Lemezt vennénk: ilyen a Record Store Day 2012-ben

Tracklist:

Bár tavaly is igyekeztünk felhívni a figyelmeteket a bakelit ünnepére, a Record Store Dayre, az idei kínálatot igyekeztük legjobb tudásunk szerint végigkövetni, és ennek jegyében három alkalommal is tematikusan (#1, #2, #3) összegezni számotokra, hogy milyen megjelenések várhatók majd, és ezek közül melyek lehetnek igazán érdekesek, értékesek. A kezdeményezést azonban nem hagyjuk ennyiben, így az alábbiakban szerkesztőink mutatnak rá arra pár szóban, hogy ha tehetnék, melyik aktuális kiadványt vinnék haza a lemezboltokból: a fikció azonban valóság is lehet, hiszen több fővárosi lemezbolt (Wave, Neon, Face The Music) is előszeretettel készül az eseményre.

Egy Refused-lemeznyi pénz mindig legyen nálad!

Eljött a Record Store Day 2012-ben is, én meg ezt a lemezt húznám be magamnak. Mondjuk eleve lúzerség kicsit a részemről, hogy ez még mindig nincs meg bakeliten, valamiért anno ezt CD-n vásároltam meg. Persze amilyen a szerencsém, mire az Epitaph online boltja átirányított a Paypal oldalra, leesett, hogy a kártyám gyakorlatilag csak dísznek van, mert pénzt nem tartok rajta annyit (note to self: egy Refused-lemeznyi pénz mindig legyen nálad!). Ha valakinek el kell magyarázni amúgy, hogy miért ezt a lemezt húznám be (persze a fent említett lúzerséget leszámítva), az egy burokban élt az elmúlt 14 évben! (Jakab Zoltán)

Így kellett lezárni egy életművet

Bár tavaly tényleg nagy álmom teljesült azzal, hogy a Warner végre bakeliten is kiadta a Glassjaw Worship and Tribute-ját, idén nem került be a felhozatalba – a Mastodon és a Feist splitjét leszámítva – olyan lemez, ami a megjelenés tekintetében tényleg különleges és újdonságértékű. Idén a választásom a HydraHead egyik újrakiadására, a Botch utolsó EP-jére esne, ugyanis az An Anthology of Dead Ends a maga baljós elcsendesedésével is méltó lezárása egy halhatatlan életműnek. Az abszolút csúcspont, a zongorás-vonós betétekkel megspékelt Afgamistam biztos jól szólhat az ötszáz darabra tervezett újranyomásban is, de a többi, földrajzi orientáltságú címmel ellátott szerzeményt sem félteném attól, hogy fogott volna rajtuk az idő vasfoga. (Bali Dávid)

Ezredik újrakiadások helyett

Az eleve (általában) pofont követelő bakelitsznobizmus első nyomás-nácizmus nevű, rugdosnivaló altörzsétől szenvedek egy ideje, ezért például a The Shape Of Punk To Come, az Australasia vagy az An Anthology Of Dead Ends helye az idei RSD kiadványlistán egy közepesen érdektelen legyintéssel lett nyugtázva, hiába rajongok értük. És bár van pár, az újrakiadás tényét feledtetően érdekes megjelenés (mint a Tomahawk doboz vagy az első Alexisonfire demó 10”-esen) semmi sincs versenyben a Feistodon 7”-essel, amire Feist és a Mastodon egymás számait dolgozták fel. A kezdeményezés remek, a megvalósítás ígéretes, lehet, hogy a kasszaszagú, színes-szagos ezredik újrakiadások helyett inkább ezt a vonalat kellene követni az esemény népszerűsítése során. A számválasztás Feist részéről bátor, hibátlan: a Black Tongue a tavalyi Mastodon lemez nagyjából egyetlen igazán érdekes és telitalálat száma, egyúttal a The Hunter számai közül jó eséllyel a legkevésbé „Feist-kompatibilis”. A számválasztás a Mastodon részéről biztonságos, hibátlan: az A Commotionban van tér Brent Hindsék hangzásának, jó eséllyel komoly konkurencia lesz majd a Harmonicraft slágerei számára. (Gellért Mátyás)

