2019. május 25.
2019-ben senkinek nem szükséges ragozni, hogy a Slipknot a világ egyik legnagyobb metálzenekara. Az viszont mindenképp említést érdemel, hogy az iowai brigád ma kereken 15 éve, 2004. május 25-én adta ki a harmadik nagylemezét, egy igazi megosztó anyagot, ami sokak szerint a zenekar hanyatlásának kezdetét jelentette, mások szerint meg egyenesen a valaha volt legnagyobb művük. Az évforduló alkalmából legfőbb Knot-rajongónk, Rabotka Gábor végre folytatja a zenekarról pár éve elkezdett biográfiáját a Vol. 3: (The Subliminal Verses) érájának felidézésével.
Rettenetesen sok idő telt el az Iowáról szóló cikk óta, amire azért volt szükség, mert ugye most 15 éves a Vol. 3, illetve idén újra hazánkba látogat a zenekar a Volt Fesztivál keretében… nincs mentségem. Viszont ha már így alakultak a dolgok, hogy ennyi év után pont egy jubileum és egy hazai koncert is lesz, vegyük is fel a fonalat onnan, ahol majdnem 3 éve letettük. (Tényleg bocsi és hatalmas köszi az érdeklődésért, amit ennyi idő után is mutattatok!) Ugye a Vol. 3 lett a vízválasztó, amivel legalább annyi (bár inkább jóval több) rajongót szereztek a srácok, mint amennyit veszítettek, és ezzel az anyaggal indultak el azon az úton, amit manapság is taposnak, vagyis a végeláthatatlan arénaturnék, és a legnagyobb fesztiválok főzenekari státusának útján. Viszont ez sem volt egy leányregény, legalább annyiszor oszlottak fel majdnem a lemez készítése közben, mint ahány dal felkerült a lemezre.
Szóval a Slipknot, mint zenekar, az Iowa lemezt követően teljesen szétesett. Nem is lehetett ez másképp: a banda elmúlt 3 éve konstans turnézásból, lemezírásból és narkózásból állt. A kimerítő mókuskerék hatalmas ékeket vert a tagok közé, akik odáig jutottak, hogy egymással sem álltak szóba az Iowa éra végére, amire rátett egy lapáttal az is, hogy nagyrészük kőkemény drogfüggő és/vagy alkoholista lett. Arra a kérdésre, hogy mi is lesz a zenekarral, sokáig csak egy hatalmas kérdőjel volt a válasz.
Corey Taylornak elege lett a folyamatos ellenségeskedésből és ordítozásból (illetve rengeteget ivott), valamint úgy érezte, hogy túl nagy mértékben engedte ki az irányítást a kezei közül, ezért újraindította a Stone Sourt, amihez sikerült meggyőznie Jim Rootot is, akinek szintén elege volt a Slipknotot körülvevő bizonytalanságból. Így hát újra megalakult a Stone Sour, akik egy rendkívül sötét tónusú, slipknotos elemekkel jócskán teletűzdelt lemezt adtak ki, amire még olyan gigaslágerek is felfértek, mint pl. a Bother. Jól is ment a szekerük, viszont ez nyilvánvalóan a fő művük rovására ment, és egyre nagyobbak voltak a kételyek azzal kapcsolatban, hogy a Slipknotból lesz-e bármi is valaha, ugyanis Corey és Jim nagyon élvezték a Stone Sour munkálatait és turnéit.
