Mesterhármas #5: Jimmy Eat World & Moneen

Lesz még néhány híres banda a rovatban, de azért olyan szintű mainstream ismertségre egyik se tett szert, mint Jim Adkins és zenekara. Sajnos rájuk is igaz, hogy a sikerek nem tettek nekik jót, így az sem véletlen, hogy az általuk delegált három album nem az áttörésen innen, hanem a népszerűségi görbéjük korábbi szakaszán található. Persze ha átböngésszük az életrajzukat, akkor egyértelművé válik, hogy esetükben csak a legelső lemez időszaka fér össze az underground jelzővel, de hiába voltak már 1996-ban nagykiadónál, és hiába került be egy-két daluk filmekbe, sorozatokba, azért nem beszélhetünk egészen 2001-ig számottevő eladásokról, vagy zenetévés hype-ról. Később persze azzá a Jimmy Eat Worlddé váltak, akiket ma is ismerünk, de még a „tutigimis”, rádiórock korszakuk előtt (és részben alatt is) volt jónéhány remek évük és kiváló lemezük.

Static Prevails
(1996, Capitol)

Ha Jeremy Enigkék anno inkább közös bowlingcsapatot alapítanak zenekar helyett, akkor a Jimmy Eat World valószínűleg maradt volna az a punk zenekar, akiket a debütlemezükön hallani, de a Sunny Day Real Estate megváltoztatta a teljes zenei orientáltságukat, és ennek eredménye lett a Static Prevails – bár a képletben helyet kapott még a Capitol kiadó és Mark Trombino producer is. A lemez még nem olyan letisztult, mint a Clarity (valamint Linton énekelt, és nem Atkins, ami nem kis különbség), de 1996-ban még a műfaj se tisztult le annyira, hiszen ott vibráltak az olyan bandák hatásai, mint a Jawbox, vagy a Drive Like Jehu, így nem maradtak el a kiabálások és a zajos megszólalás sem. Olyan volt az egész, mint egy takarékra vett punk rock lemez, amibe jó nagy adag indie rockot oltottak, és néhol húz meg kakaskodik, néhol viszont középtempóban mereng, de úgy, hogy végül a két stílus pedig pont a legjobbat emelje ki egymásban. Kisebb csoda, hogy ezek után a Capitol megtartotta őket (lehet, hogy a szerződés két albumra szólt), hiszen se az album, se a kislemez, a Rockstar nem zavart sok vizet mainstream szinteken – az underground viszont imádta őket, valamint azt is, hogy továbbra is adtak ki spliteket, és nem adták el magukat.

Clarity
(1999, Capitol)

Maradt Trombino, maradt a kiadó, de mégis sok minden változott, például Linton rájött, hogy talán jobb ötlet Atkinsnek átengedni a mikrofont, és feltehetően ebből egyenesen következett az, hogy a korábbi punk elemek, zajonságok eltűntek, és egy lágy, dallamközpontú hangzás került a fókuszba, á la Mineral, Christie Front Drive, et American Football. Ami karaktert adott nekik az akkor épp aranykorát érő, folyamatosan telítődő emo színtéren belül a zenekarnak, az a dalírás volt, a fiúk ugyanis a Get Up Kids-hez hasonlóan, de kevésbé pop-punkosan slágeresre vette itt-ott a figurát, amivel némi ismertségi siker is járt: ugyan se a Lucky Denver Mint, se a Blister nem ért el Billboard-helyezést, mint kislemez, de előbbi az előző lemezen lévő Seventeennel együtt felkerült a Never Been Kissed c. tinifilm soundtrackjére. Az album dalai, köztük a tizenhat perces zárótétel, a Goodbye Sky Harbor is igen nagy hatással volt az emo hullámra és a 2000-es évek számos zenekarára, az Anberlintől a Taking Back Sundayig több tucat bandára – a kritikusok imádták, és állandóan a Weezer Pinkertonjához hasonlították, illetve nagy volt abban is az egyetértés, hogy nem csak az év, de az évtized egyik legfontosabb albuma a Clarity.

