“Mindig vannak kivételek” – a 36 Crazyfists és a nu-metal öröksége

Tracklist:

1. Turns To Ashes
2. One More Word
3. An Agreement Called Forever
4. Eightminutesupsidedown
5. Slit Wrist Theory
6. Bury Me Where I Fall
7. Dislocate
8. Two Months From a Year
9. Chalk White
10. All I Am
11. Ceramic
12. Circle the Drain
13. Left Hand Charity

Hossz: 46:35

Megjelenés: 2002. április 2./4.

Kiadó: Roadrunner

Webcím: Ugrás a weboldalra

A 2000-es évek elejének „modern metalja” (amelynek nagy részét akár NWOAHM-nak is hívhatjuk) egyre növekvő ütemben megy ki a divatból, és ezzel együtt szépen lassan az egyes bandák is belefáradnak abba, hogy tartsák a lépést modern vetélytársaikkal, és feloszlanak. Persze vannak nagyon kitartó csapatok is, akik úgy gondolják, hogy túl tudják élni az elektronika, a technikaközpontúság, vagy épp a breakdownok és „szubbasszusok” térhódítását, más kérdés, hogy a Killswitch Engage, a Chimaira, a God Forbid, vagy épp a Shadows Fall legutolsó dalait hallva érdemes-e ragaszkodniuk a folytatáshoz? A szenvedő társaságok sorát gyarapítja az alaszkai 36 Crazyfists is, pedig – ahogy azt már egyszer leírtam – ez a csapat egyszer már túlélt egy nagy váltást: mikor a nu-metal végleg kiesett a pixisből, és a metalcore vette át a helyét, ők mindkét mezőnyben a legjobbak közt voltak. Most ennek a történetnek az első főhőse, a Bitterness the Star kerül a lencse alá, és ha már legtöbbször úgy beszélünk erről az albumról, mint a nu-metal egyik emlékezetes, de a nagyokhoz képest kevéssé ismert lemezéről, akkor az emlékezés jegyében előásunk még négy albumot, amelyek kapcsán a műfaj nem szégyenkezhetett (nem volt túl sok ilyen).

A másfél évvel ezelőtti Mesterhármas cikk valamelyest megkönnyíti a dolgomat, hiszen így talán nem kell külön kiemelnem még egyszer, hogy a zenekart nem úgy kapta fel a nu-metal színtér, hogy Ross Robinsonnal ugyanazért a hajzseléért nyúltak a boltban: az In the Skin alapján joggal érezhette a Roadrunner, hogy sikerül majd újat mutatniuk az alternatív metal színterének, hiszen nem volt épp megszokott ennyi poszt-hardcore hatás egy hasonló csapatban. A 36 Crazyfists azonban négy-öt év alatt nagyon messze került utolsó kiadványuktól, amelynek lehetett oka az eltelt idő, illetve az is, hogy a Roadrunner szeretett volna magának egy új Glassjaw-t, miután Palumboék viharosan távoztak a kiadótól, és 2002-es lemezüket már a Warner adta ki. Annak ellenére, hogy a Quicksand hatásokat az új albumra felváltották a Glassjaw-ra jellemző elemek (túlnyomórészt Brock tiszta énektémáiban érezni ezt, de zeneileg is ki lehet hallani), egy nagyon fontos különbség mindig maradt a két csapat közt: a GJ pusztán azért kapta meg a nu-metal címkét, mert Ross Robinson producelte mindkét lemezüket, és népszerűek tudtak lenni abban a közegben, a 36CF viszont valóban ezt a stílust képviselte. Egy másik magától értetődő párhuzamot a Spineshankkel vonhatnánk, elvégre nem csak a kiadójuk volt ugyanaz, de némi hasonlóságot is felfedezhetünk a két csapat közt, bár a The Height of Callousness jóval tipikusabb volt a zsáneren belül, míg a 36 Crazyfists sikerének okát pont az újdonságokban kereshetjük. 2002-ben már bőven a lejtőt koptatta a nu-metal: ugyan a Deftones maradt Deftones, de a Korn ekkor kezdett komolyabban szenvedni az útkereséssel, a Limp Bizkitet kiherélte Borland kilépése és időközben bandák tucatjai zárkóztak fel a nagy nevek mellé, hirtelen nagyon tele lett a színtér. Önmagában ez nem lett volna gond, de a nu-metal sosem kínált túl karakteres zenei kifutásokat, így ez a sok csapat szinte mind ugyanazt akarta játszani minimális “önerővel”, aminek a következménye az lett, hogy szépen lassan az egész becsődölt. Ez az iszonyatosan homogén piac viszont feldobta a labdát a 36 Crazyfists-nek, hiszen ha valaki ügyesen tudott új lapokat kijátszani, az nagyot kaszálhatott – Lindow-ék pedig elfogadták a kihívást, és kiváló arányérzéküknek hála  sikerült is megírniuk a műfaj egyik utolsó jó albumát.

