2016. augusztus 7.
Kétség sem férhet hozzá, hogy a Deftones a világ egyik legelismertebb alternatív metal zenekara, a banda, ami úgy menekült meg a nu metal pusztulásától még annak a fokozatos kikopása előtt, hogy sikerült magukat egy sokkal magasabb szintre definiálni. Úgy zenélték végig a nu metal hullámot, hogy rengeteg kortársukkal ellentétben még a 2010-es években is csúcson tudtak lenni két évtized után. Persze, ehhez kellett az is, hogy a Deftones szépen levetkőzze a jegyeit, majd újra felöltöztesse magát. A súlyos és kemény riffek, a lebegős és elszállós hangulati elemek, Chino egyedi orgánuma és a dalszerzés kifinomultsága mind a Deftones krémjét adták és adják ma is: a zenekar hatása az alternatív metalzenei irányzatokra megkérdőjelezhetetlen lett. Kiindulási alap és példakép lett a banda, miközben minőségben meg sem sikerült közelíteni őket, mondhatni ők egy külön kategóriát jelentenek, egyediségük olyan definitív az alternatív metalban, mint a The Dillinger Escape Plannek a mathcore-ban. Vannak zenekarok, amiket nem lehet lemásolni, az egyik ilyen a Deftones. Egy pár részes cikksorozatban pedig végig is követjük a pályafutásukat. Jó olvasást kívánunk!
Talán nem meglepő, hogy a 80-as években Sacramentóban is tombolt a deszkás kultúra, Kalifornia (és egyben a székhelye) maga volt az Egyesült Államok egyik legfontosabb zenei bázisa, többek között az USA állama maga volt szinte a nu metal bölcsője, innen származik a Korn, a Linkin Park, a Papa Roach és a P.O.D. is, de a Deftones karrierjének nagyobb részét kitevő alternatív metal irányzat is méreteset harapott az Egyesült Államok nyugati felének fellegvárából: Faith No More, Jane’s Addiction, Rage Against the Machine, Tool, A Perfect Circle és System of a Down. Impozáns névsor? Sacramento környéke és közvetlen környezete tele volt innovatív metal zenekarokkal, és annak ellenére, hogy South Bay és a Narancsvidék elképesztő hardcore punk/punk rock felemelkedést hozott, és a környéken született meg a Fat Wreck Chords is, mint a punk rock egyik központja, a zenekar mégis a nyugati metal hullámok felé lökte magát, és lett végül az egész kaliforniai metal szcéna egyik legfontosabb és legalapvetőbb zenekara. Történetük pedig egészen a 80-as évek végére vezet vissza, egészen az iskolapadba, illetve egy gördeszkás balesetig, amit Stephen Carpenter szenvedett el.
A fenti deszkás kultúrára reflektálva: maga a 80-as évek végén és a 90-es években bontakozó deszkás punk zenei szubkultúrának is többek között Kaliforniában volt a bölcsője, és bizony maga a gördeszka is egy kulcsfontosságú tárgy volt a Deftones történetében, hiszen közvetetten egy gördeszkás balesetnek volt köszönhető, hogy a kultikus zenekar megalapítódott. 1988-ban Stephen Carpentert, amikor még csak 15 éves volt elütötte egy részeg sofőr deszkázás közben, ami miatt kórházba került, majd hosszú hónapokra tolószékbe. Ez persze korlátozta a szabadságában, meg abban, hogy mit tud kezdeni magával. Egy olyannak, aki több éve deszkázik és a szabadban „élt”, ez nagy érvágás volt. Emiatt olyan elhatározásra jutott, hogy az olyan szabadidős tevékenységek mellett, amelyek kivitték a fiatalokat a szabadba (jelen esetben a sacramentói deszkás szubkultúrára kell gondolni), jó lenne valami olyannal is foglalatoskodnia, amit a négy fal között is tud művelni, illetve a tolószékben. Így, mint majdnem minden zenélésre fejét adó zenész, gitárt fogott, majd elkezdett Anthrax-, Stormtroopers of Death– és Metallica-dalokat játszani, autodidakta módon tanult gitározni, mondhatni a metal tételeken sajátította el a gitározás alapjait, emiatt a deszkás punk szubkultúra közepén fordult a metal felé. Szinte természetes következménye volt ennek, hogy a zenét komolyabban is gondolja, így a zenekar alapításon töprengve felkérte az egyik barátját (és egyben iskolatársát, a McClatchy High Schoolból) Abe Cunninghamet, hogy mit szólna ahhoz, hogyha alapítanának egy bandát, aki persze dobosként be is szállt, nem kellett nagyon rábeszélni a dolgokra. Majd megkérdezték egy másik gyerekkori barátjukat, Chino Morenót is, aki már 11 éves kora óta ismerte őket, és akivel az órák után szoktak együtt deszkázni, meg az amfiteátrum környékén együtt lógni, hogy mit szólna ahhoz, ha énekelne egy most alakuló metal bandában a suliban. Chino annak ellenére belement, hogy saját véleménye szerint nagyon nem tudott énekelni (hogy mennyire tévedett, ugye).
