönyvében, és ezeken ekkor csak említésként szerepel, hogy egy még formálódó műfaj születésénél bábáskodott. Ennek ellenére 2004-ben nem váratlanul esik épp ehhez a műfajhoz közel a Jesu zenéje. A Heart Ache EP és a cím nélküli nagylemez JKB minden törekvése ellenére sem tudja elfeledtetni a Godflesht, de a Jesu végeredményben meg tud állni a saját lábain, és megmutatja a dúr legsötétebb és legfájdalmasabb oldalát. Nehéz dolga van a Neurosisnak is, akik három igen erős lemezzel és évvel a hátuk mögött készítik el az A Sun That Never Sets után a 2004-es The Eye Of Every Stormot, ami korábbi lemezeiken nem tud túlnőni (persze ez semmit sem von le létjogosultságából és értékéből). Az elvárások az ISISt is fenyegetik, hiszen két évvel korábban az Oceaniccel lényegében sarokkővé faragták magukat a műfaj alapjába, viszont míg a Neurosis zenéje már korosodott, addig az ISISé épp ekkor volt ereje teljében. Ezt legjobban természetesen a szintén 2004-es Panopticonon lehet lemérni, amelyről objektívan nem lehet eldönteni, hogy felülmúlja-e a 2002-es elődöt, de mindenképp legalább azonos súlyú és értékű. Jó képet ad a 2004-es ISISről az albumot egy szám híján felvonultató 2004-es koncertlemez, a (már 2005-ben megjelent) Live.03: egy picit életszerűbb, közvetlenebb, és bár a lehetőségekhez mérten hallgathatóvá kevert bootleg toleranciát igényel a fültől, át tudja adni a koncert hangulatát.
Ekkorra már megjelennek, szárba szökkennek a post-metal következő generációjaként számon tartható zenekarok is. A holland transmission0 az ISIStől az atmoszférát, a Neurosistól (és leginkább a tagok korábbi zenekarától a Revealtől) a közvetlen hardcore hatásokat veszi át, sajátjaként pedig a kurrens zenekaroknál hangsúlyosabb, direktebb elektronikát próbál hozzátenni a végeredményhez. Első nagylemezük, a 2004-es 0 hordoz magában lehetőséget, de valójában inkább csak jelzi, hogy még tágulnak a műfaj határai. Ráadásul olyan mezőnyben kellene helytállnia, melyben nem épp váratlanul a Cult Of Luna kerül reflektorfénybe. A 2004-es Salvationön a zenekar ugyanis beváltja a fentebb említett The Beyond ígéretét: egy kiforrott, egységes, és bár a hatásokat időnként hangosan visszhangoztató, de kétségbeejtően hatásos albumot tesz le az asztalra, amit ha az egyediség nem is, de a színvonal megkérdőjelezhetetlenül kiemel a post-metal színtérből. Végül pedig, bár a sorból jobbra-balra kilóg, említést követel magának a Buried Inside is. Egyrészt 2004-ben csak Kanadában jelenik meg a Chronoclast, másrészt helyét ebben a társaságban inkább a hardcore-hatású műfajoktól való távolsága és a post-metal skatulya ekkor még bizonytalanul összeragasztott oldalai indokolják, mint a stílusjegyek közössége. Mert bár nem lehet elvitatni a metal hatást, a többi post-metal zenekarhoz képest sokkal közelebb maradnak a gyökereikhez, és egészen más eszközökkel dolgoznak: gyorsabb tempó, magasabb fekvés, élesebb hangzás. Ettől függetlenül nem lehet elmenni a Chronoclast mellett az Aaron Turner által a gondolkodó ember metaljának titulált műfaj bemutatásakor: a szövegek szerepét az idő fogalmát boncoló esszéfoszlányok látják el, az atmoszféra, ha más eszközök nyomán is, de felépül, a végeredmény pedig egy, a műfajon túlmutató remekmű. (GM)
Akárhonnan is nézem, 2005 minden tekintetben egy olyan év volt, ami felkészített egy egész közönséget – függetlenül attól, hogy az érdeklődött-e, vagy sem – egy olyan hangzásvilágra, ami egy meglévő szubkultúra határait tágítja ki minden korábbinál nagyobb elánnal. Ezt bizonyítja az, hogy a Hydra Head neve kinőtte a disztrós emlékeket, de az is, hogy a Relapse Records – némiképp megelőzve a Neurot gyakorlatát – lecsapjon a legígéretesebb sludge-közeli bandákra, akikben fantáziát lát, miközben a Translation Loss arra épített fel egy egész brandet, hogy friss hangoknak biztosíthasson kibontakozást.
