Lemezről lemezre: Enter Shikari

Az Enter Shikari napjainkra Anglia underground keményzenéjének egyik legfontosabb exportcikke lett, sőt, esetükben talán az underground kinövéséről is beszélhetünk lassan: teltházas klubbulik, őrült koncertek, videoklipek, szépen alakuló eladások, hatalmas rajongótábor. Persze nem így indultak, és valószínűleg még ennél is többre vihetik pár év múlva, épp ezért érdemes megnézni, hogy eddigi kiadványaikon mi is történt, mi áll az eleinte Anglia-, majd Európa-, később pedig világszintű hype mögött, hogyan sikerült végre sikeresen teherbe ejteniük a hardcore-alapú zenéket az elektronikával, miért is ment korábban mentő a koncertjeikre, és miért fogynak úgy a jegyek a bulijaikra.

A KORAI EP-K

A „miből lesz a cserebogár?” kérdésre általában olyan a válasz, amit sok zenekar szeretne egy „nem emlékszünk”-kel elintézni, de manapság az interneten már a legelső demókat, spliteket is fellelni, nincs ez másként az Enter Shikari nagyon korai anyagaival is – ugyan az ezredforduló előtti, hybrides időkig nem mennénk vissza, de érdemes azért elővenni a Nodding Acquaintance-szel kezdve a három korai EP-t, hiszen nem csettintésre alakult ki az utóbbi évek elsőszámú elektronikus keményzenéje. Ami igazán érdekes esetükben, hogy a tagság ugyanaz volt már 2003-ban is, mint ami most, így a nyolc év alatt bejárt út a négy srác megszakítás nélküli, folyamatos evolúcióját tükrözi – és mint minden hosszú fejlődés alanyai, ők is messziről indultak, a Nodding’ EP ugyanis egy nagyon csiszolatlan zenekart mutatott, akik szerették a Lostprophets-et, és még nem nagyon tudták, hogy mit kezdjenek az elektronikával, de már tudtak jó dallamokat, váltásokat, témákat írni, csak azok nem álltak össze. A gépzene itt még inkább átkötésként szolgált, nem épült be a dalokba, amelyek valahol Watkins-ék és a kibontakozó emocore hullám közt helyezkedtek el. A Sorry You’re Not a Winner EP-re előbbi már megváltozni látszott, első sikerdaluk korai változatába már becsempészték a szinitpopot, ezzel kikerekítve az agresszív táncra vágyó brit fiataloknak írt slágert, ami mellett volt még három másik nóta, amelyek már nem kerültek fel az első nagylemezre, pedig például a When A Jealous Man Finds a Gun igen fogósra sikerült, ahogy az Empty is egy jó dal lett, de nem használtak annyi elektronikát, mint a címadó, így ki lettek szelektálva az album elkészítésénél. A nagylemez előtti utolsó kiadványuk az Anything Can Happen in the Next Half Hour EP volt, ami két dalával már felvezette és előrevetítette a Take to the Skies-t: bugis, sokat használt elektronika, sajátos dallamvilág, slágercentrikus számok, laza dalcímek, az Enter Shikari 2004-ben már beérett, de még három évet kellett várniuk arra, hogy ezt az egész világ megtudja. (Jávorkúti Ádám)