A későbbi lemezekkel ellentétben kifejezetten ronda borító mögött rejtőző Bitterness the Start megközelíthetjük úgy is, hogy a Glassjaw lefordítva nu-metalra, de valószínűleg többet mond az, hogy az első Korn és az utolsó Limp Bizkit album közt aligha született még egy olyan agresszív, ugyanakkor olyan szenvedélyes album ebben a közegben, mint ez. A fiúk szinte teljes egészében mellőzték a stílus primitív erőfitogtatását (azért a Slit Wrist Theory-ban becsúszik egy kissé „jump the fuck up”-os „get the fuck out, stay the fuck out”), és az üres keménykedést a metalcore-ból átemelt, felfokozott szenvedély váltotta fel, ami ugyanúgy hozta a „brutális” pillanatokat, csak épp indokolttá és hatásossá tette őket. Amíg egyes bandák  (Adema, Disturbed, P.O.D., stb.) évek alatt nem találtak karaktert maguknak, addig ők villámgyorsan felismerték, hogy az ő színeik hiányoznak a palettáról: a megrontott, groteszknek látszani akaró Korn, a drogfűtötte, elszállós Deftones és a faszmarkolászós Limp Bizkit mellett tökéletesen megfért, és a tömegből kiemelkedett az ökölbe szorítóan érzelmes 36CF. Persze Brock zseniális játéka a hangjával (gond nélkül kiemelkedett az egész mezőnyből a tiszta énektémákkal, és az erőteljes üvöltésekkel), Holt ügyes, a nu-metal kliséket vagy kerülő, vagy azokat remekül használó gitártémái és a negatív szövegek semmilyen hatással nem lettek volna a színtérre, ha nem születnek nagy slágerek, de az album első fele csak ilyenekkel van tele. A Turns to Ashes kérdése a refrénben, a Carl Stevensonnal (NORA) megtámogatott One More Word iszonyatos ereje, a nagyon fogós An Agreement Called Forever (benne az „I fail” hidegrázást garantáló ismételgetésével), vagy a fentebb említett megasláger, a Slit Wrist Theory az „I’m still looking for these angels in the snow” sorral az ötödik dal végére már garantálták is a lemez helyét az akkori közönség kedvencei közt. A korong ezután egy kicsit leül, legalábbis a Skinlab énekesével, Steve Esquivellel néhol nagyon gyenge pillanatokat hoztak össze a Bury Me Where I Fallban (pl. a Kornra emlékeztető kezdés, a „push and pull like sex machines” sor), de aztán visszatér a korábbi színvonal, és ha nem is hatalmas slágerek következnek, de nagyon jó dalok az olyan darabok, mint a Dislocate, a tipikusabb All I Am, vagy a Circle the Drain. Néha egy kicsit megbicsaklik a csapat, és több kliséhez nyúlnak a kelleténél, de a fantasztikus énekdallamok és a témákban lévő energia lazán átlendítik őket minden ilyen pillanaton.


36 Crazyfists – Slit Wrist Theory by O-DoG

Ezzel véget is ért a 36 Crazyfists kalandja a nu-metallal, legalábbis a Snow Capped Romance-en már igen erélyesen elmozdultak a Rest Inside the Flames-en kiteljesedő metalcore irányába – a műfaj viszont tovább vergődött, és még jó ideig vegetált, aminek keretein belül olyan borzalmak születtek meg, mint a korábban még kiemelkedő Mudvayne-től a Lost and Found, a Limp Bizkit és a Korn újabb és újabb anyagai, az Otep, a Drowning Pool, a Saliva vagy épp az Adema akkori albumai, és a sort még nagyon sokáig lehetne folytatni. Ennek ellenére nem mondható el a nu-metalról, hogy a végén nőtt volna meg a stílussal szembeni általános ellenszenv, hiszen mindig is volt egy masszív utálat iránta, és jónéhány színtér fintorogva figyelte már az elején, hogy hogyan szaporodnak el a csapatok  ‑ a hardcore punk közösségekben mindig is káromkodás volt az abszolút üzenet nélküli stílus, ráadásul a technikás megoldások hiánya és a rádióbarát hangzás miatt a metálosok se szerették, főleg, hogy évekre a Machine Head eszét is elvette a hajzselé (lássuk be, kevés viccesebb dolog van ennél, vagy a Crashing Around You videójánál, zseniális lett volna, ha gúnyból csinálják). Azonban amennyiben nem szűkítjük a keresést egy alműfaj alműfajára, úgy szinte minden utált stílusban lehet találni olyan lemezt, ami egy idő után meg tudja nyerni az embert, feltéve, hogy lekerül a szem-, és fülellenző. „Mindig vannak kivételek”: ez egy nagyon fontos mottó annál, aki nyitott új zenekarokra és hangzásokra, és most ennek a jegyében előkerestünk a Bitterness the Star mellé még négy olyan albumot, amikre több száz másikkal ellentétben büszke lehetne a nu-metal közösség, ha jobban ismerné ezeket. Nem azt mondjuk, hogy ezeket hallva egyből törlöd az Emmure lemezeidet, és sírva kérsz bocsánatot a Papa Roach videók alatti kommentjeidért, azonban mindnek vannak olyan erényei, amelyek meg tudnak nyerni, ha engeded.

