Mesterhármas #4: At the Drive-In & The Fall of Troy

AT THE DRIVE-IN

Rengeteg oldalról meg lehet közelíteni az At the Drive-In szerepét: lehet beszélni arról, hogy milyen szerepet töltöttek be a (poszt-)hardcore-on belül, arról, hogy munkásságuk milyen a Mars Voltához, vagy a Spartához viszonyítva, de a rovat szempontjából a legfontosabb talán a „Refused-átkuk” (az a jelenség, mikor egy banda utolsó lemeze beárnyékolja az összes azt megelőzőt). Ugyan az At the Drive-Int mindenki a 2000-es poszt-hardcore alapműről, a Relationship of Commandról ismeri, de azt megelőzően is volt két nagylemezük, amelyekről az utolsó album széleskörben elismert dalai miatt hajlamosak megfeledkezni az emberek. A helyszín El Paso, Texas állam, az idő pedig a ’90-es évek második fele – ezekben az években fantasztikus zenekarok alkottak szerte Amerikában, viszont a mexikói határ mellett fekvő város sosem volt híres színteréről, és talán ez is döntő volt abban, hogy anno valami egyedit tudtak kitalálni a fiúk.

Acrobatic Tenement
(1996, Flipside)

Az Acrobatic Tenement tizenegy dala a bizonyíték arra, hogy hiába emlegetik mindig Cedricet és Omart a banda kapcsán, az ő gitárjátéka ugyan fontos hozzávalója volt az AtDI esszenciájának, de azért ott volt még a zenekarban Jim Ward dalszerző-gitáros is, a szürke eminenciás. A debütlemezen Omar még a basszusgitárt kezelte, így nem lopta el extravagáns témáival a showt, ezzel az életműben mintegy kihangsúlyozva, hogy Ward milyen jó zenész is. Ugyan ez volt az első album, de a két bemutatkozó EP-jel ellentétben ez már nem tükrözött amatőrséget vagy zavaró csiszolatlanságot, viszont még volt egy DIY bája és rengeteg fiatalos szenvedély hatotta át. A korai hangzásviláguk leginkább úgy írható körül, mint a Fugazi és a Cap’n Jazz egy különös találkozása, amiben ugyanúgy megvan MacKaye-ék punkos lazasága, mint Kinselláék bugis gitártémái, és az egészet még megbolondítja az, ahogy Jim kisegíti Cedricet a kiáltásaival. Ahhoz képest, hogy milyen könnyed, abszolút punkos a zene, a szövegek és az ének is elég érzelmesek lettek, pl. már ezen is téma volt barátjuk, Julio Venegas öngyilkossága, ami később a Mars Voltában is előkerül. Különös élmény az album, kifejezetten ajánlott a régi Fugazit kedvelőknek, mert bizony a legjobb pillanataikat idézik, érdekes lett volna, ha marad ez a felállás, és Omar nem szól bele a gitártémákba.

In/Casino/Out
(1998, Fearless)

De beleszólt, és az In/Casino/Outon már át is veszi a vezetést a munkamániás gitáros. Az egész lemez sokkal ragadósabb, slágeresebb lett, mint elődje, ami többek közt annak is köszönhető, hogy Omar beszállt Jim mellé gitározni – az albumon már hallani később jellegzetessé váló stílusjegyeit, bár még nem olyan markánsak a témák, mint a Relationship’-en. Talán nem is az ő új posztja tette olyan emlékezetessé a lemezt, hanem az, hogy a banda jóval érettebb lett, a dalírói fejlődés tagadhatatlan az olyan tételek hallatán, mint a Napoleon Solo, a Pickpocket, stb. Cedric is sokat fejlődött, jobb énektémákat talált ki (és jóval nehezebb értelmezhető szövegeket), valamint változatosabban is használja a hangját – Ward már nem segít be neki annyiszor, viszont cserébe az Hourglassban végig ő énekel (egy emo lemezen is megállná a helyét a dal). Ekkor már kezdett övék lenni a világ: szokatlan, dinamikus, extravagáns, de mindvégig emészthető dalokat írtak, nem is véletlen, hogy az El Gran Orgo EP után lecsapott rájuk az akkor pop-punkban utazó Fearless, és a nagylemez már náluk jelent meg. Ugyan az ICO nem produkált számottevő eladásokat, de a zenekar a folyamatos koncertezésnek és kiváló dalainak köszönhetően egyre nagyobb underground ismertséget tudhatott magáénak, az album megjelenése után még az akkor már egy ideje nagykiadós Jimmy Eat Worlddel is turnézhattak.

