Mesterhármas #8: Solefald és Enslaved

SOLEFALD

És az a tény, hogy a Solefald idén turnéra indul, közel annyira különleges, mint amikor az Ulver döntötte el, hogy színpadra álljon, ugyanis a Lars Nedland és Cornelius Jakhelln dalszerzőpáros köré szervezett zenekar – ami lényegét tekintve mindig is duó maradt – korábban mindig elzárkózott ettől. Az egyébként a TVNORGE-nál riporterként dolgozó Larsnak ott van a Borknagar, ahol immáron 11 éve zenél billentyűsként, a szépíróként is elismert Cornelius pedig a Sturmgeistben élte ki minden eddigi motivációját. Azonban ahogy a Solefald zenéje is egyre epikusabbá vált, miközben dalszövegek és tartalom tekintetében is a pogány múlt tiszteletteljes felelevenítése került a középpontba, úgy a zenekar is egyre színpadképesebbé vált, ahogy azt az alábbi mesterhármas is igazolja.

Azt ugyanis bárki kihallhatja, hogy a Solefald sosem követett egyetlen direkt normát vagy modellt, és a black metalt is csak hangulati elemként, valamint az egyes dalszövegek koncepciózusságában, árnyaltságában lehet felfedezni a zenekar anyagaiban. Nem is véletlen, hogy a kilencvenes évek végén a műfaj megkapta az avantgarde-előtagot, hiszen az egyes lemezek (sőt, az egyes dalok) műfajokon és korszakokon átívelő csapongásai mellőztek minden sematikus formát mind a dalszerkezetek, mind a dalszövegek tekintetében. A formabontás első érleltebb nyomát a Neonismen (1999) hallhattuk, ami abban a svéd Sunlightban került rögzítésre, ahol korábban a Darkthrone, az Entombed vagy a Dismember is felvette az egyes lemezeit. A kiadvány pedig a tömegkultúra groteszk karikatúrája: műfaji tekintetben a templomi orgonákkal kísért metalbetétek mellett trip-hopra és kísérleti elektronikára emlékeztető átkötések is megjelennek (alkalmasint rapszerűen kántált énektémákkal), a dalszövegek pedig világcégek munkáját bírálják filozófiai doktrínákon keresztül, olykor épp franciául – a többnyelvűség és a kompromisszummentes tartalmi-formai szabadság itt kezdett igazán kibontakozni. A 2001-es Pills Against the Ageless Ills egyenes folytatása volt a második nagylemeznek, sőt, itt lehetett elsőként kihallani azt a progresszív törekvést, amit az utolsó Century Mediánál kiadott anyag, az In Harmonia Universali testesített meg. A ’Pills megörökölte a billentyűközpontúságot is, ám az atmoszférateremtésben sokkal több tónust használt fel: ennek köszönhetően a metalra alapozott verzék épp olyan közel tendáltak a szimfonikus black metalhoz, mint azokhoz a folklór gyökerekhez, melyek igazán csak 2005-től dominálnak a banda zeneiségében. A következetesség azonban épp annyira hatott ki a korábban megismert sokszínűségre (még több nyelv találkozott az egyes dalokban, a koncepció pedig a popkultúráról áthelyezte a hangsúlyt két fiktív életútra, akiken keresztül konkretizálódik az, hogy az emberi élet mennyire elvesztegethető), hogy paradox módon kevesebb hirtelen csapongással találkozni az anyagon is. Persze a kitágult műfaji kontextus, ami számtalan hangszínt szólaltat meg, van annyira komplex és merész, hogy ebben a formában csak lemezen legyen hallgatható a végeredmény – nem is beszélve az itt megjelent jazzes elemekről –, azonban a Solefald itt mutatta meg leginkább, hogy mekkora tudatosság is van a dalszerzőpáros munkájában és összecsiszolódásában. Ezt pedig az In Harmonia Universali tetézte: a kiadvány már egy ízig-vérig progresszív metal anyag volt, ami tulajdon komplexitásában még mindig képes volt új hangulati elemeknek (cabaret, operakórusok) helyet szorítani, miközben a billentyűk meghatározó szerepe, és a belső sokszínűség egy minden korábbinál direktebb egységben köszönt vissza. Ez azért is érdekes, mert a ’Harmonia elődeitől eltérve nem egy direkt konceptalbum, sőt, a dalokat is csak laza logikai láncolat köti össze. Ugyanakkor az eddigre kitaposott ösvény – ami mostanra végképp távolságot tartott a black metal paneljeitől – mégis egy olyan útvonalat boltozott felül, amitől már csak eltérni lehetett. Az ezt követő két album egy dupla konceptlemez volt, előtérbe helyezve a zenekar folklórhoz való vonzódását, és ez mind a mai napig ki is tart náluk. Egy azonban biztos: ilyen izgalmas és sokrétű zenét, mint ami az előbb bemutatásra került, már éppen tíz éve nem játszik senki sem a világon.