A poén ebben az igazából, hogy nem ez volt az első alkalom, hogy feljött a srácok között a zenekaralapítás gondolata. Chino alapvetően dobolt akkoriban, volt is saját dobfelszerelése, amit egy leopárdmintás Creeperre cserélt annó el, őszintén, hogy honnan volt ilyen cipője, az egy óriási rejtély, mindenesetre Carpenterék garázsában volt a cucca, ahol el is kezdett rajta játszani. Egy nap a suli után hallotta Cunninghamet dobon játszani, egyből el is hívta, hogy jammeljenek együtt a garázsban, amikor Chino először meghallotta őt dobolni, azt hitte, hogy valami Death Angel-dalt játszott volna, úgy dobolt. Carpenter akkor fel is hozta a bandaalapítást, de ezek a hangok hónapokra elcsitultak, így az első alkalom után még nem alakult meg a Deftones. Végül a fenti eset azután történt meg, hogy Chinot mindig és tényleg mindig walkmannel látták a suliban, és folyamatosan énekelt, a külvilág pedig abszolút nem érdekelte. A repertoárjába olyan bandák tartoztak a tiniévek során, mint a The Cure, a Danzig vagy a Metallica, szóval ebből gondolták úgy, hogy megvan a lehetőség arra, hogy énekeljen, és milyen jól gondolták. A hármas Carpenter szülei házának a garázsában kezdett jammelni, majd a csapat első profi próbaterme egy Mad Eric nevű hely volt, ahol 5 dollárt fizettek egy óráért, de legalább megfelelő felszerelés és körülmények között zenélhettek, persze Chino apja akkoriban nem volt nagyon elragadtatva attól, hogy a fia egy bandában énekel. 1988-ban beszállt ugye Dominic Garcia is bőgőzni, de elég hamar távozott is a csapatból Abe Cunninghammel együtt, aki ugye visszatért 1993-ban (addig pedig John Taylor ütötte a bőröket a Deftones-ban). Viszont ami még a kezdeti időszakban fontos volt, az (a később sajnos tragikusan elhunyt) Chi Cheng érkezése volt a basszusgitárosi posztra, akivel a 80-as évek végén ismerkedtek meg, Sacramentóban tanult angolt
A Deftones-t, mint zenekarnevet is Carpenter találta ki, aki olyan módon akarta elnevezni a bandát, ami kiemelkedik a többi metal zenekar közül, és még csak nem is giccses vagy lehetne sztereotípiákat mellé állítani. Így fogta az amerikai hip-hop kultúra egyik szlengszavát, a „def”-et, ami lényegében a definitív rövidítéseként is lehet kezelni (többek között a Public Enemy is használta akkoriban), majd ehhez tettek egy „-tones” képzőt, ami az Egyesült Államok zenei kultúrájában az ’50-es években nagyon népszerű volt, lásd pl. The Quin-Tones, The Monotones, The Cleftones and The Harptones stb. Így a két szótagból megszületett a Deftones, ami végtére is végül kultikus státuszt ért el.