Relationship of Command
(2000, Grand Royal/Fearless)

Két év múlva aztán jött a robbanás: Ross Robinson produceri segédletével összehozták az év legjobb lemezét, ami aztán meghozta nekik a világhírt és a kultstátuszt. Omar a lemezre kikísérletezett egy egészen fura stílust, Cedric zseniálisakat énekelt, de persze hiába van egy újító gitárosod és egy szuggesztív énekese egy zenekarnak, azért a dalok döntenek mindenről, és ilyen tekintetben a Relationship of Command mindent visz. Ott a mindent vivő sláger, a One-Armed Scissor, a félelmetesen felvezetett majd kirobbanó Arcarsenal, a hihetetlen energiákkal bíró Cosmonaut, és a sort bizony lehetne folytatni az album szinte összes dalával. Nem egyszerű slágerkollekció a lemez, hanem egy nagyon összerakott, egységes hangulatú és témavilágú, de mégis nagyon öntörvényű, minden ízében újat mutató banda csúcslemeze, amiről évekig lehetett még beszélni, és ami ott van a hácés, a punk és a hipster kedvencei közt. Tizenegy év telt el a lemez óta, és máig nem meri senki se utánozni őket – mindenki tudja, hogy ezt az intenzitást, ezeket a váltásokat, ezt a karaktert, ezt a slágerérzékenységet nem lehet úgy nyúlni, mint bármi mást. A lemezzel párhuzamosan egyre jobb előadókká váltak, az utóbbi évtized előadói sokat tanultak abból a kaotikus, de mégis pontos színpadi showból, amit estéről estére előadtak – pl. a Letlive énekese is sokat nézhette a videóikat, csak azt felejtette ki, hogy ezek a srácok nem a kamerának játszottak, hanem tényleg kattantak voltak, ahogy őrült módjára táncoltak a dalok közben (elsősorban Cedric és Omar). Persze használtak is a koncertekhez bizonyos szerket, és ez a sikerrel járó nyomással kombinálva feloszláshoz vezetett: a két afrofizurás kilépett, és megalapította a Mars Voltát, a többiek meg Sparta név alatt folytatták. Újra összeállni? Ugyan kibékültek az évek alatt, de nagyjából semmi esély nincs a dologra, ők hátrahagytak három, közel tökéletes lemezt, de továbbléptek. Ahogy kell.

THE FALL OF TROY

Sok jó zenekar szerepelt a rovatban, ám ezek nagyrésze inkább volt jó, mint égbekiáltóan különleges, de azért vannak bandák, amelyekről mindkettő elmondható: a Fall of Troy például egy ilyen társaság volt. Annak ellenére, hogy csak utolsó két kiadványukról volt kritika az oldalon, mégis valahogy olyan, mintha felesleges lenne beszélni róluk, elvégre nagyjából a Nuskullal egyidejűleg változtak az évek alatt, és az olvasók nagy részéhez eljutottak. Azonban utolsó lemezük erősen vitatható dalcsokra és két évvel ezelőtti feloszlásuk miatt könnyen lehet, hogy azoknak, akik újonnan kerültek be ebbe a zenei közegbe, még egy új, csak névről ismert banda a Fall of Troy. Élőben sajnos már soha többé nem lehet őket elcsípni – legalábbis a dolgok jelen állása szerint –, de a lemezeik kötelező hallgatnivaló mindenkinek, mert Thomas Erakék valami olyasmit alkottak 2003-tól éveken át, ami egyelőre megismételhetetlennek tűnik.

The Fall of Troy
(2003, Lujo)

A Fall of Troy egy olyan zenekar volt, akik egyszer kitalálták egy remek dolgot, és aztán mindig a kellő mértékben finomították az eredeti receptet. Sokan követik ezt a taktikát, de az önismétlés ösvénye sokaknak tűnt az évtizedben túlságosan is csábítónak – de nem Erakéknak, pedig sok zenész adná oda a fél karját, csak hogy egyszer eszébe jusson egy olyan ötlet, mint nekik. 2002-ben The 30 Years War név alatt még némileg kiforratlan dalokkal álltak elő, de egy évvel később már az évtized egyik legjobb lemezét adták ki: a self-titled korong egy addig teljesen ismeretlen találkozása volt a progresszív, technikás rocknak és a screamonak, hiába juthattak eszünkbe olyan bandák, mint a Hot Cross vagy a Forstella Ford, de ilyen ötvezettel előttük még senki se állt elő. Olyanok voltak, mint egy technikásabb At the Drive-In, vagy egy őrültebb Cap’n Jazz, de remek számokat írtak (kettőt közülük még a 30 Years War dalcsokrából emeltek át), és volt bennük valami „őrült tudós bugi”. Erak egyedül gitározott, illetve emellé még üvöltött és énekelt, Andre és Tim meg követték táncoslábú vezérük félelmetes váltásait – az egész nagyon punk volt, de azért gond nélkül összehoztak egy hétperces záródalt, illetve állandóan négy perc fölé kerültek a dalaik. Amikor már azt hitte a világ, hogy a Meshuggah meg a Dillinger Escape Plan kimerítették a végleteket, jött három srác, és írt egy nagylemeznyi agyontechnikázott slágert, amikre jobban lehetett segget rázni, mint Fenyő Mikire. Ők voltak az, ami a Minutemen lett volna egy kiadós Rush-diéta után.

