#Hírek
december 10.
2011. június 9.
Svédország a göteborgi örökség, és annak XXI. századi lecsapódása nélkül is zenei nagyhatalom lenne, de metal-vonatkozásban nem igazán történt jelentősebb dolog északon, mint mikor a kilencvenes évek hajnalán rájöttek: a death metalt lehet dallamosan is játszani. Ennek a mozgalomnak egyik legmeghatározóbb alakja a Dark Tranquillity, és hogy a hagyományőrző, valamint a haladó(bb) szellemű utódok kapcsán miért inkább az In Flamest vagy az At The Gates ominózus alapműveit említik a legtöbbször hatásként, az már sok mindent elárul a 'Tranquillity esszenciájáról, egyedi és utánozhatatlan mivoltáról.
Egy új kor kezdete, amikor még maguk a zenészek sem tudták, mit is kezdtek el: legfőbb céljuknak egy olyan extrém zenei világ megalkotását tűzték ki, ami egyszerre dallamos és brutális. Korai demózások után megjelent az első és egyben egyetlen album, amit a későbbi In Flames torok Anders Fridénnel készítettek el, és ugyan tökéletesnek közel sem nevezhető, azért jóval több volt ez szimpla ígéretnél. Itt még több helyen érezni lehet a pőre death metal témák és a svéd csontdallamok illesztésének helyét, ennek ellenére (vagy éppen ezért) aki meg akarja érteni, miben gyökerezik a dallamos death metal, annak ez lesz a legjobb választás. Már csak azért sem lehet szeparáltan kezelni, mert itt már teljes volt a fegyvertár: sajátos, többszólamú dallammenetek, akusztikus betétek és női ének (itt Anna-Kaisa Avehall felelt érte), azaz minden, amit a „főprofilba vágó” lemezeken később tökélyre fejlesztettek.
Elődjénél egy jóval érettebb, kiforrottabb összképet mutatott, ezzel együtt a legtisztább melodeath lemezek között van, amely nem csak a csapat, hanem az egész éra egyik legnagyobb klasszikusává vált. Ekkorra a metalvilágnak még mindig nem sikerült maradéktalanul megbarátkozni az új stílus megközelítéssel, ezért mai fejjel már elég nevetségesnek tűnik az akkori állás, miszerint az éppen death metal nagykönyvbe vésődő dalokat (Tompaék és Fridénék részéről szintúgy) még underground klubokban ismerhette meg a nagyérdemű. Már kevesebb őrlő tempóval operálnak, cserébe fókuszpontba állították a komplexebb melódiákat, amelyek erre az időszakra kristályosodtak ki igazán, és az izgalmas dalszerkezeteknek köszönhetően elegendő helyet kaptak az érvényesüléshez. Mindezek mellett az akusztikus részek pedig nyomatékosabban kapták meg a folkos beütést, a hamisítatlan északi hangulatot, amitől például a Mine Is The Grandeur… az egyik legszebb ilyen jellegű dal a mai napig.
Ez a kiadvány talán a legjobb példa arra, hogy – ugyan a göteborgi triumvirátus tagjai más-más egyéniséggel rendelkeztek -, mégis nagy hatást gyakoroltak egymásra, így a The Mind’s I-ban a stílus aranykorának hangzásvilága realizálódik, természetesen a csapat saját arculatának megtartása mellett. Az Enter Suicidal Angel EP már árulkodó volt, tényleges egységet a változatosságban és az ismét megújuló hangzásban mégis a nagylemez dalai alkottak. Az új szerzemények direktebbek lettek, mégsem szájbarágósak és szárazok, ügyelve arra, hogy az At The Gatesre jellemző feszesség mellett kellően fel legyenek lazítva. Ez a valamivel szorosabb kapocs, ami összehúzta a dalokat és az azokat felépítő elemeket egyaránt, már valamivel közérthetőbb volt, így a legtöbb ember szemében nem kevésbé vált alapművé és hivatkozási alappá, mint két évvel ezelőtti társa.
