2010. augusztus 28.
A rovat újabb résszel folytatódik, és ez így lesz majd időről időre a szombati estéken: a következőkben a 36 Crazyfists és az Underoath 3-3 lemezéről lesz szó, és ahogy az előző epizód két zenekarát, úgy szerintem őket sem kell bemutatni a Nuskull közönségének. Mivel bizonyára fel fog merülni ismét, így újra leírom: kilencpontos lemezek is játszanak, a maximalizmusnak csak a jazzben van helye. A szabályok nem változtak, és bár ez a két banda annyira része lett a „core-színtérnek”, hogy szinte felesleges beszélni róluk evidenciájuk miatt, azért én mégis fogok, hiszen egyrészt a következőkben tárgyalt albumokról kritika még nem volt itt, másrészt vannak olyan jók, hogy többször is ki lehessen tárgyalni őket.
Alaszka legismertebb bandája zeneileg végigjárt egy olyan utat, amit pl. az itteni fórumban is sokakon látni: leszámítva a kezdést, gyakorlatilag nu-metal -> metalcore volt az ösvény, amin haladtak. Ugyan egyik stílus se nagy kedvenc a kritikusoknál, a 36CF fénykorában kiadott azért három olyan albumot, amire ma is klasszikusként lehet tekinteni – ennek fényében elég szomorú, hogy egy banda, amelyik túlélte a nu-metalt, ma haldoklik a metalcore-ban, de úgy tűnik, hogy a dalírási képesség, és a Palumbo-szerű vokál már nem elég jók ahhoz, hogy kirántsák őket még egy süllyedő hajóból. A nevüket egy ’77-es Jackie Chan filmből kölcsönző srácok ma már sajnos közel sincsenek annyira az élvonalban (már ami a szakmát illeti), mint pár éve: hogy ez minek köszönhető, azt most ne firtassuk, viszont hogy milyen is volt az az aranykor, azt már annál érdemesebb átbeszélni.
In the Skin
(1997, szerzői)
A nu-metal és a poszt-hardcore nem egyszer összekacsintott az ezredforduló környékén (első Lostprophets, Amazing Device), és meglepő módon a ’CF sem egy 1.0 nu-metal bandaként kezdte: első lemezükön, a durván elfelejtett In the Skinen egy csomó Quicksand-hatás volt a zenéjükben, ami lazán kiemelte őket az akkor már igencsak telítődő alt. metal színtérről. Ekkor Brock még csak kísérletezett azzal a stílussal, ami később a védjegye lett, de valahogy pont ez a kiforratlanság az, ami miatt örök kedvenc lett ez a 11 dal: csak a Deftones-hoz tudnám hasonlítani őket kaliberben. Később jött a Roadrunneres szerződés és a siker, de azért mindig jó arra gondolni, hogy már az első lépéseiket is mennyire magabiztosan tették meg. Igazi kuriózum, amit maximum minden századik Bitterness’ rajongó hallott.
Bitterness the Star
(2002, Roadrunner)
És akkor a mindörökké #1 lemezük: a srácok ezzel mutatták meg, hogy ugyan hívhatják őket nu-metalnak, de nagyon szűk nekik az a stílus. Sokkal dallamosabbak tudtak lenni szinte az egész színtérnél, de ez persze nem jelenti azt, hogy lágyabbak lettek volna a többi bandánál: pl. ott a Slit Wrist Theory, ami olyan, mintha egy Limp Bizkit himnuszt a Glassjaw formálna át a saját képére. Emiatt az egész sokkal érzelmesebb és maradandóbb, mint amit a „konkurenciájuk” akkoriban csinált, nem véletlenül emlékszik vissza az ember évek múltán is az összes nótára. Persze ehhez az is hozzájárult, hogy irtózatos nagy slágereket tudtak írni, és hiába volt Brock stílusa nagyon rendhagyó, az egész hihetetlen erővel csapta arcon az embert.
Snow Capped Romance
(2004, Roadrunner)
A két első lemez közt öttel ellentétben most csak két évet kellett várni a folytatásra, de kapkodásnak nyoma sincs, pedig azért a Roadrunner nem arról híres, hogy az előadói puszipajtása lenne. A dallamos és durva részek aránya látszólag felcserélődött a folytatásra, a Snow Capped Romance-re, pl. a klipes At the End of August a metalcore-ban megszokott „verzében üvöltés, refrénben tiszta” felépítéssel bír, de ettől még ugyanolyan jól működik minden, mint ahogy azt megszoktuk. Brock ezen az albumon is hatalmasakat énekel, és ezt a keményebb részek ugyanolyan ügyesen teszik hangsúlyossá, mint az előző lemezen. Akik a srácok durvább oldalát kedvelik, azoknak valószínűleg ez jobban is fekszik, mint a BtS, sőt, akik Brock stílusát sem bírják nagy dózisban, azoknak is inkább ez lesz a nyertes album.