Miután rendeződött a felállás a Deftones legénysége nekiállt a dalírás mellett a demo felvételek elkészítésének is, a kazettás magnó és a walkman korszakában természetesen minden hanganyag kazettán került „kiadásra”, de ezek legtöbbje az idők során elveszett, így fellelni szinte lehetetlen őket. Akkoriban a fiatal Carpenterre nagy hatással volt a Faith No More, a Mr. Bungle és a Fungo Mungo, így születtek meg az olyan dalok, mint a The Vegetable Song”, a „Dope” vagy a „Cold”, amelyek a fiúk első dalai közé tartoztak (és itt ugye Chi Cheng még nem volt benne a bandában). Ezeknek a demo relikviáknak az értéke felbecsülhetetlen lehet, és mindegyikből csak pár darab készül amúgy is, kivétel viszont pl. az 1993-as demo kazetta, amit Eric Broyhill hangmérnökkel készítettek el. Ebben csak az volt a „furcsa”, hogy a fiúk addig teljesen más szakemberrel dolgoztak (akit ismert is Eric), így Chinoék a Noisey-s interjú szerint „csalásnak” érezték, hogy ezzel élnek a producerükkel szemben, de mégis elmentek Eric-hez az Enharmonik stúdióba 1993 augusztusában, hogy felvegyenek két dalt, amik közül a „Engine Number Nine” korábban is rögzítésre került, de a zenekar többre vágyott a megszólalástól és a hangmérnöki munkától a dalon (egyes hírek szerint ebből a kazettából két verzió is kering a világban). Végül a producer is úgy gondolta, hogy az ezen a demo kazettán végzett munka volt a fordulópont a Deftones életében a megszólalást tekintve, ekkor alakult ki az akkori stílusuk. Dave Park, a Deftones akkori menedzsere pedig próbálta is „teríteni” a kazettát erre-arra, népszerűsítés reményében. 1994-ben később a Maverick kiadóhoz le is igazoltak egy Los Angeles-i bulit követően, majd a nu metal Isten (szerintem nevezhetjük bőven így) Ross Robinsonnal stúdióba vonultak az Indigo Ranchbe, hogy felvegyenek öt dalt („Nosebleed”, „Root”, „7 Words”, „Teething” és „Fist”), köztük a „7 Words” című dalt újra. De ne szaladjunk ennyire előre. A „Fist” című tétel maradt meg elvileg ezek közül a felvételek közül, ráadásul fel is használták később a debütáló nagylemeznél, rejtett dalként került fel rá, végül ez lett az egyetlen dal, ami a bemutatkozó anyagra került Ross Robinson produceri tevékenysége mellett, a többi dalt már Terry Date producerelte. Elvileg a zenekar a következő demo felvételekkel rendelkezett:
1990 – ismeretlen demo #1 – rajta (valószínűleg): „Hopburg Hop” (és/vagy „The Vegetable Song”) demo kazetta
1991 – ismeretlen demo #2 – rajta (valószínűleg): „Dope” (Cold) (&/or „The Vegetable Song”) demo kazetta
1991 – ismeretlen demo #3 – rajta (valószínűleg): „Quirk” (God’s Hands) &/or „Venision” [A] demo kazetta
1991 – Untitled (Like Linus) rajta: „Like Linus”, „Hump”, „Some People”és „Plastic” (Play) demo kazetta
1992 – ismeretlen demo #4 – rajta (valószínűleg): „Answers”, „Freaks” & „Venision” demo kazetta
1992 – Untitled (Linus) Demo – rajta: „Linus”, „Christmas” és „Guest” (Gift) demo kazetta
1992 – Untitled (Roots) Demo – rajta: „Roots” és „Engine Number Nine” [A] demo kazetta
1993 – Untitled (Engine Number Nine) Demo – rajta: „Engine Number Nine” és „Seven Words”
demo kazetta
1994 – Untitled (Root) Demo -rajta: „Root” & „Nose Bleed” master demo kazetta
