Még mindig nem akarunk felnőni! - 40 éves a Descendents második albuma

Akár a pop punkot, akár a hardcore színteret nézzük, nem túlzás azt állítani, hogy a Descendents mindkét műfaj alapköveinek a letételéből kivette a részét, elég csak, ha arra gondolunk, hogy többek között a Blink-182 és az H2O is tisztelgett már a kaliforniai punklegendák munkássága előtt. Idén pedig pont 40 éve, hogy megjelent a zenekar második nagylemeze, az I Don't Want to Grow Up, és bár a pontos évforduló még kicsit odébb van (május 15.), de Milo Aukermanék első hazai klubkoncertje - ami holnap, március 26-án lesz a Dürerben - pont kiváló alkalmat nyújt ahhoz, hogy már most górcső alá vegyük ezt az időtlen klasszikust.

A Descendents eredetileg 1977-ben alakult a kaliforniai Manhattan Beachen, akkor még The Itch néven, és 1982 nyarán adták ki első lemezüket Milo Goes to College címmel, ami felrobbantotta a dél-kaliforniai hardcore mozgalmat. Debütálásukat követően két éves szünet után tértek vissza, mikor énekesük, Milo Aukerman befejezte egyetemi tanulmányait, és ismét aktív tagja lett a zenekarnak. Bill Stevenson dobos, aki akkoriban a Black Flagben is játszott, írt néhány olyan dalt, amik stílusilag inkább a Descendentshez passzoltak jobban. 1985 márciusában a Black Flag éppen a Loose Nut című lemezét rögzítette, ahova Milo épp csak beugrott vendégvokálozni, amikor Bill megmutatta neki a Silly Girl demóját, ezzel meggyőzve őt, hogy vágjanak bele egy új Descendents-album írásába. (Egyébként belegondolni is vicces, milyen lett volna Henry Rollins előadásában hallani ezt a kis szerelmes dalt.) 

Röpke egy hónap múlva már el is kezdték az I Don't Want to Grow Up felvételi munkálatait, az eredmény pedig magáért beszél. A kevesebb mint fél órás játékidővel bíró lemezt két hét alatt vették fel a srácok, amit az is nehezített, hogy közben elvesztették próbatermüket, így nem tudták megfelelő hangosítással összegyakorolni a dalokat, amik ebből adódóan inkább poposabbnak hatnak a felvételeken. Ha ez nem lenne elég nehezítő körülmény, David Tarling, a hollywoodi Music Lab producere az egyik felvétel során annyit ivott, hogy el is ájult, így Billnek kellett átvennie a keverőt. Ezekből nyilván borzasztó minőségű anyagok lettek, de erről szól a DIY! Ahhoz képest, hogy mennyi hátráltató tényezővel kellett megküzdeniük, Milóéknak így is sikerült egy igazi örökséget létrehozni, nem csoda, hogy az utánuk érkező generáció hatalmas inspirációt merített belőlük.

A lemez a Descendents című számmal indul, ez az egyetlen olyan tétel a lemezen, ahol a zenekar mind a négy tagja szerzőként szerepel. Ez egy bájosan önironikus dal, amely mindenki számára megfogalmazza a csapat célját:

Játssz keményen, játssz gyorsan.

Ez egyenesen a címadó dalba, az I Don't Want to Grow Up-ba vezet, amit Tony Lombardo basszusgitáros, messze a zenekar legidősebb tagja írt, aki ironikus módon pont azért hagyta ott a bandát a turné kezdete előtt, mert túl elfoglalt volt az unalmas postai állásából hazamenni jegyeséhez a frissen vásárolt házukba. Ettől függetlenül ez egy dacos himnusz marad, a felnőttek világában jellemzően elvárt konformizmus elutasításáról, még egy szándékosan gyerekes refrénje is van, ami olyan, mintha fityiszt mutatna a felnőtté válásnak. 

