Mi az a hipster black metal?

Arra talán nem kell kitérnem, hogy a Joy Divisionnek, és úgy általában a nyolcvanas évek post-punkjának az újbóli felfedezése egy kicsit minden érzelmi alapú zenei világhoz és szubkultúrához hozzá tudta tenni azt a kissé sebnyalogató, kissé sötét tónusú spleent, amiben valóban az egyén, és annak világgal szembeni diszkomfortja, rezignációja áll a középpontban. Ez a magatartásforma a Katatonia öndefiniálásától eltekintve (aminek a Xasthur is adózott egy feldolgozás erejéig) valahogy fokozatosan eltompult az utóbbi évtizedekben – legmélyebb gyökereit pedig az 1910–20 körüli filozófiai átrendeződésben kell keresni, hiszen lényegében ez lett zenei közegben megidézve, továbbgondolva –, és függetlenül attól, hogy időszakosan meg-megjelent egyes alakokban, igazán nagy áttöréshez csak az utóbbi pár évben juthatott. Ehhez két dologra volt szüksége: a webkettő kilátástalanságot sugalló kapcsolati átrendeződésére (nem véletlen, hogy a hipstereket még mindig a Tumblr felületével azonosítják) és a popkultúra zsánerbujtogató mozgalmára (a legnyilvánvalóbb példa talán a Donnie Darko), ami ismét felelevenítette ezt a hangulatvilágot, valamint az ehhez dukáló külsőségeket. Ez azonban nem volt elég, hiszen a post-punk tónusa egyre több műfajban mutatkozott meg – ami számunkra érdekes lehet, hogy a hardcore-ban is képes volt saját sötétséget teremteni (gondolva itt a feloszlás alatt álló Carpathianre), valamint a cikk tárgya, a black metallal való érintkezés kérdésköre.

Bár mai szemmel nézve úgy tűnik, mindez egyik napról a másikra ment végbe, valójában nem erről van szó, hiszen a black metal még a klasszikus értelemben vett közegben is nyitott volt erre az időszakra: elég csak meghallgatni a Carpathian Forest 1998-ban rögzített The Cure-feldolgozását, ami talán a legelső ilyen kísérlet volt, ami sikerrel is járt. Ezt követően a black metalon belül a hagyományok megőrzése mellett két irány jelent meg, amelyek közül az egyik popularizálódást (Dimmu Borgir, vagy a Sisters of Mercy-t is feldolgozó Cradle of Filth), a másik dallamosabbá, és ezáltal személyesebbé válást (Nyktalgia és a depresszív black metal fogalmi köre) sejtetett végbemenni. Számunkra az utóbbi válhat kiemeltté, hiszen ide tartoznak az útkeresés leginkább jellemző válfajai. Az olyan előadók (lévén többnyire egyszemélyes projektekről van szó), mint a post-rock elemekkel is operáló Caïna, a német Coldworld, vagy a shoegaze-elemekkel progresszív felfogásban kísérletező Fen már mind sejtetni engedték, hogy a black metal mizantrópiája és elidegenedése új értelmezéshez adhat felhatalmazást. Arra, hogy az elszigetelődés mögött meghúzódó fájdalom a rigorózus elnyelés helyett látványosan felszabadítható, és arra, hogy még ebben a nyers, csupasz megrettenésben is van olyan szépség, amit érdemes a felszínre hozni. Ennek legelső és talán máig legünnepeltebb dalszerzőjét a francia Neige-ben tisztelhetjük, aki számtalan projektben közelítette meg más perspektívában az önkifejezés lehetőségét. A Peste Noire egykori sessiondobosa az Alcesttel a shoegaze, a Lantlôsszal a post-rock többletét adta a black metal létidegen, zord alaphangulatához,  míg az egyetlen lemezt megélt Amesoeurs lényegében minden tekintetben beteljesítette, tökéletessé avanzsálta a szintézist. Ugyanitt érdemes megemlíteni a természeti tisztaságra törekvő Wolves In The Throne Room ténykedését, akik valahol a két képzet között állnak, hiszen zenéjükben és magatartásukban egyaránt a leghitelesebb hagyományokat közvetítik, hangzásuk tiszta fájdalma azonban mégis érzékelhető annyira személyes élményként, hogy a friss megszólalás szerelmesei is magukénak érezzék azt.