Sajnos nem mindenkinek teltek ilyen „jól” a hiátus hónapjai. Chris Fehn depressziós lett és (bármilyen meglepő) a drogokba menekült, egyszerűen képtelen volt feldolgozni a zenekar szétesését. Minden nap arra várt, hátha megcsörren a telefon és valamikor leülnek megdumálni a dolgokat, de a hívás csak nem akart jönni, így egyre mélyebbre süllyedt a saját nyomorúságában. Simán előfordult, hogy a fürdőszobában kelt fel teljesen szétcsapva, és fogalma sem volt arról, hogy megéri-e a reggelt. Paul Gray először szimplán rettenetesen dühös volt, ő úgy érezte, hogy a Slipknotnak folytatódnia KELL. Az Iowa korszakban ő volt az egyetlen, aki nem gyűlölt mindenkit, így őt viselte meg a legjobban, ahogy a „családja” és élete munkája a szeme előtt esik szét. Mindenki ki akart lépni, mindenki csak veszekedett mindenkivel, őt pedig egyre inkább marcangolta a depresszió. Így nem igazán örült a Stone Sour sikereinek, viszont utólag belátta, hogy egy ilyen nehéz korszak után, mint az Iowa volt, muszáj a tagoknak regenerálódnia, kicsit a csapat nélkül létezni, hogy ezzel megmentsék az egészet amit nehezen felépítettek, és újult erővel térjenek vissza. Sajnos ő ezekben az időkben veszítette el a kontrollt teljesen a drogok felett, ami később a halálát is okozta közvetetten. Sid Wilsonnak is teljesen kicsúszott a lába alól a talaj, párkapcsolati problémái miatt az ő drogfüggősége is irányíthatatlanná vált. Shawn Crahan és Joey Jordison egyaránt külön projekteket indított (To My Suprise és Murderdolls), de egyik sem érte el a Stone Sour sikereit.
Jogosan vetődik fel tehát a kérdés, hogy akkor végülis hogyan született meg a Vol. 3? Ahogy fentebb is írtam, nem volt egy fáklyásmenet. Joey:
Paul és én feldemóztunk pár számot. Megérkeztem Los Angelesbe, arra számítottam hogy elkezdünk próbálni, de nem. Corey azt mondta elmegy a Rainbow-ba (egy menő rock-and-roll bár L.A-ben – a szerk.), Shawn pedig leszögezte, hogy valami máson dolgozik. Én meg így: „Mi a fasz? Nem fogunk jammelni?” Úgyhogy szépen vettem egy üveg Jack Danielst és öntudatlanra ittam magam. Másnap délután úgy keltem fel, hogy „Okés, akkor jammeljünk”, de senki sem akart. Három kurva hónapba telt, amíg mindannyian összejöttünk.
Amikor azt írtam, hogy „nem volt egy fáklyásmenet”, akkor elég finoman fogalmaztam. Többen a zenekarból borzalmas mentális állapotban érkeztek meg. Jimet, bármennyire is élvezte, nagyon kikezdte a Stone Sour rögtön a Slipknot után. Súlyos pánikrohamok gyötörték, sokszor hosszú időre bezárta magát a szobájába, mert egyszerűen képtelen volt emberek között lenni. Éppen akkor jöttek vissza a Stone Sour turnéról, és egyszerűen nem tudta kezelni azt, hogy rögtön beleugrik egy új Slipknot lemezbe, és újra azokkal az emberekkel kell dolgoznia, akiket majdnem két éve nem látott, és nem is akart látni. Szerencsére nála a drog és alkoholhasználat kimaradt, de pszichiáterre volt szüksége, mert paranoid gondolatai voltak mindennel és mindenkivel kapcsolatban.
Corey-nak meg kellett küzdenie a saját egójával:
Többnyire mindenkit eltaszítottam magamtól. Egész nap csak vedeltem, majd este még elmentem tovább inni valami bárba. Én voltam a pótolhatatlan frontember. Te csak hízlald az egómat és mondd azt, hogy minden okés! De ez nem én voltam, őszintén szólva soha nem is akartam ilyen lenni. Minden nap volt egy üveg Jack Daniels az ágyam mellett. Ahelyett, hogy felismertem volna a problémáimat, inkább elmerültem bennük. Megcsaltam a barátnőmet – leszartam. Csak érezzem magam a szarnál kicsit jobban.
De a nap végén végülis sikerült összerántani mind a kilenc tagot, és nekiálltak a Slipknot történetének legmegosztóbb lemezének.