ENSLAVED

És ahová eljutott a Solefald, onnan indult el az Enslaved, ugyanis ahogy az előbb bemutatott duónak a folklór és a gyökerek később váltak fontosabbá, úgy a március végén ismét Budapestre látogató zenekar épp innen indult, és ha tartalmilag meg is maradt a viking mitológiánál és identitásnál, zeneileg olyan ívet írt le, ami önálló karaktert biztosít az eddig tizenkét nagylemezt jegyző formációnak. Ahogy a Solefaldnál, úgy itt is sok szempontja lehet a kiemelésnek, ám egy biztos: a 2003-as Below The Lights olyan áttörést hozott, ami csak további lehetőségeket biztosított a formáció hangzásának.

Nyilván ennek a váltásnak is megvoltak a maga előzményei, és ahogy a kilencvenes években a zenekar fokozatosan tudott elrugaszkodni a black metaltól egy olyan progresszív felfogás felé, amely a norvég és izlandi hagyományokon felülkerekedve biztosította a jó értelemben vett epikus magatartást, úgy mindezt a 2001-es Monumension készíthette elő. A zenekar első angol nyelvű felvétele ugyanis már kacérkodott azokkal a zenei elemekkel, melyek igazán a két évvel későbbi Below the Lights angulatát határozták meg, és ez nem más, mint a hetvenes évek progresszív rockzenéjének hatása. A mellotronnal is kísérletező anyag egyfajta hidat képez a formáció életművében, hiszen a korábban kitapasztalt, a folklór hagyományból és zeneiségből, valamint a black (és extrém) metalból egyaránt építkező atmoszférateremtés éppúgy helyet kapott a felvételen, mint azok a lebegősebb kísérletek, melyek lélegzőbbé tették az így is sötét hangulatú dalcsokrot. Sőt, ami azt illeti, az Enslaved legnagyobb fegyverténye épp az, hogy a megteremtett atmoszférából a progresszív rockzenei elemek nemhogy kizökkentenének, hanem épp azok teljesítik ki a helyenként magasztos, helyenként meditatív témaváltásokat. Ezt a már öttagú (billentyűssel kiegészült) felállásban rögzített Isa igazolta a leginkább, ahol a ’Below terpeszkedő komolysága sokkal direktebb formában köszönt vissza: a rideg és szikár riffek olyan tempókkal és átkötésekkel fonódtak össze, hogy a végeredmény emészthetőbb, egyszerűbb lett. Ez az egyszerűsödés (amely az extrém metal gyökereket ugyanolyan tisztelettel kezelte, kicsit vissza is kacsintva a Frost érájára) azonban csak a kiforrottság jele, ugyanis a billentyűbetétek elhelyezései szabad átjárást biztosítottak két évtized, két hangzásvilág és két kultúra között, a kiadvány pedig meg is hozta a zenekarnak a rég megérdemelt norvég Grammy-díjat. Azonban az ezt követő Ruun épp az előző két lemez közel tökéletes szintézisét kínálta: az Isánál progresszívebb – de a ’Below-nál nem zseniálisabb –, a ’Below-hoz képest viszont letisztultabb, és a jammelős kicsengés helyett megmaradt tudatosabb összhatásúnak, miközben épp annyiban hagyománytisztelő mind zenei, mind tartalmi értelemben, amennyire formabontóan sajátos is. A Ruun ugyanis az Isán hallható műfaji átjárásokból összeforrt egységet kovácsolt, amelyben az egyes kultúrák már nem csupán érintkeznek, hanem feltételezik is egymást. Ennek hátulütőjeként a kiadványnak sokkal kevesebb hangulati árnyalata van, mint elődeinek, viszont a lemez egy olyan ízes és minőségi progresszív rock/metal anyag, amely épp annyira a norvég kultúra sajátja, mint amennyiben egyetemes, és átfogó erejű. Épp úgy, mint maga a zenekar életműve, amiben még mindig csak egyetlen csorba esett a 2010-es Axioma Ethica Odini képében, ami tényleg egy paneles és önismétlő anyag lett, de azt be kell látnunk, hogy a pályafutás egy tucatnyi lemezéből tizenegy kiemelkedőt felmutatni több, mint átlagon felüli teljesítmény.

Folytatás:
AFI | Thursday