FIVE POINTE O ‑ FIVE POINTE O (2002)

Ha átlibbenünk az ismertségük miatt az olyan kötelező körökön, mint a Lostprophets első lemeze, vagy épp a Deftones legjobb albumai, akkor a legkézenfekvőbb elsőként a Five Pointe O második nagylemezét felhozni. Ennek az oka nem más, mint az, hogy egy 2002-es, a Roadrunner által kiadott albumról van szó, ami azonban a kiadó más nu-metal megjelenéseivel (Spineshank, 36 Crazyfists, Coal Chamber, stb.) ellentétben közel sem kapott akkora hírverést, mint amekkorát megérdemelt volna. A mindössze négy éven át aktív formáció legfőbb erősségei Daniel Struble énekes kiváló dallamai és Casey Meija billentyűs aláfestése, a néhol előforduló zsánertipikus dalokhoz ők teszik hozzá azt a hangulati pluszt, ami miatt olyan jól tud működni a cím nélküli album. Az olyan dalokban, mint a King of the Hill alapvetően nincs semmi olyan merész újítás, ami miatt esetleg meg nem értett zenekar válhatott volna belőlük (bár olyan váltásokkal álltak elő már ezekben a tételekben is, ami bőven kiemelte őket az átlagból). A meglepetések a Purity 01-nal érkeznek: a dobbal és spoken word/ének/üvöltés váltakozással felvezetett, igen különös dal a szintén furcsa atmoszférájú Freedommal együtt a lemez talán legjobb pontja. Ezek után sem térnek vissza a megszokott műfaji keretek közé, és a néhol kicsit Deftones-ra hajazó Sympathetic Climate Controllal remek kontrasztot képez a nu-metalhoz képest teljesen őrült énektémákkal bíró Untitled – utóbbiban egészen kiváló a kétféle üvöltést ellensúlyozó billentyű és tiszta ének kettőse. Ezeket, vagy épp a fantasztikus Breathe Machine-t hallva akár az is kérdés lehet, hogy mégis miért nem úgy épült fel ez a cikk, hogy a Bitterness the Star kap utólagos említést a FPO szülinapi kritikájában, de ott valamivel emlékezetesebben lettek megírva a dalok, némileg több az érzelem, minőség tekintetében azonban maximum két darab hajszálat lehet a két album közé tenni.

SWIFT ‑ WAGING WAR (2002)

A Tribunal ugródeszka szerepe néhányszor már felmerült az oldalon, de az Atreyuval, az Animosity-vel és a He Is Legenddel ellentétben néhány csapat hűséges maradt Rudzinskihez: az észak-karolinai Swift például összes lemezét náluk adta ki, hét év alatt három albumot és egy EP-t. A zenekar hangzása folyamatos változáson ment keresztül a nu-metalból indulva poszt-hardcore hatásokon át egy érdekes metalcore értelmezésig, és amennyiben életművüket a nu-metal felől közelítjük meg, akkor a bemutatkozó Thoughts Are Thought az, ami legközelebb áll a műfaj stílusjegyeihez (bár a vadsága miatt sokan a Vision of Disorderhez hasonlították), ugyanakkor a Waging War az, ami ezeket valamelyest megtartva már nagyon jó is volt. A Lambgoat a megjelenés idején úgy fogalmazott a lemezről, mint a Deftones debütlemezének és az Eighteen Visions Best Of albumának keverékéről, és ha ez nem is fedi le teljesen a valóságot, azért a Glassjaw és poszt-hardcore ízek emlegetése helytálló volt, illetve az egésznek volt egy korai Deftones beütése. Járta akkoriban egy pletyka, hogy a debüt után egy nagykiadós szerződést ajánlott nekik az egyik cég, ha elhagyják az üvöltéseket, de ők egy szakmailag kifizetődő döntéssel úgy döntöttek, hogy továbbra is a nu-metalnak az agresszívebb csapásvonalán maradnak, ami mellett viszont Gary énektémái voltak annyira fogósak (elsősorban itt lehet hallani pl. a Failure hatását), hogy azok ellensúlyozták a keményebb mozzanatokat. A kiadó, az underground hozzáállás, és a zene egyszerre kötötte őket az akkori nu-metal mezőnyhöz, és különítette el tőle, amiben a csapat szűk rajongótábora a stílus jövőjét vélte felfedezni: az enyhén hardcore ízű alternatív rock/metalt. Ugyan ez nem következett be, viszont a Swift tovább változott, és attól függően, hogy ki mennyire van jóban a nu-metal hangzással, sikerült tartaniuk/növelniük a szintet utolsó lemezükkel.