A felvételek a Houdini Mansionben zajlottak, ami a pletykák szerint egy kísértetjárta kastély volt. Ez a körülmény már önmagában megadta az alaphangulatot, és a zenekar nem is akarta cáfolni a híreszteléseket. A hely „szelleme”, illetve a teljesen értelmezhetetlen és kusza elrendezése adott egy különleges érzést a daloknak, ez is hozzáadott ahhoz, hogy egy jóval okkultabb, spirituálisabb anyag születessen. A legjobb példa erre az, hogy Shawn és Corey szobája előtt egy telefonra egy cetli volt ráragasztva azzal a szöveggel, hogy „paranormális észlelések esetén tárcsázzák a […] számot, vagy a 911-et.”
Más okokból is egészen más élmény volt a banda számára a Vol. 3-t megírni és felvenni, mint bármelyik eddigi anyagukat. Itt már nem agyatlan iowai gyerekek voltak a srácok, hanem olyan felnőtt emberek, akiket iszonyat sok dolog rombolt az elmúlt években, és akik még ennél is több sebet is okoztak saját magukon és az egymással való kapcsolatukon is. El kellett hát kezdeni újraépíteni azokat a hidakat, amiket az elmúlt években konzekvensen felégettek maguk mögött – ezalatt leginkább az egymás közötti viszonyokat értem.
A lemez production szempontból is hatalmas változást jelentett, ugyanis a Subliminal Verses producere nem Ross Robinson volt, hanem Rick Rubin. Ebből nem is egy konfliktus adódott zenekaron belül, illetve máig megoszlanak a vélemények a tagok között, hogy akkor most jó és hasznos volt-e Rick, avagy sem. Tudni kell, hogy a két szakember között zongorázni lehetne a különbségeket. Ross Robinson amellett, hogy természetesen neki is voltak munkái egyéb stílusokból, döntően egy metalproducer. Rick Rubin diszkográfiája alapvetően raplemezekkel indult, viszont a Slayer legendás Reign in Blood lemezével ő is betört a műfajba, örökre megváltoztatva azt. Végignézve a karrierjén észrevehetjük, hogy később is a rap, hip-hop, illetve R&B lemezek voltak nála fókuszban, épp ezért egy merőben más megközelítéssel bábáskodott a Vol. 3 felett.
Habitusban is két teljesen különböző emberről beszélünk: Rossról köztudott, szerette (szereti) ízekre szedni emberileg azokat, akikkel együtt dolgozik, így kihozva belőlük a lehető legmélyebb, legőszintébb érzelmeket. Nem véletlenül halljuk azt a sok szenvedést, károgást, artikulálatlan ordibálást a korábbi Slipknot-anyagokon, ez mind-mind Ross keze nyoma. Rick Rubin ezzel ellentétben jóval kevesebb időt töltött el a zenekarral, és az egészet inkább egy jóval gyakorlatiasabb módon kezelte, viszont ezzel együtt az ő tapasztalataival jóval tágabb spektrumon dolgoztak a dalszerzők, ami érezhető is a lemez néhol kisérletezősebb, elszállós jellegén. Természetesen emiatt is hatalmas ellentétek jelentek meg a zenekarban. Corey egy bocsánatkérést leszámítva a mai napig fúj Rickre, szerinte a producer elhanyagolta a lemezt, különösen az ő vokálrészeit, illetve fizikailag is nagyon kevés időt töltött a zenekarral:
Amikor munkára került a sor, szimplán kurvára nem volt ott. Folyton éreztette, hogy egyszerre csomó projekten dolgozik, mondogatta, hogy épp a U2-val dolgozik, de én úgy voltam vele, hogy faszom, attól még mi is itt vagyunk a stúdiódban! Nem is láttam heti egynél többször az énekfelvételek végéig. 45 percet volt képes eltölteni velünk hetente. Akkor is csak feküdt a kanapén, egy mikrofonnal az arca előtt, hogy még csak megmozdulnia se kelljen. Eskü. Aztán szólt a hangmérnöknek, hogy „játszd le ezt nekem”, mire ő csak lejátszotta. Mindezt napszemüvegben. Mindegy, hogy tök sötét volt a teremben. Ilyenkor azért már eléggé seggfejnek tűnik az ember. […] Kimondom: tisztelem, amit Rick elért, tisztelem a munkáit, amikkel eljutott idáig, DE… és ez egy hatalmas DE… én azt mondom, Rick egy nagyon, nagyon halvány lenyomata annak a Ricknek, aki valaha volt. Túlértékelt, túlfizetett és kurvára nem fogok vele dolgozni soha többet!