Egy elfeledett hardcore/punk bomba

Habár jómagam inkább tartozom a „szeretnék egyszer gyűjtő lenni” kategóriába, azért ezúttal is eljátszottam a gondolattal, hogy ha az lennék, akkor mégis melyik lemezre csapnék le az idei Record Store Day alkalmából. Gyors böngészés után a fentebb elemzett Botch antológián és a Snapcase alaplemezén akadt meg a szemem. A kilencvenes évek második felében és az ezredforduló környékén óriásit alkotó hardcore/punk fogat magam sem tudom miért, de eddig még nem kapta meg a megérdemelt figyelemét se itt az oldalon, se máshol, azonban ami késik nem múlik. A New York állambéli csapat egyébként többször megpróbált visszatérni, és jelenleg is aktív koncertek terén, azonban egy új stúdióalbum lehetősége még reményként sem csillant fel. Pont emiatt érdemes visszaemlékeznünk a zenekar legmarkánsabb kiadványára, az 1997-es Progression Through Unlearningre, ami mindmáig képes volt a műfaj egyik leginkább időtálló anyaga maradni, tele vérbeli és a kompromisszumot hírből sem ismerő hardcore punk himnuszokkal. Aki teheti, csapjon le rá! (Buzás Krisztián)

Exkluzív mementó

Ha csupán egy lemezt vehetnék meg a Lemezboltok Napján, akkor mindenképp a legérdekesebb kiadványt húznám be, ami a lista sokadik átböngészése után is a The Receiving End of Sirens abszolút RSD-exkluzív, kétdalos lemezkéje, a Songs//2003. Ugyan ez „csak” egy 7”, így pl. az Anberlin debütalbumának kilenc évet késett bakelitnyomása biztos hosszabb élvezetet kínálna, viszont két olyan dalról beszélünk, amelyeket még sosem hallhatott a nagyközönség. A történet egyszerű: a zenekar 2003-ban alakult meg, ám csak ezután egy évvel lépett be Casey „Dear Hunter” Crescenzo, néhány dal azonban az eredeti énekessel, Ben Potrykus-szal is született. Persze semmi garancia nincs arra, hogy a Fake-ID ex-frontemberével megírt és rögzített számok vannak olyan jók, mint a zseniális bemutatkozó albumuk, a bakeliten amúgy nemrég duplalemezként újra kiadott Between the Heart and the Synapse, de az új évezred egyik legjobb emo zenekaránál azért mer az ember kockáztatni. Külön érdekesség, hogy már ezeket a dalokat is Matt Squire-rel vették fel: ő producelte a későbbi anyagaikat is, mára pedig az amerikai underground (Renee Heartfelt, Northstar, My American Heart) egy fontos figurájából rendkívül sikeres popproducer és –dalíró lett. Igazán kár, hogy a borító kapcsán nem erőltették meg magukat, ha ez alapján választanék kiadványt, akkor tuti, hogy a Community c. sorozatból Troy-ként megismert Childish Gambino legújabb slágerének kislemezére csapnék le (a borítót a dal klipje inspirálta, bár az nem egészen világos, hogy miért cserélték ki a lányt). (Jávorkúti)

A külcsín (is) mindent visz

Az energiamegmaradás törvénye igaznak tűnik az uralkodó hanghordozóként induló, mára viszont gyűjtőszenvedély tárgyává vált bakelitlemezre is. Számomra legkézzelfoghatóbb előnye ennek a formátumnak, hogy több helyet biztosít artworköknek, mint a CD, de Steven Wilson egy interjúban említett még egy érdekes szempontot, nevezetesen a lemezhallgatás különleges rituáléját. Ha gyűjtő lennék, a zenén túl ezért az elgondolkodtató indoklásért is a Wilson szólódalokat tartalmazó LP-t (Catalogue/Preserve/Amass) választanám. Ha viszont a külcsínt nézem, akkor a Miami Beach hangulatot árasztó Mastodon/The Flaming Lips 7” split mindent visz, az irdatlan Warner logó ellenére is (a zenei agymenések kedvelőinek nyilván érdemes lesz csekkolni, bár mint lemez tényleg csak a legmegveszekedettebb zeneőrülteknek fog sokat jelenteni). (Bene Gábor)