Persze ez is annak az eredménye, hogy a black metal személyes szándékú, ha úgy tetszik, romantikus felhasználása visszavetítette alapélményét a műfaj saját ösvényen haladó nagyjaira, tehát azt is feltételezhetjük, hogy a hipster black metal szerelmesei nyitottak az Ulver, a Ved Buens Ende, a Virus, a Tulus, az Enslaved vagy épp a Burzum egyes lemezeire (és elhallgatva a Fallent, lassan kialakul az oda- és visszahatás maradéktalan egysége) is. Itt persze oda is értünk, ahol a part szakad: a műfaj hithű szerelmesei – ahogy az előző évtized eleji popularizálódás során is tették – lenézik az új, kísérleti és személyes hangvételű hangzásvilágokat, a másik nézőpontból pedig a hagyományőrzés mára kissé karikaturisztikussá vált külsőségei válnak taszítóvá. Nyilván mindkét álláspontban van egy sztereotip túlzás, egy azonban bizonyos: nagyon rég voltak az emberek ekkora mértékben nyitottak a black metalra, még ha ez nem is a szó szoros értelmében vehető annak. És hogy mennyire nem, arról a következő lemezkritikák tesznek tanúbizonyságot az új zsáner aránylag friss, helyenként végletes terméséből.

ALDA

Alda
(SZERZŐI KIADÁS, 2010)
10/7,5.

Ahogy Amerikából eddig szinte csak a Deafheaven neve jutott el Európáig, úgy érdemes lesz figyelni a washingtoni Alda működésére is, mivel a jóval ortodoxabb értékrendű Satus oldalhajtásaként induló zenekar már most is megtestesíti azt a tisztaságot, ami alapján nemcsak kiérdemlik, hanem fenn is tudják tartani a hallgató figyelmét. Ez a tisztaság a természet szeretetén túl egyaránt merít az európai gyakorlat shoegaze-használatából, valamint a briteknél spirituális mezőkre terelt meditatív elemekből, amihez egy koszos, csiszolatlan hangzásvilágú, ám így is dallamos black metal háttéralap biztosít kellő kitárulkozást. A banda két gitárosa, Jace Bruton és Timothy Brown valóban kivételes dallamérzékkel rendelkezik, így az Alda öt és hét perc közötti kompozíciói nem fulladnak egyszerű modellkövetésbe, hanem képesek többet adni mind érzelmi telítettségük, mind alapvetően önmarcangoló feszültségük mellett. Az egyes tételek gazdagon hangszereltek, következetesen kitárulkozóak, és épp ennek köszönhetően képesek többet adni annál, minthogy nyugodtan legyintsünk rajtuk. A banda egyébként idén januárban adta ki új nagylemezét, amivel külön cikkben szeretnénk majd foglalkozni, egy azonban bizonyos: a zenekar tavalyi felvétele jóval több egy kósza ígéretnél.

ALTAR OF PLAGUES

Tides EP
(BURNING WORLD, 2010)
10/6,5.

