2011. június 21.
Úgy gondolom, a grindcore szerelmesei hozzám hasonlóan már jó előre bevésték július 6-át a naptárukba, hiszen ekkor látogat Magyarországra, egészen pontosan Pécsre a műfaj ősatyja, a birminghami Napalm Death a Rockmaraton fesztivál berkein belül (a koncert előreláthatólag 22:10-től kezdődik). Aki ismeri őket, azoknak valószínűleg nem kell bemutatni a munkásságukat, akik viszont nincsenek képben, azoknak popcornt elő, mert hosszú olvasmány lesz!
Az együttes 1982-ben alakult, és első demóikon még hardcore punkban utaztak. Ám Justin Broadrick 1984-es csatlakozásával (aki akkoriban csak 15 éves volt), a zene fordulatot vett, és még agresszívabb lett. Ezt az akkori tagok – az énekes Nicholas Bullen kivételével – azonban nem díjazták, így a kezdeti instabilitások után létrejött az első, viszonylag stabil felállás (Bullen-basszusgitár/ének, Broadrick-gitár, Mick Harris-dob). Ez a felállás készítette el két demó után a legendának számító Scum… A oldalát. Ezt eredetileg egy splitre szánták volna, de Broadrick és Bullen kiválása után, és miután Bill Steer és Lee Dorrian beszálltak, kiegészítették ezt az anyagot 13 dallal, majd kiadták, először függetlenként, de később az Earache a szárnyai alá vette őket. És milyen lett az album? Egyrészt nagyon zajos, másrészt hallatszik, hogy nem volt előzetesen betervezve, de azért így is a műfaj egyik legnagyobb hatású dalcsokra (nincs annyi ujjam, mint amennyi hasonszőrű bandától hallottam volna a The Killt vagy a Deceivert). Nem tökéletes, de hozzá tudott tenni az akkor még csak első lépéseit gyakorló mozgalomhoz. A You Suffer azóta is minden koncert fénypontja. 7/10
Egy évvel és egy basszusgitárossal (itt csatlakozott Shane Embury, aki azóta is 
a bandában van) később jött a második album, amely immár teljes Earache támogatással készült, és a brit listákon – ez ma már elképzelhetetlen – az első helyen nyitott. Nem véletlenül. Itt minden dal precízen össze van rakva, nulla üresjárat. Végig fenntartja az érdeklődését az embernek, és közel sem arról az értelmetlen hangszercséplésről van szó, aminek sokan a grindot titulálják. A Cock-Rock Alienation, az Unchallenged Hate, és az összes többi dal szerkezete a mai napig visszaköszön más bandáknál, ahogy a Brutal Truth sem létezhetne a Terrorizer nélkül (itt elsősorban az Extreme Conditions albumra gondolok). Amíg a Scum ott üt téged, ahol ér, addig a FETO egy jól helyezett balhoroggal kiüt. Kötelező. 10/10
Ezek után Dorrian kiszállt, hogy a Cathedralra tudjon koncentrálni, és hasonló okokból Bill Steer is otthagyta a bandát (ő a Carcass kedvéért tette ezt). Énekesi posztra érkezett Mark Greenway, akit mindenki csak Barney-ként ismer, illetve gitárosnak Mick Harris és Jesse Pintado (R.I.P.). Steer kiválásával sokkal inkább a death metal felé tolódott el a stílus, ami azért volt szerencsés változás, mert a FETO-val a banda már elért egy határt. Mindezek ellenére az album nem okoz csalódást, bár határozottan más, mint elődjei, és az átlag három és fél perces hosszúságú dalok is megfekhetnék az ember gyomrát, de vannak olyan jók az egyes tételek, hogy ez ne zavarjon. John Tardy (Obituary) és Glen Benton (Deicide) szerepeltetés pedig külön pluszpont. 8/10
Mindezek után a dobos, Mick Harris is kiszállt, mivel nem tetszett neki a banda új st
ílusa. Ez a többieket nem tántorította el, és miután kiegészültek Pintado egyik barátjával, Danny Herrerával, nekiláttak a következő album munkálatainak. Júniusban napvilágot is látott az anyag, ami a Harmony Corruptionnél sokkal egyszerűbb, de a korai anyagoknál komplexebb (mármint Napalm Death-mércével) lett. Ezzel szemben ez az arany középútnak – vagy nevezzük inkább aranymetszésnek, mert sokkal több a grind itt, mint a death – szánt kiadvány nem tartalmaz túl sok kiemelkedő pillanatot (azért az I Abstain, vagy az Idiosyncratic megér egy misét), mindemellett, itt már tényleg akkora a sebesség, hogy az album emészthetősége látja ennek kárát. Picit a Scumra emlékeztet, ugyanolyan szervezetlen. Mindenesetre egy kiindulási alapnak tökéletesen megfelelt volna a Utopia Banished (lásd majd az Enemy-nél), viszont a kiadónak egészen más tervei voltak velük, mint ahogy ez később kiderült. 6,5/10