Doppelgänger
(2005, Equal Vision)

Természetesen a világ nem ment el a lemez mellett, és ugyan a Ghostship EP-t még saját maguknak kellett megjelentetniük, az Equal Vision azért csak észrevette őket. Nem tudni, hogy a kiadó követelt-e új lemezt 2005-re, vagy csak úgy érezték, hogy szélesebb körben is be tudnák mutatni a banda régebbi dolgait, de a Doppelgänger (ahogy a neve is utal rá), dalainak majd’ fele a közben újrakiadott self-titled lemezről és a Ghostshipről lett lelopva: az I Just Got This Symphony Goin’, az F.C.P.R.E.M.I.X., a Mouths Like Sidewinder Missiles és a Whacko Jacko Steals the Elephant Man’s Bones a nagylemezről, a nyolcperces Macaulay McCulkin pedig a Ghostshipről lett átemelve, és kicsit átdolgozva. Ami igazán mérvadó, hogy a hat új dal hozta ezek színvonalát, és a Doppelgänger megismételte elődje színvonalát – húsz évesek voltak ekkor (ki lehet számolni, hogy a 30 Years War idején hány évesen írtak és milyen dalokat), és egyre gyorsabban terjedt a hírük, bekerültek a Guitar Heróba, klipeket forgattak, élő teljesítményüknek pedig nem akadt párja. Amennyire Omar Rodriguez-Lopezről el lehet mondani, hogy Jimi Hendrix második eljövetele, úgy Thomas Erakról is kijelenthető volt, hogy az akkor már a Mars Voltában zajoskodó Omar AtDI-korszakának élő és vígan táncoló lenyomatát hallhattuk a Doppelgängeren. Az album új dalaiban talán már kezdett kihangsúlyozódni a később meghatározó tényező: nem üres gitárvarázslatokat hallottunk, Thomas ugyanis a dallamokkal is jó barátságban volt, és a két dolgot zseniálisan tudta egymásba fűzni, majd szétbontani.

Manipulator
(2007, Equal Vision)

Ez a dallamorientáltság testesedett ki a Manipulator bő háromnegyed órájában is, ami nagyon megosztotta a közönséget: hiába voltak ezen is tempósabb, durvább dalok (pl. Ex-Creations), de a tisztább, lassabb részek pophangulata igen nagy támadófelület volt. Itt jött ki leginkább, hogy a banda közönsége jóval behatóbban ismerte mondjuk a Dillinger Escape Plan munkásságát, mint a Rush lemezeit, és így ez helyenként könnyed, légies, de sok szempontból érettnek mondható lemez nem nyerte el sok ember tetszését. Az eladások viszont őket, és a kiadót igazolták, no meg Matt Bayles producerzsenit (Isis, Botch, Mastodon), akinek munkáin ritkán érződik, de itt most talán felismerhető, hogy korábban a Minus the Bearben zenélt – igen sok indie íz van a Manipulatoron, de közben azért megőrizték a stílusjegyeiket, a hisztérikus kiabálásokat, az összetett, jamszerű gitártémákat, állandó váltásokat. Sajnos a banda innentől már nem épp a legjobb irányba váltott, és több lett bennük a Mars Volta, mint az AtDI, ami egyre csalódottabb hangokhoz, majd feloszláshoz vezetett, pedig leggyengébb pillanatukban is sokkal jobbak voltak, mint a legtöbb mostani Equal Visionös zenekar. Mivel igen szélsőséges műfajhibriddel álltak elő, így hatásuk talán nem a legegyértelműbb, de igen közvetlenül tetten érhető például a Dance Gavin Dance utóbbi években kiadott lemezein. Nagy kár értük, és csak remélhetjük, hogy a bandában kulcsfontosságú Thomas Erak új bandája, a Just Like Vinyl hozni fogja ezt a szintet.

Folyt. köv.:
MONEEN | JIMMY EAT WORLD