Az egyik legnépszerűbb hardcore alapú zenekar? Nem, ez nem túlzás, Last.FM alapján a top 3-ban vannak, a KSE/AILD duó mögött, ami azért szép teljesítmény, hiszen elég más zenéről beszélünk a két metalcore alapzenekar és a floridai emocore/poszt-hardcore bandával kapcsolatban. A Thrice-hoz hasonlóan ők is szinte minden lemezük kapcsán megújulnak, sőt, gyökeres változásokról is beszélhetünk, elvégre napjaink #1 keresztény bandája egy igen fura hardcore/death/black hibriddel indította karrierjét (a black metal a zenében öltött csak testet, szóval nincs szó csúnya paradoxról), pár évvel később meg már az egyik legfontosabb és legmeghatározóbb emocore zenekarrá nőtte ki magát. Ugyan kiadtak hat albumot, de „csak” háromról mondható el az, hogy hibátlanok lennének, igaz, esetükben talán mindhárom egy hatalmas tizes. Gondolom, kitaláltátok, hogy ezekről lesz szó:
The Changing of Times
(2002, Solid State)
A beszédes című korong hozta az első változást a zenekar életében: szinte majdnem teljesen hátat fordítva az első két lemeznek egy teljesen új zenei irányt találtak maguknak, valamint leigazolta őket a Solid State, amellyel kapcsolatuk azóta is remek. Az „új” UO azért minimálisan fedésben van a régivel, hiszen az énekről nekem továbbra is életem kevés black metal élménye jut eszembe, de Aaron Gillespie révén már tiszta részek is fel-felbukkannak a dalokban, nagyot dobva azokon. A durva ének blackes íze lehet, hogy tovább is megmaradt volna, ám a TcoT volt az utolsó album, amin Dallas Taylor (jelenleg a Maylene’ énekese) volt a felelős az üvöltésért. Az album amúgy sokkal érzelmesebb és hatásosabb elődeinél, ráadásul valószínűleg black metal/emocore hibridre azóta sem akadt példa, így mindenképp egyedülálló.
They’re Only Chasing Safety
(2004, Solid State)
Sok-sok fejtörés és lemezhallgatás után végül csak a Too Bad You’re Beautiful (From Autumn to Ashes) miatt nem lehet azt mondani, hogy ez minden idők legjobb emocore lemeze. A műfaj, ami régen nagy, ma viszont már nagyjából zéró mennyiségű jó kiadványt termelt ki, ezen a lemezen hihetetetlenül fogósan, szenvedélyesen, és emlékezetesen van előadva, minden dal hibátlan, és a Rise Records-nál minden egyes dalt egy hétig hallgattatnék szinte az összes zenekarral (bár a kölcsönvett dallamok alapján ez néhány bandájuknál már megtörtént). Aki huzamosabb ideig hallgatja, annak valószínűleg örökre kapcsolódnak majd élményei a dalokhoz, melyek amúgy sokkal több dallamos éneket, és kevesebb régi UO-hatást tartalmaznak, mint a TcoT.
Define the Great Line
(2006, Solid State)
A Define the Great Line ezzel szemben egyszerűen egy sokkal összetettebb, nehezebben emészthető kiadvány, mint elődei, olyan, mintha az utolsó két album dallamosabb részeit szembeállítanánk az első két Norma Jean lemezzel: a kontraszt mindkét részt remekül kihangsúlyozza, de a nehezebben megjegyezhető dalszerkezetek, a műfajidegen (pl. poszt-rock) hatások miatt sokkal több hallgatás szükséges ehhez, mint elődeihez. Ami nagyon fura, hogy egy ilyen bonyolult, csupán minimálisan „felhasználóbarát” korongot egy sokkal egyszerűbb, sokkal kisebb kaliberű album követett – viszont ami a lényeg, hogy a DtGL a fentiek ellenére egy picivel sem rosszabb elődjeinél, sőt, meghódítás után a végső sóhaj katarzisáért akár újra megismételné a harcot.
Folyt. köv.:
CAVE IN | CONVERGE