2005-ben már sokkal inkább a friss hangokról szólhatott az év, semmint azokról az előadókról, akiket várt volna a közönség: épp ez a meglepetéserő legitimálta azt, hogy egy olyan mozgalom forrong, amelyik még számtalan lehetőséggel kecsegtet a továbbiakban is. A Minsk bemutatkozó nagylemezét (Out of a Center Witch is Neither Dead Nor Alive) például egyként emelte piedesztálra a metálsajtó: a ’Sun That Never Sets-időszakos Neurosis atmoszférateremtő ereje teljesen más közegben definiálódott, hiszen az epikus hosszúságú, hömpölyögve építkező dalok olyan keserű erőket szabadítottak fel olyan hangzatokon keresztül, melyekre korábban nem volt példa. A zenekar ekkor még nem helyezte annyira előtérbe a törzsi kikacsintásokat, mint a Relapse-hoz szegődött anyagain, azonban az őserő már itt is megvolt, aminek hallatán joggal tekinthetjük a felvételt egy igényes, párját ritkító doom metal lemeznek. Ugyanez a nyers erő jellemezte az Amenra méltán sokszor hivatkozott Mass III című anyagát, amely fenyegető, baljós hangzásvilágával egy minden mástól független karakterre tehetett szert. Bár a kiadvány távolságtartó és mizantróp légköre sok közvetett szálon érintkezett a sludge-dzsal és a black metallal (talán a Tombs és a Withered esetében beszélhetünk közvetlenségről), mindehhez egy olyan jó értelemben vett teatralitás dukált, ami nyolc év távlatából is egyedülállóvá teszi a lemezt. Mivel ekkor is elkezdett már kialakulni egy áttétes kapcsolat a post-rock könnyedsége és a post-metal súlya között, a Bossk első EP-jét mindenképp meghatározó hídnak tekinthetjük ebben a manapság természetesnek tűnő kapocsban: Tom Begley-t tavaly decemberben a Converge mérsékelten kedves merch-pultosaként láthattátok a Dürerben, viszont a kétszámos kiadvány vibráló, de végig sejtelmes kibontakozása még a Russian Circles ilyen irányú kísérleteit is meg tudta előzni. Hasonlóképp az Angel Eyes bemutatkozó nagylemeze sem riadt vissza a post-rock tisztaságával való játéktól, bár az összhatás így is inkább az Isis-féle meditációhoz áll közelebb: a négyszámos, de egyórás Something To Do With Death igen gyakran törik meg vendégmonológokkal, drone-os zajolással, vagy szívfacsaró üvöltésekkel, ám a kiadvány részben ettől is lehetett az év egyik legemblematikusabb bemutatkozása. A szintézist viszont a legeredményesebben a Pelican ragadta meg, akik az Australasia morózus, riffközpontú világát követően egy sokkal légiesebb, könnyebben emészthető lemezt adtak ki a The Fire In Our Throats Will Beckon The Thaw formájában. A súlyos, sludge-ból és doomból építkező riffek persze itt is megmaradtak, ám az egyes dallamok, amelyek az instrumentális hangzás sodrását garantálták, minden korábbinál szellősebbek, sodróbbak (a maguk nemében egyszerűbbek) voltak, nem is beszélve arról a hangulattal játszó érzelmi többletről, amit korábban a Pelican nem is feltétlenül próbált kifejezni (és azóta sem sikerült ennyire).
Ugyanakkor ha vissza kell gondolnom 2005-re, két lemez jut elsőként az eszembe. Az egyik a Burst Origója, amivel a svéd zenekar az Opeth vendégeként a Petőfi Csarnokba is eljutott a korábbi, Kultiplexes koncertjét követően. A Prey On Life-hoz képest a metalcore és a crust-elemek szinte teljesen háttérbe szorultak: a Lazarus Birdtől visszatekintve egy progresszió középútját láthattuk ekkor, amely minden tekintetben a saját határai ellen küzd. Az ambientbe hajó átkötők, a hardcore/metalcore elemek gondos elhelyezése a minden mástól függetlenné váló hangulatban tökéletesen megtalálták a helyüket. Legyen szó az It Comes Into View Pink Floyd-ihlette lebegéséről, a The Immateria szívszaggatásáról, a Flight’s End csilingelő középrészéről, vagy a Mieszko emlékének szentelt, máig megrázó Where The Wave Broke-ról, az egész lemezre méltán tekinthetünk olyan kordokumentumként, amely maradéktalanul igazolja, hogy az előző évtized legfontosabb zenekara a Burst volt, és a feloszlás után olyan űrt hagyott maga után, amit lehetetlen betölteni. A másik pedig a Rosetta nemzetközi áttörést meghozó bemutatkozása, a The Galilean Satellites, amely már kiadványként is formabontó volt, hiszen a kétlemezes anyag egyszerre játszva éppúgy élvezhető volt, mint külön-külön. Ilyen értelemben az első lemez egy űrutazásra invitáló, lebegős, de teljes mértékben beszippantó post-metal tananyag, ami csak annyira hatásvadász, hogy ne legyen terpeszkedő, a második CD pedig egy ambient-aláfestést kínál, amit főleg az audiofil rajongók értékelnek nagyra (bár ahogy tudjuk, Armine külön is szeret az ilyen effekteknek nagy hangsúlyt szentelni). És a kettő együtt mire képes? Épp ez az igazi varázslat, hiszen a ’Galilean dalai olyan bravúrral érnek egymásba, hogy a kiadvány nem dalonként, hanem egységként létezik – úgy pedig nem csak a Rosetta, hanem az évtized egyik csúcsteljesítménye is. (BD)