Bleed American
(2001, Dreamworks)

Hiába lett kiváló lemez a Clarity, a Capitol pénzembereit nem az érdekelte, hogy mindenki hanyatt vágta magát underground szinten az albumtól, így a banda és a kiadó útjai gyorsan elváltak, a Bleed Americannal pedig házalniuk kellett. Rendkívül érdekes, hogy az album kiadói befolyás nélkül is olyan lett, mintha szivarozó pénztárcák felügyelték volna a munkálatokat, a Clarity indie-emo világát ugyanis felváltotta egy jóval rockosabb, rádióbarátabb, slágeresebb hangzásvilág – ki tudja, lehet Lintonék tudták, hogy ezzel tudnak majd szerződést kicsikarni a cégektől. Hogy mennyire is lett slágeres az album, azt jól jelzi, hogy igen kemény licit ment a lemezért, és a DreamWorks emberei jól látták, mekkora potenciál van az olyan dalokban, mint a The Middle vagy a Sweetness – más kérdés, hogy hiába lett egy hibátlan rockalbum a Bleed American, a Clarity szintjét már nem hozta. Cserében viszont jóval szélesebb tömegekkel ismertetett meg egy fantasztikus dalírói vénával rendelkező bandát, és mindezt úgy, hogy még nem is lettek annyira tinifilmesen érzelgősek (persze érzelmes lemez lett, ez nem kérdés), mint később a Futures, vagy a Chase the Light, és így azért a minőség is igen magas volt. Ugyan a Middle az, ami a dalok közül igazán beírta a slágerzenekarok könyvébe a JEW nevét, de a kislemezes tételek közül a punk rockos A Praise Chorus emelkedik ki leginkább koncepciójával, amely egyik verzéjében hét, a banda számára meghatározó dalt éltet (ezek közül kettő is a Promise Ringtől van).

Különös hasonlóság a két zenekar között, hogy ugyan már korai anyagikon is remek zenét játszottak, de a nagy felfedezésre éveket, és műfaji váltásokat kellett várni, viszont hiába imádta őket a mainstream, helyt tudtak állni a rádió-, és klipbarátabb vizeken is. A Moneen (vagy ahogy ők szeretik: .moneen.) ugyan sosem lett annyira ismert, mint a Jimmy Eat World, de Kanada egyik legfontosabb zenekaráró, és a juharleveles ország utóbbi tíz évének egyik legmeghatározóbb bandájáról beszélünk, így még véletlenül sem mehetünk el mellettük – ők is egyikei azoknak a bandáknak, akik átzenélték az új évezredet, és hellyel-közzel egységesen magas színvonalú albumokat adtak ki, miközben cserélődtek a tagok, hatások, kiadók. És ugyan a nagy népszerűségbeli áttörés elkerülte őket, de azért az underground csatornákon megfelelő sebességgel terjedt a hírük, így a harmadik emo hullám (Brand New, The Early November, Boys Night Out, stb.) esetében ők is a hatást gyakorló zenekarok közé sorolandók – hasonlóan honfitársaikhoz, az utóbbi tíz év indie rockjában meghatározó, és bizonyára a Moneen is által nagyon kedvelt Weakerthanhez.

The Theory of Harmonial Value
(2001, Smallman)

A zenekar villámgyorsan megtalálta saját hangját, és a 2000-es Smaller Chairs for the Early 1900s EP-jel, és a Theory of Harmonial Value már egy mindenféle csiszolatlanságtól vagy útkereséstől mentes zenekart mutat, akik egyszerre táplálkoznak a második emo hullámból, és kacsintgatnak el tőle. Volt a lemezen némi Mineral, egy adag Promise Ring és Jimmy Eat World, és a Get Up Kids sem volt ismeretlen számukra, de mégis valami új állt össze a kezük alatt, amiben már ekkor ott voltak a későbbi jellegzetes stílusjegyek (elsősorban az ének-, és gitártémák). Nem csak a dalok váltakoznak az album játékideje alatt, de egy-egy tételen belül is többféle hangzásvilág kerül elő, lassabb és húzósabb tempók, merengősebb és rockosabb riffek (rögtön a The Start to This May Be The End to Anotherben zseniálisak ezek a váltások, simán kitöltik a hat percet). Nem nagyon szerettek a fiúk négy perc alá menni, de a majdnem egy órás album alatt ez egyszer sem okoz nekik gondot, elvégre a hangulati sokszínűség mellé még kiváló szövegvilág és igen slágeres dallamok is kapcsolódtak, így könnyedén végigmegy a lemez – talán csak az album egyik legemlékezetesebb dala, a Tonight I’m Gone kétharmadán keresztül szövegelő, fiktív Dr. Lozlo Pronowski lett egy kicsit túl sok. Ez, és az EP-ről átemelt Passing of America az a két tétel, ami a mai napig szerves részét képezi egy Moneen setlistnek, és talán nem véletlen, hogy a négy évvel és egy nagylemezzel későbbi, Alexisonfire-rel közös spliten is ezt a két dalt dolgozták át Greenék.