Mindezek mellett az énekes rendkívül csalódott volt a saját részeivel. Úgy érezte, hogy ismét kihagyták sokszor a döntéshozatalból, ő rengeteg vokálrészt másként oldott volna meg, vagy másik take-et használt volna, aminek szerinte meg is lett az eredménye mindamellett, hogy magát is hibásnak érezte az életvitele miatt. Ez az egész odáig fajult, hogy amikor három hónapig egy rendes énektémát nem tudott felvenni, akkor Shawnnak kellett lebeszélnie arról, hogy ismét kilépjen.
A többieknek kicsit kevésbé rossz, vagy egyenesen ellentétes véleménye volt Rickről. Jim jóval árnyaltabban fogalmaz:
Amennyire rossz passzban voltam, csodálatos érzés volt, hogy Rick mennyire figyelmes volt velünk, mint zenekarral. Tudta, hogy mennyire nehéz időkön megyek keresztül. Sose mondtam el neki, de egyszer valaki kopogtatott a szobám ajtaján, az asszisztense volt az és hozott nekem ilyen nyugtató cseppeket, amiket a nyelvemre kellett csöppenteni, és segített lazítani. Sokan mondják a zenekarból, hogy Rick elérhetetlen volt. Igen, rengeteg munkát vállal egyszerre, de attól még rengeteg előnyös dolgot is csinált. Meghallgatta a felvételeket, és újravetette azokat a részeket, amiket nem érzett elég jónak. Tipikus Nagy Testvér fazon volt. Még ha nem is volt ott fizikailag, éreztük a jelenlétét.
Mick Thomson szerint egyenesen Rubin volt az az ember, aki szóra bírta őket, ő indította el a beszélgetést közöttük, és segített abban, hogy a múltat maguk mögött hagyják, és újra Slipknotként tudjanak együtt dolgozni.
Sajnálatos közjáték volt a felvételek közepén, hogy Paul sokszor képtelen volt ellátni a feladatait a függősége miatt. Ezt úgy kell elképzelni, hogy naponta többször nyomta a speedballokat (kokain + heroin), és volt, hogy bőgőzés közben leesett a székről. Így őt a többiek elküldték elvonóra, ami mint tudjuk, sajnos nem volt sikeres, maximum időlegesen.
Természetesen nem a Slipknotról lenne szó, ha nem tetézte volna a problémákat még a pénz is. Az évek során a banda hihetetlen mértékben lett lehúzva a menedzsment által és a lemez is rengeteg pénzt vitt el. Akkoriban Steve Richards vezette a csapatot (ő 2004-ben hunyt el), viszont ezt finoman szólva sem tette jól a tagok szerint. Mick szerint inkább széthúzta a tagokat, „oszd meg és uralkodj” elven haladva szépen lassan szétrabolva őket, ameddig ők egymással, meg a saját vélt vagy valós bajaikkal voltak elfoglalva. Viszont ebben az időszakban kötötték össze a bandát Cory Brennannal, aki azóta is intézi a Slipknot menedzsmentjét. Corey:
2004 karácsonyára összesen 2000 dollár volt a számlámon. Nehéz erről beszélni. Haver, iszonyatosan átbaszott minket a menedzsmentünk. Fiatalok voltunk, hülyék voltunk, és be lettünk rántva. Úgy gondoltuk odafigyelnek ránk, pedig rohadtul nem. De amikor a Vol. 3-t csináltuk, megtaláltuk Cory Brennant, a jelenlegi menedzserünket is. A Roadrunnernél dolgozott és a kezdetek óta ott volt velünk. Ez a csávó hihetetlenül hozzáértő és összeszedett, és mivel ismertük régebbről, megbíztunk benne. Segített nekünk összeszedni magunkat és megtalálni a szenvedélyt, ami kiveszett belőlünk. Segített rájönni, hogy „Baszki, mi vagyunk a Slipknot! Mi vagyunk a legnagyobb zenekar a kibaszott Földön!” Ez visszahozta az önbizalmunkat és összehozott minket, hogy megcsináljuk a Vol. 3-t. Megmutatta, hogy senki nincs ellenem a csapatból. Ott voltunk egymásnak. De tényleg. A Vol. 3 első évében újjáépítettük a hidakat, amiket felégettünk magunk mögött. És kurva sok időbe telt, amíg a sebek elkezdtek begyógyulni.”