1994 – Untitled (Root) Demo -rajta: ugyanez, mint az előző, de már advance demo kazetta promocionális célokra
A kazetták jelentős része, ami elkészült, azért tűnt el, mert a fiúk csak úgy az emberek kezébe nyomták őket, hogy hallgassák meg, nem értékesítették őket vagy ilyesmi. A legtöbb demót egyébként összedobták egy anyagra, ebből lett a (Like) Linus nevű demo gyűjtemény, amit pedig 1993-ban jelentettek meg. Itt tudjátok meghallgatni:
Ebben az időben a csapat folyamatosan gyakorlással töltötte az idejét, mert úgy gondolták, hogy rengeteg próbálással lehet csak előbbre jutni. Volt egy helyi klub Sacramentóban, ahol csütörtök esténként felléphettek, viszont ide mindig „be kellett vásárolniuk” magukat. Meg kellett venniük maguknak a jegyeket, általában 200 darabot vásároltak, mindegyik darabot 1 dollár/darab áron, majd ezt értékesítették tovább olyan 3 dollár/darab körüli értékben, a többit pedig a barátaiknak adták. Így tudtak pénzt szerezni turnékhoz (és a következő estéhez a banda „bevásárlásához”), és még a helyi klub is jól járt. A bandát egyre több ember jött megnézni, és tetszett is nekik a Deftones zenéje. Majd miután az említett klub meghallotta a fiúk ötdalos demo kazettáját, amit Ross Robinsonnal készítettek, már úgy hívták a srácokat játszani, hogy a nagyobb csapatok helyi turnéállomásain ők nyithattak a klubban. A fiúk megragadták ezeket a lehetőségeket, de emellett csak gyakoroltok, gyakoroltak és gyakoroltak. Nem koncerteztek állandóan, Chino visszaemlékezései szerint próbáltak minél több koncertet adni, de havi egy bulira korlátozták a dolgot, ezt csinálták éveken át. Ha nem turnén, hanem helyben voltak, havi egy bulit akartak csak adni, így sokkal nagyobb élmény volt elhagyni Sacramentót és játszani mondjuk Los Angeles-ben, ahol felfedezték őket.
A fentebb említett kazetta, ami Eric Broyhill producerrel készült:
1993-ban interjút adtak a Alive & Kickin magazinnak, ahol több érdekesség is kiderült, pl. amikor Carpenter vezetni szokott, akkor még arra is rávetemedett, hogy soul rádióállomásokat hallgasson, Chi szerint a Trouble szar, Chino legkedvencebb bandája a Smashing Pumpkins, míg Chi Tracy Chapmant és Morrissey-t szokott hallgatni, sőt, utóbbi a kedvenc dalszerzője. Chino az interjúban visszaoltott, hogy: „Király, ezzel oda is a fél rajongótáborunk!” – a zenekar tagjai lényegében imádták oltogatni egymást, főleg egymás zenei ízlése miatt. A fiúk egyébként arról is meséltek, hogy nincsen egy roadie-juk sem, a saját posztereiket is maguk helyezik fel, hogy hirdessék valamilyen szinten a fellépéseiket. De sok ember segített nekik ebben-abban, de leginkább a menedzserük, Dave Park. Amúgy a Deftones teljesen egyetértett a 90-es évek elején abban, hogy egy bandának nem kell foglalkoznia a promoteri feladatokkal, erre megvannak a felelős emberek, és ezek nem a Deftones-tagok a csapat koncertjei esetében. Tehát a szervezés kizárt, de flyereket és egyéb dolgokat nem tartottak ördögtől valónak, hogy egy formáció tagjai is felragasszanak egy-egy posztert a városi falakra vagy ők adjanak el jegyeket személyesen. Ezenkívül Carpenter már 1993-ban megmondott egy nagyon fontos dolgot, amit sok csapatnak az eszébe kellene vésnie:
„A zenében nincsenek határok, (….) sehová sem jutsz el anélkül, hogy nem lépnéd át a saját korlátaid!”