A színtér talán legnagyobb játékosát tisztelhetjük az Altar Of Plagues-ben, hiszen az ír banda lényegében minden fegyvertényét és nemzetközi megbecsültségét annak köszönheti, ahogy az egyes hallgatók érzésével, olykor türelmével játszik. Hálás irányítás ez, olyan, ami egyszerre hat a pillanatnyi kedélyállapotra, valamint egy furcsa burokban ringatja, formálja is azt. Ezt főként annak köszönheti, hogy a black metal ridegsége a post-rock nyújtózós, terpeszkedős építkezésben nyer csitítást, ami a játékidő mellett a nyitott eszközhasználatban is megmutatkozik, elvégre az egyes kompozíciók nem idegenek a Rosettát idéző, ott hardcore-ihlette világba kiáltásoktól, az absztrakt doom-montázsoktól, valamint az ambientes kitérőktől sem. Ez a monumentalitás azonban csak nagy játékidőben, gondosan kiépítve tud igazán hatni, hiszen úgy van kellő lehetőség a hallgató bekebelezésére, míg ez az alábbi, két szerzeményt harmincöt percbe sűrítő felvételen nem jöhet létre akkora elánnal, mint ahogy a 2009-es debütalbumon (White Tomb) minden tálalással együtt már részünk lehetett benne. Így csak olybá tűnik, mintha ki lennénk ragadva egy rövid idő erejéig a mindennapjaink komótos menetéből, azonban még a két szerzemény minőségi együtállása sem tud akkora hatást kialakítani ilyen kurta-furcsa módon, hogy az akár újdonságérték, akár újbóli meghallgatás tekintetében felvegye a versenyt a nagylemezzel. Persze minden más, ha ‘Altar-maratont tartunk, hamarosan pedig lesz is rá okunk, hiszen a hónap végén megjelenő második nagylemezt, a Mammalt a Profound Lore fogja gondozni, addig azonban megmarad a várakozás, és a remény arra, hogy az egyébként a Year of No Lighttal is splitre készülő zenekar kordában tudja tartani az erejét annyira, hogy tudja: ilyen nagyívű tételek nagyívű tálalást vonnak maguk után.

MURMUÜRE

Murmuüre
(COLD WOID, 2010)
10/7.

A black metal mindig is jól kihasználható közegnek mutatkozott a minimalizmusra való törekvések szempontjából is, hiszen a zenei alaphangulat valóban leredukálható a lehető legkevesebb elemre, ahogy ezzel már korábban is találkozhattunk, igaz, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Ugyanígy a kilencvenes évek velejárója volt a szintetizátor részleges meghonosodása is, és az ezzel való hangulati kísérletek kvázi tudat alatt is képesek voltak visszautalni a nyolcvanas évek iskolapéldájára. Lényegében pedig az egyszemélyes francia Murmuüre sem tesz sokkal többet. A különbség csupán annyi, hogy a produkció szerencsére nem esik át a ló túloldalára, sőt, alaphangulatát tekintve tud annyira egységes és kifejező lenni, hogy ne is várjunk tőle többet. A tavaly megjelent bemutatkozó dalcsokor tökéletesen megfelelne egy nyolcvanas évekbeli horrorfilm keszekusza aláfestésének is, főként a szintetizátor effektjeinek, modulációinak térnyerése miatt. A felvétel tudatosan megrontott minőségű, többszörösen vágott, a maga módján pedig mégis azt a látszatot szeretné kelteni, hogy teljes mértékben spontán, improvizált. Én ezt kevésbé hiszem el, lévén az egyes dallamok vannak annyira fogósak és aurateremtők, hogy ilyet ekkora mennyiségben talán ne helyben találjon ki az ember, bár az utólagos belenyúlások, amikhez egy Virtual DJ-szoftver is elég lett volna, valóban ezt a látszatot kelthetik, és ezt nem is vitatnám el. Azonban a Murmuüre mindentől eltávolodó, igénytelen, zord és tömör összhatása mégis képes arra, hogy a lehető legkevesebb zenei eszközből a legtöbbet szolgáltassa. Így lavírozhatunk az ambient-elemekkel telített, koszos black metal és a kölcsönzött no wave-jellegű beszúrások között fél órán keresztül, és ebből ennyi épp elég is. Nem mindennapi hallgatnivaló, de nem is kell elővenni minden nap.

LANTLOS

.Neon
(PROPHECY, 2010)
10/8.