A Vol 3. szépen lassan elkészült és az az anyag lett, ami végérvényesen kettéosztotta a rajongótábort. Teljesen újradefiniálta a zenekar hangzását, és utat nyitott egy jóval tágasabb közönség felé, mindezt úgy, hogy néhol jóval elszállósabb, néhol akár spirituálisabb irányba mozdult el. A banda itt kezdte el ténylegesen kiaknázni Corey elképesztő énekesi kvalitásait, és az olyan dalok, mint a Duality vagy a The Nameless, hatalmas sikert arattak mind a rajongóknál, mind a slágerlistákon, a Duality kirobbanthatatlan klasszikus lett a koncerteken. Mindamellett, hogy a dalok között találunk jóval populárisabb tételeket is, mint amiket megszokhattunk, a hangzás sokkal nyersebb, horzsolóbb lett, mint eddig – ezt az All Hope Is Gone kivételével meg is tartották az újabb kiadványokon. Erre az albumra kerültek fel az első akusztikus dalok is, a Circle és a Vermilion Part 2. Ne tévesszen meg a hangszerelés senkit, ezek a dalok ízig-vérig sötét, és mély Slipknot trekkek, amiket bátran oda lehet tenni bármelyik „tradicionális” ‘Knot-szám mellé.
Szerencsére a teljesen elborult dalok sem maradnak ki a lemezről, a The Virus of Life egy nagyon zaklatott, vészjóslóan építkező tétel, ami természetesen totális káoszba torkollik a végére. Természetesen egy Slipknot-lemezről beszélünk, tehát hihetetlen groove-okkal és darálásokkal is tömve van a korong, a Three Nil vagy akár a Welcome is az első lemezeket idézik, embertelen tempót diktálnak ezek dalok. Joey pörgetései is legendásak, elképesztő teljesítményt hoz a teljes időtartam alatt, bár sajnos ez az a pont, ahol elkezdett ez kiveszni belőle és inkább elmozdult egy jellegtelenebb, átlagos death metal irányba. A gitárszekció is új eszközökhöz nyúlt, rengeteg gitárszóló található a lemezen, hogy ezek csúcspontok-e, vagy szimpla tekerések, azt mindenki eldönti maga, szerintem ezen a lemezen még abszolút természetes részei voltak a számoknak. Corey-ra visszatérve, az ő teljesítménye az Vol. 3 egyik legmegosztóbb része, lévén itt teljesen máshogy használja a hangját, mint korábban, illetve a sok évnyi alkohol és cigikúra teljesen kikezdte a hangszálait, néha már inkább visított mint üvöltött, és ez a későbbiekben egyre csak rosszabb lett.
Még pár érdekesség az albumról és a dalokról:
Rengeteg dolgot lehetne még írni a lemezről, lehet imádni, lehet utálni, de a fontosságát és az időtállóságát nem lehet elvitatni. Kilenc teljesen szétesett és önpusztító ember gyógyulási folyamatát hallgathatjuk végig, akikből abszolút nem veszett ki az a zsigeri és gyilkos düh, amivel az első komolyabb hírnevet szerezték maguknak. És ezt nem lehet tanítani, nem lehet másolni, hiába is próbálja megszámlálhatatlan mennyiségű zenekar évek, évtizedek óta.
Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a Vol. 3 azonnal meghódította a slágerlistákat, amint megjelent. A kritikusoknál is nagy sikert aratott, néhányan egyenesen jobbnak titulálták az Iowánál, tekintve, hogy a Slipknot „végre” kimozdult a saját „komfortzónájából”, lévén jóval tradicionálisabb dalszerkezeteket és populárisabb megoldásokat is beleépítettek a repertoárjukba, bár ez itt esetünkben némileg ellentmondásnak hathat. Amerikában platinalemez minősítést kaptak, valamint 2006-ban megnyerték életük első Grammy-díját is a Before I Forgettel. 2009-ben pedig a Metal Hammer az évtized egyik legjobb metallemezének választotta a Subliminal Versest.
A lemez befejezése után rögtön turnéra indult a csapat, aminek európai etapján útba ejtették Magyarországot is, fennállásuk során az első alkalommal, hogy az évtized egyik legbotrányosabb koncertjét adják itthon. Képzeld el azt, hogy idejön a Slipknot, hogy egy ingyenes (!!!) bulit adjon, és csapd hozzá a Hatebreedet és a Tankcsapdát is. Igen, botrány. Egész konkrétan egy punk-skinhead bandaháborúba torkollott az egész esemény, amit persze tetőzött az, hogy ingyenes rendezvény lévén minden idióta úgy érezte, hogy itt az idő elmenni kellemetlenkedni egy koncertre. A fesztivál kapcsán több tévhit is elterjedt a későbbiekben: sokan azt hitték (és hiszik a mai napig), hogy emiatt a koncert miatt nem jött a banda éve kig a közelünkbe. Egyik az, hogy állítólag több ember is meghalt a szett alatt, de erről sehol nem találni hivatalos közleményt vagy adatokat. A másik, hogy itt történt az is, hogy a Slipknot szokásos „jumpthefuckup” kiállásánál a Spit It Out alatt szépen meg kellett ismételni az egész történést, de ez csak a kisebbik gond, máshol is előfordult már.
Miután a srácok végeztek a szokásos kifulladásig tartó koncertkörutakkal, 2005 végén megjelentették az első Slipknot-koncertlemezt, a 9.0 Live-ot, amit több koncert (hogy pontosak legyünk: Szingapúr, Tokió, Oszaka, Las Vegas, Phoenix, New York és Dallas) hanganyagából válogattak össze. Nem biztos hogy jó ötlet volt. Nem is a hangzással vagy a hangszeresek teljesítményével van a gond (bár Joey itt már rákezdett a „mindenbeduplázzunkbele” mániájára), a gitárok jól szólnak, a dob kicsit erőtlen, de semmi egetrengető. A tracklist is nagyon jó, rengeteg ritkán játszott (pl. Iowa) vagy akár élőben addig sosem játszott szám (Skin Ticket) került fel a dallistára. Viszont ahogy azt már kifejtettem, Corey hangja romokban volt, és ez csak a folyamatos koncertezés során csúcsosodott ki igazán. Egészen elképesztő az a sikítozás, amit ezeken a bulikon kihozott magából, a tiszta énekei szintén nem voltak a helyzet magaslatán. De természetesen ez is hozzátartozik a Slipknot-történelemhez, és aki esetleg die-hard fan, annak ez az anyag is tartogathat nagyon kellemes pillanatokat.
Cikkünk és sorozatunk végéhez érve szeretném megköszönni az eddigi figyelmeteket, és azt, ha elolvastátok az eddigi részeket, esetleg valamilyen formában meg is osztottátok. Remélem, legalább annyira élveztétek a Slipknot történetében való elmerülést, mint én magam az epizódok írása közben!
stay (sic)!
Kiegészítő források: revolvermag.com, loudwire.com