A két CD között kiadták a Nazi Punks Fuck Off EP-t, amin a legendás Dead Kennedys dal már-már ugyanakkora legendává vált feldolgozása található. Ezután következett az éles váltás az ND karrierjében. Ugyanis a fiúk ettől a lemeztől kezdődően indusztriális és modern (Ezen az albumon főleg Godflesh, a későbbieken inkább Fear Factory) hatásokkal erőteljesen tarkított death metalt kezdtek játszani, állítólag erőteljes kiadói nyomásra (Még mindig az Earache „támogatta” őket). Ez azonban itt az utolsó számok kivételével nem annyira tetten érhető, ráadásul a dalok is nagyrészt rendben vannak (Armageddon x 7), ami egyrészt megnyugtató, hiszen az Utopia ilyen téren nem volt túl meggyőző, de ha a stílusváltásra gondolunk, akkor éppen ugyanannyira lehet nyugtalanító is. . 8/10
Sokan 1996-ot tartják az együttes mélypontjának (bár megint sokak szerint meg a Fear, Emptiness, Despair volt az). Szerintem azért ennyire nem vészes a helyzet, mert igaz, hogy nem egy Harmony Corruption, de attól még eszméletlen húzás van benne, és nem tartom unalmasnak, és főleg nem olyan rossznak, mint amilyen rossznak mások tartják. Csak más. De ha ezen túlteszi magát az ember, akkor teljesen élvezhető a dolog, illetve még a hangzás az, amit szokni kell, mert meglepően – már-már túlságosan is – tiszta. Ráadásul mindezt majdnem háromnegyed órán át kell hallgatni, éppen ezért nem ezzel az albummal kezdeném az ismerkedést, főleg akkor nem, ha valaki a koncertre készül, mert ezek a szerzemények – a Greed Killing kivételével – teljesen kikoptak az évek során a setlistből. 6/10
A fordulópontra mindössze egy évet kellett várni. Ezen az albumon már kezdtek visszakanyarodni a gyorsabb tempók felé, de még mindig az indusztriális behatások vannak többségben, olyannyira, hogy a lemez egyes részei (pl.: pont a címadó) egy az egyben a Fear Factoryra hajaznak, néha már túlságosan is (dallamos ének azért még nincsen, de a következő lemezen ennek is eljött az ideje). Ettől persze nem lesz rosszabb az album, sőt, a nyitónóta (Breed to Breathe) a punkos (vagy inkább hardcore-os?) refrénjével az egyik kedvenc Napalm-dalom, de ahogy az előzőt, így ezt az anyagot sem igazán ajánlanám kezdésnek, mert elég csalóka az előzmények, és – mint később megtudtuk – a jövő tekintetében. Azért sajnálom, hogy sokan emellett az album mellett is elmennek, lévén az Earache-mizéria ideje alatt készült, Barney egy váláson is keresztülment, ennek ellenére – vagy éppen ezért – jól sikerült az Inside the Torn Apart. 8/10
Ismét eltelt egy év, és – talán az Earache szerződés minél előbbi lepörgetése érdekében – a Napalm Death újra kiadott egy lemezt. Egy olyan lemezt, ami úgy kezdődik, mintha ismét 1990-et írnánk (vagy 1992-t?), ugyanis a The Infiltrator olyan sebességgel tépi le az ember fejét, amilyet már régen hallhattak a hardcore fanok. Az már más kérdés, hogy utána vissza is lassulnak, és ezután már csak a hetedik Ulterior Exteriorban hallunk felfokozott tempójú dobtémákat. De mindemellett hallunk dallamos éneket, ami szerintem sokaknál kiverte a biztosítékot, bár szerintem egy percnél nincs belőle több a CD-n. Ami nekem személy szerint fáj, hogy a már említett Infiltratoron és a Next of Kin to Chaoson kívül nincs túl sok érdekes pillanat a lemezen. Slusszpoén, hogy ezt az albumot, illetve az előzőeket is az Utopia Banishedtől Colin Richardson keverte, aki többek között a – dobpergés – Fear Factory Remanufacture-jét is. 6/10
Barneyéknál ekkor telt be a pohár, és úgy döntöttek, hogy lelécelnek az őket folyamatosan zargató Earache-től, és miután ez megtörtént, küldtek nekik egy búcsúajándékot is – ezt az anyagot (azért az valahol furcsa, mert tulajdonképpen bár ezt az albumot már nem az Earache adta ki, de nélkülük nem valószínű, hogy létrejön). Itt gyakorlatilag lezárják, és sokak számára meg nem történtté teszik az elmúlt nyolc évet (upsz, politikai utalás), és ott folytatják, ahol a Utopia Banished befejeződött. Csakhogy egyrészt dühösebbek, mint akkor, másrészt valószínűleg többet ültek a dalokon, és ez nagyon hallatszik, ami előnyére lesz az albumnak, mert ez még az Enslavementnél is sokkal kiakadtabb. Gyakorlatilag nincsenek lassú részek az albumon, amitől egyrészt a kedvenc albumaim egyikévé vált, másrészt viszont rettenetesen nehezen emészthető, ezért nem kap tízest. 9/10