Are We Really Happy With Who We Are Right Now?
(2003, Vagrant)

Igen, a banda imádta a hosszú és többnyire játékos dalcímeket, így nem is volt meglepő részükről az Are We Really Happy With Who We Are Right Now? címe. A Smallman Records számukra is leginkább dobbantó volt (lásd még: Comeback Kid), esetükben a Vagrant irányába, akik hagyták, hogy a banda csorogjon tovább a saját medrében, így a nyitó címadó dal rögtön hozza is a vártnál talán erősebb Get Up Kids és Jimmy Eat World ízeket, ráadásul annyira fülbemászó sláger, amilyet az első lemezen se találni. Ettől a lemeztől lett igazán jellemző a bandára az igazán erős albumkezdés (na nem mintha a TtoHV nyitó dalai rosszak lennének), ugyanis a Start Angry… End Mad újabb koncertsláger egészen szokatlan lendülettel és kellemes instrumentális kalandozásokkal (meg persze kellően dühös szövegekkel), ahogy a To Say Something That Means Nothing to Anyone at All néhol math-/poszt-rockos, mégis egy emo dal közegébe foglalt témái is igazán emlékezetesek. Megmaradtak az állandó váltások, erősödtek a stílusjegyek, gyakorlatilag a tökéletes folytatáslemez lett az Are We Really Happy…, hiszen elődjéhez hasonlóan végig izgalmas, és hiába indít slágeresen, nem fullad ki a végére sem – nehéz is lenne olyan dalokkal, mint az I Have Never Done Anything for Anyone That Was Not for Me As Well, vagy a Life’s Just Too Short, Little Ndugu. Érdekesség, hogy a lemezzel egy napon(!), 2003. június 17-én megjelent egy hasonlóan kiváló emo korong a Deja Entendu képében, ami gyakorlatilag beárnyékolta ezt és minden mást a műfajon belül azzal, hogy egyfajta közérthetőbb, hatásvadászabb és hatásosabb nyelvre fordította le az emo azelőtti éveit – pont úgy, ahogy ezt a Touché Amoré teszi ezt mostanában a screamóval és a dallamos hardcore-ral.

The Red Tree
(2006, Vagrant)

Az Alexisonfire-ös split, az intenzív élő teljesítmény, és a kemény munka is hozzájárult az új dalok mellett ahhoz, hogy a Red Tree az addiginál nagyobb betűkkel vésse fel a banda nevét az észak-amerikai underground panteonjába. A Vagrant is megtett ezért mindent, így felkérték Brian McTernant producernek, aki korábban olyan aprócska művökön dolgozott, mint a self-titled Texas is the Reason, a Petitioning the Empty Sky, a Jupiter, a Mark of the Judas, az A Flight and a Crash, a The Illusion of Safety, és úgy általában köze volt az utóbbi tizenöt év legjobb lemezeinek meglehetősen nagy részéhez. Brian keze pedig ha nem is változtatott mindent arannyá, de aranyat csinált az aranyból, miközben átformálta azt: az albumon egymást követő slágerekben domborodik ki a zenekar stílusjegyeinek legszerethetőbb oldala, a váltások konszolidálódnak, a kalandozásokat visszafogták, és úgy általában érezhető, hogy törekedtek egy állandó, egységes, kicsit rockosabb világ kialakítására, ami sikerült is. Kicsit drasztikusnak hathat itt-ott a változás, de azért nem esett messze a Red Tree a… hagyjuk, szóval a lágyabb pillanatokban azért könnyedén felismerhető a korábbi Moneen is, hiába lett ez már inkább rádiókra tervezve, mint apró klubokra. Sokan tartják a banda fő művének a lemezt, és ugyan lehet, hogy ezt a hangzást keresték hat évig a fiúk, de időközben kihoztak két hibátlan albumot, így ez abszolút nem olyan, mintha most tisztultak volna le, és találták volna meg az útjukat. Remek lemez olyan dallamokkal és hangulattal, ami napokig az emberben ragad, viszont itt már nem lehet úgy elveszni az apróságokban, mint három, illetve öt évvel azelőtt.

Folyt. köv.:
ISIS | Mastodon