Akárhogy is nézzük, mindig a Lantlôs járt a legközelebb ahhoz, hogy a zenei szépség felől definiálhassa az új felfogású black metal minden erejét. Erre volt ékes példa a bemutatkozó nagylemez is, és a .Neon sem okoz csalódást, hiszen talán ez az egyetlen olyan nemzetközileg is ismert és bizonyított projekt, ami a black metalt a post-rock és a shoegaze mellett lényegében jazzes ihletettségű és tisztaságú betétekkel egészítse ki, tökéletesítse. A hangsúly itt sosem a feszültségen volt: az csupán eszköz, ami azt a feladatkört látja be, hogy a zenekar egyes tételei ne forduljanak giccsbe. Ez pedig állandósult jelleggel sikerül is, hiszen a .Neon dalai is épp annyi katarzist csalogatnak elő magukból, amennyire szükség van. Herbst tudatos dalszerző, aki talán a lehető legjobb alaphangot adta meg projektjének azzal, hogy egykori zenésztárság, Neige-t is bevonta a Lantlôs működésébe, hiszen ketten együttes erővel teljesen más formában tudják kifejezésre juttatni nyughatatlan szeizmográfként vibráló érzéseiket. Kétségtelen, hogy pőre expresszióval van dolgunk, semmi mással, ami kissé szentimentális, kissé negédes, de mindemellett káprázatosan professzionális és mesterien szerkesztett. Elődjéhez hasonlóan pedig a .Neon mozgatórugója is a belső szenvedély, és ha elvonatkoztatunk attól, hogy a debütálás hordereje mégis újszerűbb, teljesebb volt, még így is be kell látnunk, hogy a kollaboráció második nagylemeze is magán hordozza azokat a vonásokat, amik miatt érdemes rá időt és energiát szánni, elvégre mégis a színtér talán legérzékenyebb dalszerzői dugták össze a fejüket, és ennek eredményeként csalódásnak sincs helye. Végeredményben a .Neon egy nagyon jó lemez, ami várakozását tekintve nem olyan tökéletes, mint elődje, de ezt nem is várhattuk el tőle, főként annak tükrében, hogy még így is magasan a tavalyi év legértékesebb teljesítményei közé tartozik.

ALCEST

Écailles de Lune
(PROPHECY, 2010)
10/8,5.

És ha már szóba került Neige, akkor teljes értékűen saját zenekaráról, az Alcestről sem feledkezhetünk meg, hiszen az idén Budapestre is eljutó banda tavaly fennállásának eddigi legértékesebb, legkerekebb kiadványát tette le az asztalra, ami annak köszönhető, hogy ennyire kiegyensúlyozottan érzékeny még sosem volt egy Alcest kiadvány sem. Persze a bemutatkozó EP előrevetítette azt az ösvényt, amit most az ‘Écailles teljesít be, azonban a ‘Souvenirs szétszórtsága ezt még nem hivatott olyan formán elsajátítani, ahogy arra most példát találtunk. A képlet csupán arányaiban változott, azaz letisztult, hiszen végre minden alkotóelem (beleértve a shoegaze-t, a post-punkot és az azzal párhuzamos popzenét, valamint post-rockot) a helyén van, az egyes szerzemények önmagukon belül sem esnek szét, a közvetítendő hangulat lepelként fogja össze a teljes dalcsokrot, mindezt az alkalmi kikacsintgatások olvasatában is fenntartva. Azt hiszem, egy Alcest-album sem volt még ennyire lélegző, élettel és színekkel teli, mint az Écailles de Lune, és ez a dalok szenvedélyességén túlmenően az abból merített teljesség-élménynek is betudható. Ugyanis valóban egy szervesen konstruált, kellőképp hatásos és magával ragadó kiadvány Neige zenekarának második nagylemeze, ami nem elszeparálni, hanem éppen összemosni óhajtotta az egyes műfaji határokat, és tette is ezt páratlan lendülettel, sikerrel. Az Écailles de Lune lényegében maga a törékenység, ám ez a képzet a megszokott minőség tükrében újfent nem engedi azt, hogy giccsbe csapjon át a kiadvány. Épp ellenkezőleg, hiszen a törékenység érzete ad új élményt az egyes dallamoknak és hangfoszlányoknak, amik bizonyosan időtálló lemezzé avanzsálják az Alcest tavalyi albumát.