2015. május 18.
Ian Curtis élete és maga a Joy Division sorsa is talán az egyik legtragikusabb a zenetörténelemben. Fennállásuk alatt mindössze két nagylemezt sikerült elkészíteniük, ezek viszont mára nemcsak a stílus, de az általában vett könnyűzene igazi klasszikusai. Mindezek mellett hatásuk megkérdőjelezhetetlen, a legkülönfélébb stílusokban tevékenykedő zenekarok merítenek munkásságukból, az utóbbi évek nagy revival/retro hullámának köszönhetően egyre feltűnőbb, még manapság is mennyi zenekarnak jelent inspirációt a Joy Division akkoriban formabontónak számító hangzása. Ian Curtis személyében pedig minden idők egyik legkarizmatikusabb frontemberét tudhatták magukénak, akinek sorsa azonban fekete fellegként magasodott a zenekar felett a kezdetektől.
Ian Curtis 1956. július 15.-én született az angliai Stretfordban, már fiatal korában is a zene és a művészetek megszállottja volt, de mivel nem engedhette meg magának, hogy lemezeket vegyen, sokszor ellopta azokat helyette. Nagyon fiatalon, mindössze 19 évesen elvette iskolai szerelmét, az akkor 18 éves Deborah Woodruffot, akivel később megromlott kapcsolata sok szövegéhez jelentett inspirációt. Szövegei általában sötét hangvételűek voltak, nyíltan írt krónikus depressziójáról, elvágyódásáról, elidegenedéséről. Később epilepsziát diagnosztizáltak nála, ami miatt csak tovább súlyosbodott a depressziója, egyben megnehezítette a zenekar működését is, gyakran kapott koncert közben is rohamokat, amit a nézők általában a műsor részének tekintettek. A kezelést többnyire elutasította, elmondása szerint a gyógyszerek kiölték belőle az inspirációt. Maga a zenekar 1976-ban alakult meg egy Sex Pistols koncerten, Ian itt találkozott Peter Hook basszusgitárossal és Bernard Sumner gitárossal. Miután több dobost is kipróbáltak, végül Stephen Morris-t választották, ezzel stabilizálódott az a felállás, ami Ian halála után is együtt maradt. Eleinte Warsaw néven zenéltek, majd miután egy másik zenekar miatt nevet váltottak, 1978-ban kiadták első EP-jüket önerőből, ami az An Ideal For Living címet kapta. Ezen még nem volt kiforrott a zenekar stílusa, a zajos, nyers punk felszín alatt viszont már fellelhetőek voltak kezdetleges formában a későbbiekben oly jellemző stílusjegyeik.
Az első EP és a debütáló album között mindössze egy év telt el, mégis hatalmas változáson ment keresztül ez idő alatt a zenekar, a kezdeti zabolázatlan attitűdből visszavettek és ehelyett egy sokkal higgadtabb megközelítést választottak. Miután Tony Wilson közbenjárásával leszerződtek a Factory Records-hoz, a Strawberry Studios-t választották az első album felvételeihez. Eredetileg Martin Rushent lett volna a lemez producere, de egy véletlen folytán Martin Hannett lett a producer, ami ha nem így alakul, talán minden másképp történt volna… Hannett teljesen más megközelítéssel használta ki a stúdió adta lehetőségeket, valamint a saját maga által tervezett effekteknek (is) köszönhetően alakulhatott ki a Joy Division azonnal felismerhető hangzása. A zenekarnak először nem is tetszett a túlzott kísérletezés, ők a koncerten hallható hangzásukat szerették volna viszonthallani a lemezen is. Utólag viszont ki lehet jelenteni, hogy Hannett közbenjárása felbecsülhetetlen jelentőségű, az album megdöbbentő erővel szólalt meg, többek között az innovatív dobfelvételi technikának is. Minden elem a helyére került, Hook domináns basszusgitár-játéka és Ian jellegzetes éneklési stílusa is iskolateremtő volt.