TAKE TO THE SKIES

A bemutatkozó nagylemez felvezetéseként az első kislemezes dal a Mothership volt 2006 augusztusában, amihez klip is készült. Ezzel ismertem és szerettem meg én is a bandát. A dalban remekül benne van minden, ami a zenekarra oly jellemző: iszonyatos húzás, őrült témaváltások, fülbemászó énekdallamok, erős elektronika, a keménység és slágeresség lehető legtökéletesebb egyensúlyába ágyazva. Ezt követően még az Anything Can Happen in the Next Half Hour kislemez is napvilágot látott, hogy aztán 2007 márciusában a Take To The Skies névre keresztelt debütálás a boltok polcaira kerülhessen, ami végül az angol lemezeladási listák negyedik helyéig kúszott fel! Egy igazi tanulmány a lemez, nehéz egyszerűen szavakba önteni a hallottakat, hiszen ezt tényleg mindenkinek magának kell megtapasztalnia. Persze azért szükség van egy adag nyitottságra is ahhoz, hogy betalálja az embert ez a 17 számot tartalmazó több mint 50 perces dalcsokor. Az intrót és az Enter Shikari című dalt követően a két single jön a sorban, hogy aztán egymást kövessék a nagyobbnál nagyobb slágerek, mint például a Labyrinth. Az elektronikai betétek előtérbe helyezése mellett mindenképp kiemelendő a rendkívül erős basszusgitár jelenléte, ami mellett Chris tiszta vokáljai sem elhanyagolandóak. Valamint a folyamatos csordavokálok is elengedhetetlen kellékei a ‘Shikari univerzumnak. De persze Rou Reynoldsot sem kell félteni, üvölt, énekel, ahogy az a nagykönyvben meg vagyon írva, miközben a szövegeket is érdemes figyelemmel követni. Nehezen tudnék kiemelni csupán egyetlen szerzeményt a sok közül, de a legnagyobb kedvencek egyike a Return To Energiser, ami felépítését, témahalmozását és csúcspontjait tekintve abszolút mestermű a számomra. Egyébként a 17 számból 6 átkötő szerepet tölt be, alig egy percnyi hosszukkal pedig nem nevezhető se fárasztónak, se zavarónak. Egyébként több dalt is régi ismerősként köszönthetünk a korai időszakból, az egyik ilyen szintén nagy favorit a Sorry, You’re Not a Winner. Instant sláger, ez egyértelmű, valamint koncertek alappillére. A tapsolós rész pedig minden idők legnagyobb epic winje, ezt mindenki megtapasztalhatta legutóbb az A38 Hajón is. A lemez végére érvén ismét egy kislemezes/klippes szerzemény, a Jonny Sniper érkezik, hogy aztán egy újabb régi kedvencet üdvözölhessünk, ez pedig az OK Time for Plan B. Mi pedig leszögezhetjük, hogy hihetetlen, de igaz, még a 16-os sorszámú tétel is képes ugyanolyan extázisba kergetni, mint 50 perccel korábbi elődje! Kevés hanganyagra tudnék még hasonlót mondani, főleg napjainkban.

“LET’S MAKE THE EARTH MOVE
LET’S MAKE THE GROUND SHAKE!”

Egy szó mint száz, a Take To The Skies az a lemez, amit bármikor képes vagyok végtelenített lejátszásban hallgatni, és a mai napig az egyik legfontosabb elektronikával kevert ’core album. Ezt követően pedig mindenki lélegzetvisszafojtva figyelte, várta, hogy mire lesznek képesek a srácok egy ilyen erős kezdés után.(Zahorán Csaba)

COMMON DREADS

Rouék villámgyorsan sztárok lettek az angol undergroundban, viszont a teljes világsikert még nem garantálta az elsőre meghökkentő hangvételű, vad, elektronikus, még slágereiben is extrém dalcsokor, így még bőven maradt meghódítandó terület a négyes előtt. A Common Dreads feladata az volt, hogy finomítsa a debütlemez arányait és lemossa róluk a „legújabb angol baromság” jelzőt azáltal, hogy a kialakult hangzás megtartása mellett valami zeneibbet alkot. Ez volt a letisztuló lemezük, és maradéktalanul be is váltotta a hozzá fűzött reményeket, hiszen már nyitó dalával, a Solidarity-val megmutatta, hogy mennyivel könnyeben „hozzáférhető”, emészthetőbb dalokat is tudnak írni úgy, hogy közben se a keményebb részekről, se az elektronikus fókuszpontokról nem mondanak le. Az eltelt két év alatt Rouból is énekest faragtak, így többek közt az ő dallamai, a csordák és a tempóváltások szolgálnak kapaszkadóul, de kapunk kórust (Solidarity), színtiszta elektronikát (Havoc A és B), jó angol szokás szerint nananázást (Antwerpen) és még lassabb dalt is (No Sleep Tonight). A sokoldalúság az egyik dolog, ami kinyitott számukra ezzel a lemezzel elég sok ajtót, a másik pedig az, hogy a slágereik számát megduplázták, és ugyan esik néhány töltelék-, és néhány átkötő track a tizenöt dal közé, viszont így is lépten-nyomon botlunk olyan nótákba, amelyek ragadnak: Zzzonked, Juggernauts, Hectic, hogy csak néhányat említsek a fentiek mellett. Egyelőre a mai napig ez az album számít a legfőbb munkájuknak, de ahogy a pontszámon is látni, és a lemezen (valamint az új dalokon) is hallani, van még efölött is szint, ahová eljuthatnak, mindenesetre a Common Dreads-zel bebiztosították egyrészt azt, hogy senki ne hívhassa őket egylemezes slágerbandának, másrészt, hogy megmutassák, nem merül ki a zenéjük az elektronika és az emo-/metalcore leghatásvadászabb elemeinek házasításában. (Jávorkúti Ádám)