[MINUS] ‑ STRUCTURE OF SIMPLICITY (2001)

Nem csak 2002-ben jelentek meg jó nu-metal lemezek, 2001-ben például az egyik legjobb a jócskán feledésbe merült [minus] (később a nevük [minus.driver] lett feltehetően a szintén remek, izlandi Mínus miatt) első lemeze, a Structure of Simplicity volt. Ha nagyon párhuzamot szeretnénk vonni, akkor gond nélkül felmerülhet a 36 Crazyfists vagy a Swift neve is velük kapcsolatban, utóbbihoz képest például náluk jóval tettenérhetőbb a Glassjaw hatása. Érdekes módon az akkori színtér még úgyis elment mellettük, hogy nem csupán hasonlítottak a sacramentói Deftones/Far kettősre (ami már önmagában azt sejteti, hogy itt nem tipikus nu-metalról van szó), hanem Jonah Matranga, a Far énekese közre is működött a lemezt záró Hesistant and Polite c. dalban. Annak ellenére, hogy nem sok embert érdekelt, nem Matranga volt az egyetlen „profi”, aki felfigyelt rájuk: a producerpápa Ross Robinson úgy találta meg a nevüket, hogy egyik ismerősük benevezte őket egy demoversenyre, amit meg is nyertek (persze nem ő producelte a lemezt, ő akkor épp egy Iowa nevű albummal volt elfoglalva). Hogy a [minus] miért ment el a tömegek füle mellett, feltehetően soha nem derül ki, hiszen olyan fogós dalokat tudtak írni, amelyeknek szinte bármelyike klipes megasláger lehetett volna, Jordannek nagyon jó hangja volt, és nem nagyon kísérleteztek azzal sem, hogy arrébb rakják a műfaj kerítéseit. Az itteni nevek közül talán ők a legátlagosabbak, a műfajhoz szokott fülek számára a legkönnyebben megkedvelhetőek viszont a cikkben való szereplésük azt is jelenti, hogy azt a néhány lapot, ami a stílus eszköztárát jelenti, tudták úgy keverni, hogy a végeredmény kiemelkedő legyen. Később a Universal a slágerekre való tekintettel az ismeretlenség ellenére is szerződést kínált nekik, ám hiába sikerült jól a 2003-as EP, nem lett belőlük se új Incubus, se új Far, mivel nagyon gyorsan feloszlottak.

ULTRASPANK ‑ PROGRESS (2000)

Még néhány lemezt felsorolhattunk volna, de a cikk már így is egészségtelen hosszúságokba nyúlik, így egy évet visszaugorva az Ultraspank (ilyen béna névhez természetesen Rob Zombie kellett) ezredfordulós lemezével zárjuk a műfaj pozitív örökségének eme igen vaskos hányadát. A kaliforniai srácok igazi nagykutyák voltak az itteni nevekhez képest, hiszen már 1997-ben, megalakulásuk után bő egy évvel szerződtette őket az Epic, ahol is az elnök a bandával együtt azt remélte, hogy folytatni tudják majd a keményzene mainstreambe való bevezetését. Ennek az első lemez megjelenése után gátat szabott egy elnökváltás, így nagykiadós bandaként kvázi támogatás nélkül dolgoztak, és ha a Five nem kerül egy deszkázós Playstation-játékba, akkor valószínűleg véget is ér a történetük. A dal sikere azonban rávette a kiadót, hogy támogassa a Progress elkészítését, ám azok után, hogy az is pocsékul teljesített az eladások terén, az Epic kirúgta őket, ők pedig feloszlottak. A lemez vesztét leginkább az okozhatta, hogy akkoriban a „színtér” még nem állt készen egy ilyen albumra, legalábbis egy dolgot leszámítva szinte minden a helyén volt: nem volt átlagos a lemez. A legtöbb helyen például ipari rock/metal bandaként jegyzik őket az elektronikus effektek és a helyenként kissé műfajidegen témák miatt, pedig pont ezek és Pete Murray nagyon jó, helyenként kifejezetten kreatív énektémái miatt olyan kiemelkedő album a Progress (a Sputnikmusic egyenesen minden idők egyik legjobb nu-metal albumának nevezte). A banda utótörténetéhez hozzátartozik, hogy Lo-Pro néven a gitáros és az énekes máig aktívak, de sajnos meg sem közelítik a Progress vagy a self-titled színvonalát.