Ezekben az időkben már több klubban is felléptek, a Cattle Club lett a törzshelyük, rendszeresen léptek itt fel, bejárták Sacramento és Los Angeles klubhelyiségeit, 1993-ban pedig már 1,000 ember előtt játszhattak a The Crest Theaterben. 1993-ban már megvolt az első önálló turnéjuk, 1994-ben pedig eljutottak a Bakersfieldbe is, ahol először találkoztak a szintén szárnyait bontogatni próbáló Korn legénységével, akikkel demo kazettát is cseréltek, végül Jonathanékkel elmentek együtt fellépni is. Az egyik ilyen fellépésük alkalmával került képbe a Maverick Records, valaki hallotta a bandát a fellépés közben és be is ajánlotta nekik. A Deftones-t ezután fel is kérték, hogy repüljenek Los Angeles-be egy privát meghallgatásra, eljátszottak három dalt, és egyből le is intették őket.
„Megállítottak bennünket három dal után” – emlékezik vissza Carpenter. „Ez minden, amit hallani akartunk” – válaszoltak a kiadó fejesei a gitáros szerint. „Elsőre nagyon ideges voltam, hogy baszki, talán azért nem akarnak hallani többet, mert szarok vagyunk.” – mondta el még a White Pony megjelenésekor a Deftones alapítója a CMJ – New Music First újságíróinak. Persze, nem így volt. Három dal után már az irodában találta magát a banda egy eléjük tolt szerződéssel. A kiadónál abszolút nem voltak hülyék, nagyon jól éreztek rá az üzleti lehetőségekre, akkor olyan előadók voltak a rosterben, mint a Candlebox vagy Alanis Morissette, de ide szerződött a Bad Brains is.
1995 júliusa és augusztusa között felvételre is került az anyag a Seattle-i Bad Animals stúdióban, a fiúkat megdobta a kiadó egy kis zöldhasúval, így a hangzás ugyan a többi Deftones-anyaghoz képest utólag még mindig nyersnek mondható, de az akkori körülményeket figyelembe véve nagyon tisztességesen és erőteljesen szólal meg az anyag. A fiúk visszaemlékezései alapján örültek annak, hogy „nem kellett a debütáló nagylemezt túlgondolniuk”, hiszen már kész dalokkal mentek a stúdióba, a tételek egy részét már évek óta játszották élőben, pl. az „Engine No. 9” és a „7 Words” a srácok karrierjének az első szakaszát mondhatni teljesen végigkísérték, és szinte természetes volt, hogy a „7 Words” lesz a Deftones első hivatalos single dala. Terry Date pedig utólag remek producernek tűnt arra, hogy a fiúkból úgy hozza ki a nu metal esszenciáját, hogy a Deftones-nak megmaradjon a saját karaktere is.