AZ ÚJ DALOK

A Common Dreads kiadását követően azonban az Enter Shikari felerősítette azt a belső hagyományt, amivel korábban saját felbukkanásának biztosított terepet: nevezetesen a kislemezekkel való figyelemfenntartást, ami a brit klubélet tükrében – hogy a korábbi tapasztalatokról és lemezközi kiadványokról ne is beszéljünk – korántsem tűnt elvetemült ötletnek. Az első lépés azonban még kissé döcögős volt, ugyanis bárhonnan nézzük, a Tribalism nem több egy folyamatjelölő B-gyűjteménynél, ami ugyan felvonultat remixeket, koncertfelvételeket és új dalokat is, ezek azért teljes magabiztossággal sosem illeszkedtek be az életműbe. Mert amíg a felvezető klipes Thumper drum and bass-filterekkel gazdagított ütemei még ideig-óráig fogósak is, addig a címadó Tribalism biztonsági játéka akaratlanul is csak azt érzékelteti, hogy a Common Dreads után még maradt valami, amit kár lett volna veszni hagyni. Az igazi izgalom pedig csak ezt követően került előtérbe, hiszen az azóta megjelent kislemezek következetes ívre állították a zenekart – és ez nem csupán a kiadások metódusára vonatkozik, hanem a hangzásra is, ami alapján joggal várjuk a jövőre érkező nagylemezben az Enter Shikari legjobb dalcsokrát.

Ugyanis a 2010 végén érkező Destabilise módszeresen felforgatta mindazt, ami február óta csak a klubok falain belül lehetett hangos, hiszen a szerzemény a második nagylemez heroikus érzést keltő, fanfáros témáit ültette át egy merőben új közegbe, ami a dalszerkezet tekintetében is változást hozott. Ez pedig a dubstep előretörése volt, ami azóta sem látszik lankadni, hiszen a verzék és a hangsúlyozó breakdownok teljes alárendeltséget élveznek az olykor vijjogó, olykor filterből bugyborékoló bassline-ok körében, amit csak az emelkedett hangvételű refrén, a tételmondat-értékű kitartás (This World Is Ours, ahogy egyes pólók hátán is olvashattuk), valamint az érzelmes(nek szánt) leállás tud annyira kinőni, hogy az valódi karaktert kölcsönözhessen a dalnak. Ugyan az arányok emiatt kissé üresnek tűnnek eleinte, a dal igen rövid időn belül mégis a ’Shikari egyik legjobb szerzeményévé lépett elő. Ennek ütőképes erejét ragadta meg a Quelle Suprise, ami jóval teltebb megszólalást tudhatott magának: az elektronikus alapok itt már nem kísérőelemek voltak, hanem tudatos szervezőerejévé nőtték ki magukat a szám tekintetében, amit egyedül a látszat-hardcore begyorsulással és kiállással (If You Stand For Nothing, You’ll Fall For Anything) büszkélkedő refrén mosott le magáról. A szintetizátorok sokszínű megszólalása teljes összhangban van Rou dallamaival és hangnembeli váltásaival, ami szintén fenntartotta nem csupán az érdeklődést, hanem a Destabilise-zal megnyitott új sor minőségét is. Ez pedig azért is fontos, mert mindkét dal szövege kellő felelősségtudatot kívánt sugározni ahhoz, hogy a fiatalabb közönségnek egyfelől identitást, másfelől az összetartozás élményét biztosíthassa. Az előbbi átállást pedig a Snakepit ikszelgetős drum and bassre építő lüktetése biztosítja, hiszen itt válik igazán megfoghatóvá, hogy az Enter Shikari tovább tudta gyúrni mindazt, amit az előző két nagylemeze felmutatott: a dallamok immáron nem kirívó szereppel bírnak, hanem minőségük miatt ugranak elő az arra szabott dalszerkezetből, ami már nem gitárorientált szerkesztésre, hanem elektronikus attitűdre alapoz, ezzel is felfrissítve az eleve kurrens repertoárt. És épp ezért lesz érdemes figyelni a jövőre ígért albumra, mivel minden előjel biztatónak tűnik: így már csak azok kell izgulni, hogy ne legyenek üresjáratok az anyagon. (Bali Dávid)