Ezt követően elég erős témaváltást hoz a Pervert, ami még a 2013-as Grand Theft Auto V videojátékba is bekerült, és a Channel X rádióállomáson hallható, aminek DJ-je nem más, mint a Black Flag eredeti énekese, Keith Morris. Ez a dal Milo libidótúltengése miatti aggodalmainak memoárja, ami egy - nem kis - leheletnyit ellentmondásos a No FB mellé rakva, ami meg egy elég degradáló slágerré sikeredett, de a zenekar szerencsére már régebben belátta, hogy van pár dal, aminek szövegét élőben máshogy kell előadniuk, hiszen valljuk be, nem öregedtek túl jól. Mára már mindkét dal lekerült a koncertrepertoárról, a Pervert viszont még mindig tökéletesen passzol a GTA prosztó világába. A Rockstar Frank Navetta nevéhez köthető, aki bár kilépett a zenekarból, hogy rég dédelgetett álmát valóra váltva halásznak álljon, előtte gyorsan lerakta névjegyét a punk asztalára, hogy visszahívást kér. Később még vissza-vissza tért a bandához néhány dal felvételének erejéig, illetve 2008-as, diabétesz okozta haláláig, és több közös dal is született Lombardóval, amiket posztumusz jelentettek meg.

Az album a címe ellenére úgy tűnik, pontosan tisztában van azzal a ténnyel, hogy az öregedés elkerülhetetlen, bármennyire is harcolunk ellene. Ez a gondolat teljes mértékben megjelenik a Can't Go Backben, melynek keserű szövege az ártatlanság elvesztéséről panaszkodik, ahogy az életben egyre előrébb menetelve világosabbá válnak a felnőtt lét túlélésének “szabályai”. És itt elérkezünk egy érdekes ponthoz, hiszen a Descendents sosem állította, hogy egy straight edge zenekar lenne, de ha megnézzük a Milo Goes to College-et, az olyan számok, mint az I'm Not a Loser és a Bikeage, egyértelműen kifejezik a drogok és az alkohol megvetését. A GCF - vagyis a Good Clean Fun - arra apellál, hogy a punkoknak nem kell ezeknek a vétkeknek hódolniuk ahhoz, hogy jól érezzék magukat. Az meglehet, hogy Milónak nem ártott volna pár közérzetjavító tabletta, főleg a My World megírása előtt, ami egész mély betekintést enged egy amúgy zárkózott és rendkívül érzékeny elmébe.

Mindezek mellett

az olyan számok, mint a Silly Girl, az In Love This Way vagy a Good Good Things, jól példázzák, hogy miért tartják a Descendentst a modern pop punk keresztapjának: ezek olyan tiszta, szemérmetlen szerelmes dalok, amiket akkoriban kevés hardcore-banda mert volna kiadni.

Stevensonék viszont nem törődtek semmilyen macsó imázs fenntartásával, egyszerűen csak azt a zenét csinálták, amit akartak, és másokat is erre bátorítottak. Ezt a szívmelengető szálat töri meg az album legdepresszívebb trackje, a Christmas Vacation, ami egy közel álló ember elvesztéséről szól, szorosan kapcsolódva ahhoz a gondolatmenethez, miszerint

akkor jössz rá, hogy valóban felnőttél, amikor a barátaid temetésére kezdesz el járni.

Az lemez utolsó dala, az Ace viszont ad egy “atyai pofont”, gatyába ráz, letörli a könnyeidet, és egy erős hátba veregetéssel küld vissza a nagybetűs életbe. Ennél jobb lezárást talán nem is találhattak volna ennek a még negyven év távlatából is legendás lemeznek, ami a mai napig megállja a helyét és mélyen szántó érzelmeket vált ki. Reméljük, hogy hallani fogunk róla pár dalt március 26-án a Dürer Kertben, ahol az ikonikus banda a Circle Jerks és a Negative Approach társaságában lép majd fel.