Lehet ez azért is volt, mert olyan bandákkal is dolgozott együtt korábban, mint a Pantera, a Soundgarden vagy a Prong (de a Dream Theater is vele debütált), tehát valamennyire volt elképzelése arról, hogy a Deftones hogyan legyen „trendképes”, de mégis saját karakterű zenekar, plusz már ő is ráérzett akkor a nu metalban rejlő lehetőségekre, de csak később teljesedett ő is ki, köszönhetően a Korn és a Limp Bizkit felkéréseinek. Mindenesetre Ross Robinson mellett egy nagyon jól csengő név volt, főleg a Pantera-lemezeken végzett munkája után (később pedig a nu metal szakmában tett le ugye maradandót), ráadásul a CV-jében ott virított a thrash metal, a hard rock, a groove metal és a heavy metal is, egyszóval nagyon jó rálátása volt a metal szakmára. A Deftones karakterén sokat dobott, hogy már akkor egy nagyon jó szakemberrel dolgozhattak együtt. A Deftones tagjainak az utólagos visszaemlékezései szerint egyből megértette, mit is szeretnének kihozni magukból, többek között ő volt az, aki tartotta Chinóban a lelket, ugye már az alakuláskor úgy gondolta, hogy nem tud énekelni, így a felvételek során is maximalistaként állt oda, és végig elégedetlenkedett magával. Utólag jó döntésnek is tűnt ez, hiszen a zenekar egy apróbb szélmalomharcot vívott a kiadóval a producer személyéről, a Maverick természetesen Ross Robinsont akarta, a banda pedig nem akart az akkor a Korn felfuttatásával nevet szerző hangmérnök miatt Korn kópiának tűnni, így hajthatatlanul Terry-t akarták, végül annyira megkedvelték, hogy a 2003-as Deftones című albumukkal bezárólag végig vele dolgoztak, a csapat pedig szárnyalt, és vele készítették el a kultikus White Pony-t is. Ez jól jellemzi, hogy mennyire bele kívánt szólni a kiadó egy banda „működésébe”, a szerződésekkel is igyekeztek ilyen irányba menni. Végül, mint már említettük, egy Ross Robinsonnal felvett dal, a „Fist” is felkerült a fejesektől jövő nyomás hatására az albumra, de ez kiverte a biztosítékot a tagoknál, Robinson pedig nem is lett feltüntetve a borítón, a dal pedig egy „hidden track” lett.
A zenekart 1995-ben még nem igazán jellemezte az érzelmek lebegtetése és az elszállás, az Adrenaline-t 5 jelzővel lehet a legjobban körbeírni: agresszív, kemény, dühös, energikus és kicsit a sóvárgó, ráadásul itt még standard hangolásban játszottak. Itt kell megjegyeznünk: a Deftones sosem volt igazán „klasszikus nu metal zenekar” a karrierje kezdetén (később pedig az Around the Furrel pedig váltottak is, ugye), a hatásaik is jóval eltérőbbek voltak a szárnyait bontogató Korntól, plusz őket elkerülte Ross Robinson keze nagylemezen. Ugyan klipet kapott a „7 Words”, de a zenemédia még nem kajálta a formációt (megjegyezzük: még), viszont ennek ellenére az undergroundban félelmetes gyorsasággal terjedt a banda híre, a Deftones a „Bored” második single megjelenése előtt már eladott kb. 170,000 példányt az Adrenaline-ból, ami szenzációs eredmény volt, fél év alatt ugrásszerűen megugrott a banda tábora. Az album óriási lehetőségeket nyitott meg a Deftones előtt: az albumra nem felkerülő „Teething” szerepelt a Korn „Sean Olson” című dalával egyetemben a The Crow: City of Angels című folytatásfilmben, az „Engine No. 9” pedig a Law Abiding Citizen (de ez ugye már a megjelenés után majdnem 15 évvel történt). A korong 21 hetet töltött el a Billboard Heatseekers listán, ’99-ig félmillió darabot, míg 2008-al bezárólag egymillió példányt adtak el belőle. További hozománya volt akkor a lemez undergroundban való felkapottságának, hogy ekkoriban játszhattak már a Kiss, a Pantera és az Anthrax előtt is, megjárták az akkor még sokkal nívósabb Warped Tourt és eljutottak arra a pontra, hogy headlinerként is útra kelhettek. 1993-ban az mondták az Alive & Kickinnek, hogy egyszer úgyis bejutnak az MTV-be, Dave Park, a Deftones akkori menedzsere majd kezeskedik róla, és lényegében 2 évvel az interjú után már lassan odajutott a csapat, hogy a nu metal hullámot felkaroló zenecsatornák is lassacskán felfedezték őket, de ehhez kellett még egy Around the Fur is 1997-ben, de ezt majd a következő részben, ahol majd folytatjuk a sztorizgatást és az érdekességek boncolgatását. Addig is, vegyük elő a történetünk végén az Adrenaline-t egy újabb meghallgatásra!