Jesse Pintado megunta. Bár hivatalosan csak 2004-ben lépett ki a csapatból, de már 
ezen az albumon is csak Mitch Harris gitározott (holott két gitársáv van, de mindkettő Mitch által került rögzítésre).Bár nem valószínű, hogy ennek a hatására, de kissé le is higgadtak a fiúk, legalábbis ez nem egy olyan „teljes gázzal előre” attitűddel megírt album, elődjénél sokkal megfontoltabb. Ennek ellenére (vagy éppen ezért?) nem tud olyan hatást elérni, valahogy úgy érzem, hogy miután az Enemyvel kidühöngték magukat, komplexebb vizeken is ki szeretnék próbálni magukat. Az elején ez még rendben is van, például az Icing on the Hate, vagy a Per Capita eléggé odavág, de hamar kifutnak az ötletekből, a lemez második fele. Funny Fact: Itt ér véget a Napalm Death azon szokása, hogy bónusz trackként különböző európai rajongók éltetik a zenekart (itt éppen egy cseh hölgy). 6,5/10
Multihoz szerződni kockázatos. Bár mondjuk szerintem ezt pont nem a Napalm Deathnek kell magyarázni (már amennyire az Earache-et multinak nevezhetjük), szerencsére a Century Media-nál tiszteletben tartották a feltételeiket, így gyümölcsöző együttműködés kezdődhetett meg. Ennek az együttműködésnek az első komolyabb gyermeke volt ez az album, ami az Order vonalát követi, de annál egy fokkal fogósabb, példaként említhetném a Jello Biafra közreműködésével készült The Great and the Goodot, de a csúcspont számomra a Morale-Our Pain is Their Power kettős, előbbi egy igen súlyos doom darab, amihez tökéletesen passzol az utána következő outro, talán ilyen sötét hangulatú Napalm Death dalok még nem születtek. De hogy mondjak negatívumot is: Az előző albumhoz hasonlóan nagyon hosszúnak érzem ezt a 45 percet, ennyire nem erős az anyag. 7,5/10
A folytatás is hasonlóan hosszú lett, és ugyanazt tudom elmondani róla, amit az elődj
éről. Az Anneke von Giersbergennel (akit a The Gathering által ismert meg a világ) felturbózott intró utáni Sink Fast, Let Go 10/10-es , és utána is vannak jó pillanatok, de itt is sok ez a negyvenöt perc, ráadásul itt még a lezárás sem lett olyan emlékezetes. A szövegekben ezúttal a vallási pénznyelőket, és az őket támogató kormányokat vette célba Shane Embury, akit külön kiemelnék, mivel rendkívül elgondolkodtató szövegeket ír, és nem csak a Napalm Death-ben aktív, a hamarosan új lemezzel jelentkező Lock Up, a mexikói death/grind Brujeria dolgaiban is közreműködött/ik, illetve az Anaal Nathrakhot is kisegítette párszor. Az anyagra visszatérve: Visszalépésnek egyáltalán nem nevezném a Smear Campaignt, inkább egy közepesnél valamivel jobb szinten stagnáltak ebben az időszakban a fiúk. 7,5/10
És ezzel elérkeztünk a legutóbbi nagylemezhez. Hogy írhatnám le? Talán
az előző három album volt a hatástanulmány ehhez a lemezhez, mert itt azoknak a legjobb pillanataiból készült kivonatot hallhatjuk ötven percben. Ami itt nem hosszú. Mert ismét sikerült olyan témákat összehozni, amik az együttes legszebb pillanatait idézik. A Diktat, a Downbeat Clique és a Procrastination on an Empty Vessel mind-mind olyan dalok, amiket remélhetőleg elővesznek a koncerten. A hangzás is kifogástalan, és a szövegek is – melyek amúgy az évek során folyamatosan fejlődtek. Ezzel a Napalm Death ismét meghatározó erővé vált a death/grind mezőnyben (már ha ezelőtt nem lett volna az). 9/10
Számomra külön izgalom lesz, hogy milyen setlistet állítanak majd össze a pécsi koncertre, függetlenül attól, hogya You Suffer kihagyhatatlan. Hisz ezen kívül annyi nagyszerű dalt adtak a világnak, hogy elég nehéz lesz kiválogatni ebből 15-20-at. A nemrég véget ért Egyesült Királyságbeli turnén főleg a legutóbbi albumról, és az Enemy of the Music Businessről szemezgettek, és bár nem tudom, hogy mennyit változtatnak, de az biztos: pokoli buli lesz, amit nem illik kihagyni.