Ian többnyire jegyzetekkel ment felénekelni a dalokat, de a stúdióban mindig sötétben vették fel az éneksávokat, talán ennek is köszönhetően általában az első verzió lett a végleges is. A szövegeket nem is tüntették fel a szövegkönyvben, mivel nem szerették volna, ha azokat bárki is félreérti, nem akartak üzenetet közvetíteni. Ian szövegei itt még nem voltak annyira magába fordulósak, mint a hattyúdalt jelentő Closer albumon, noha itt sem könnyű témákat dolgoznak fel sorai. Helyenként még feltűnik a korai nyers punk-hatás, az Interzone című szám például ilyen. Az albumról egyik szám sem lett single, az eladások nem is voltak eleinte kecsegtetőek, de a Transmission EP megjelenése, valamint a folyamatos koncertezés meghozta a gyümölcsét, a zenekar rajongótábora növekedésnek indult. A zenekar befutásában szintén kulcsszerepet játszott, hogy felléphettek a Tony Wilson által vezetett Granada Reports Live műsorban. Ez főként annak köszönhető, hogy Ian egy igen borsos hangvételű levélben követelte, hogy tegyék be őket a műsorba. A többi – ahogy mondani szokás – már történelem. Az Unknow Pleasures abszolút kiállta az idő próbáját, noha véletlenek egész sorozatának volt köszönhető hogy elkészülhetett. Akkor talán még senki sem sejtette, hogy milyen sajnálatos véget fog érni a zenekar… (Tósaki Andor)
Szomorú és groteszk, de a zenekar és maga Ian Curtis tragédiája a Joy Division igazi nagyszerűsége. A banda elválaszthatatlan az énekes személyétől, úgy tapad Curtis neve és személyisége a zenekarához, mint Jim Morrisoné a Doorshoz (nem véletlen a hasonlat, hiszen a tizenéves Ian leginspirálóbb kedvencének jellemezte az L. A.-i ikont és kultuszzenekarát). A legsötétebb és legmélyebb érzelmi indíttatású művészpárosításról beszélhetünk esetében. A személyisége, élete és betegsége súlyos, negatívumként csapódott le dalszövegeiben, ösztönös tehetségként írta ki magából fájdalmait, szorongásait, érzéseit. Sajnos a métely, a depresszió legyőzte ezt a páratlan egyéniséget. A költői és művészi sorsnak sokszor velejárója a túlzott érzékenység a világ- és személyes létük legapróbb problémáira, kérdéseire is, számos példát sorolhatnánk erre, akiknek a halála és öröksége hozta meg a megkérdőjelezhetetlen halhatatlanságot. Ian Curtis csupán négy évet töltött zenekarával, ennyi idejük volt a közös munkára, dalszerzésre, koncertezésre, ez után dobta el magától nem csak a JD-t, hanem az életét is. A hátrahagyott lemezek és dalok, az örökség nem túl bő, de annál tartalmasabb és hatásosabb. Az Unknown Pleasures talán kultikusabb és ismertebb (de semmivel sem több), nevezhetjük tehát a formáció fő művének, de nem szabad elfeledkeznünk a lemez testvéréről, a második alkotásról, ami már csak Curtis halála után jelent meg, a Closerről sem. A frontember halála után természetesen sorozatosan adták ki a válogatáslemezeket és néhány, addig ismeretlen vagy nem rögzített dalt is, köztük a Love Will Tear Us Apartot is; az ehhez készült videó is szintén 35 évvel ezelőtt került rögzítésre.
A hirtelen jött siker beindította a zenekar hajóját, ami egy európai turné után egészen Amerikáig vitte volna a zenekart. Az ismertség és az ezzel együtt járó felelősség és stressz nem segített az amúgy is labilis idegi és érzelmi állapotban lévő Curtisnek; az epilepsziás rohamai erősödtek és gyakrabban előtörtek. Újabb sötét, groteszk vicce az életnek, hogy sokan éppen ezekért a „mutatványokért” látogatták meg a koncertjeiket. Élő, tévés felvételek, interjúk és a debütáló nagysikerű lemezük után azonnal, újra stúdióba vonult a banda. A Closer felvételei a londoni Britannia Row stúdióban készültek. Ez a kiadvány két oldalon összesen kilenc tételt számlál. Az első oldalon található az Isolation című dal, mely mára az egyik legtöbbet játszott JD kreációvá nőtte ki magát. A B-oldal első fele, a Heart and Soul és Twenty Four Hours elválaszthatatlan kettősként funkcionál, tudatos szerkesztésként. A dalszövegek és a koncepció valóban túlságosan sötét tónusú, de nem egyértelműen volt tudatos a depresszív hatáskeltés. A hangszerek és főleg a dobok használata már akkor megelőlegezte a néhány évvel később hódító new wave irányzatot, melyre már nem döntő mértékben a sötétség volt a jellemző, sokkal inkább a játékosság és könnyedség. Nem véletlen, hogy Curtis öngyilkossága után a megmaradt tagok teljesen lezárták a Joy Division zenei projektet, maguk mögött hagyták a súlyos és nehéz, lehangoló dallamokat, érzéseket és egy teljesen más pólusú bandát alapítottak, melyet New Order néven ismerünk.
Ian Curtis pontosan 35 évvel ezelőtt magánéleti és súlyos lelki, valamint testi betegsége nyomán azt az utat választotta, hogy itt hagyja ezt a világot. Egy kilátástalan nap, amikor már semmi fénysugár nem tudta kirángatni depressziója mélyéről, miután meghallgatta Iggy Pop The Idiot lemezét családja konyhájában felakasztotta magát. Egy kislányt hagyott félárván és egész művészetét. Emlékezzünk ma rá, és a formabontó, össze nem téveszthető zenekarára, de ne úgy, hogy a depresszív, súlyos, sötét dolgokat hangsúlyozzuk, hanem örüljünk az időtálló művészetének mely azóta is, generációk óta töretlenül fényes és tündöklő! (Berta Beáta)