Experimentális. Ez is azon címkék között van, amit megannyiszor ragasztottak tévesen különböző kiadványokra, de a stílusban Stannéék negyedik nagylemezénél keresve sem találhatnánk jobb ellenpéldát erre. Nem csak az ősrajongókat, hanem az eddigre már belerázódott közeget is igencsak meglepték ezzel a húzásukkal, viszont a végeredmény fogadtatása miatt nem izgultak. Főszerephez jutott a dallamos (férfi) ének, amit korábban jóindulattal is csak nyomokban tartalmazott a zenéjük, viszont nem a később divatossá vált, modernebb jellegű énekhang használatáról van szó. Visszavettek a tempóból is, és az ekkorra már megszokott melódiák mellett megjelennek szabadabb, kötetlenebb zenei formák, amelyek túlsúlyban vannak a majd’ 55 perces játékidő alatt, sebesség híján viszont tökéletesen töltik ki a rendelkezésre álló teret, harmonizálva Stanne dallamaival. Gyönyörű kísérletezés, igazi unikum.
A Projector édestestvére, legalábbis a szemléletmódot tekintve mindenképp. Ékes bizonyítéka annak, hogy jól érezték magukat a külön utak járása közben, de kétszer lelőni ugyanazt a poént nem lett volna stílszerű, és meg is hazudtolták volna önmagukat, hiszen mindig is egy fejlődőképes és innovatív alakulat voltak. A Haven is ilyen szellemiségben íródott, nagy bátorsággal és még nagyobb zeneiséggel nyúlva az elektronikához, az albumon először szereplő, teljes értékű tag: Martin Brändström közreműködésével. Valamelyest visszatekintve, de nem visszanyúlva a ’98 előtti időszakhoz, mintegy elhessegetve a kommersz irányba való eltolódás veszélyének gyanúját. A dallamos ének ennek megfelelően csak a Projector karakterét határozza meg, azonban a szigorúbb mozzanatokat továbbra is egy alacsonyabb fordulatszámon folytatják, egy magával ragadó szintézisben az „élő” és a gépi dallamokkal. Zsinórban másodjára húzódnak el a fősodrástól, és ajándékozzák meg a keményebb zene kedvelőit egy igazi ínyencséggel.
A 2002-es, átvitt értelemben vett nagy visszatérésnél már egy fél világ lélegzett fel, és engedett a Damage Done elsöprő erejének. Annyira friss és energikus volt, mintha Henrikssonék már a Projector megírásakor is azt várták volna, hogy ez a dalcsokor végre kitörhessen belőlük, és talán az előző kalandozások nélkül a Damage’ sem lenne olyan, amilyen. Hangzásilag egyfajta hidat képez a korábbi és a modern kori felfogás között: az eddigitől némiképp eltérő, más értelemben húzósabb alapok és a lecsupaszított harmóniák kombinációját sikerült egy olyan keretbe foglalni, amivel még a konzervatív rétegnek is sikerült megbarátkozni, emellett mégis haladni tudott a kor szellemiségével. Hatodik alkalommal is sikerült meglepni mindenkit, ami akárhonnan is nézzük, igazán ritkaságszámba megy, még ha a természetes letisztulás útközben tetten is érhető.
A teljes – és mint utólag kiderült -, végleges átállás a modern időkre. Egyben a második kritikus pont is, hiszen eddigre az In Flames két olyan lemezzel is előrukkolt, amikkel a régi vágású rajongók nem tudtak (és talán már nem is akartak) megbarátkozni, így minden tekintet a Dark Tranquillityre szegeződött, ők pedig éltek a lehetőséggel. A végeredmény egy valóságos adrenalinbomba lett, olyan slágerekkel felvértezve, mint például a Lost To Apathy vagy a One Thought. A szinti is más szerephez jutott, mint eddig bármikor, és a gitárosok is egy kicsontozott, de élettel és szenvedéllyel teli dallamvilágra tértek át. Azzal a hangzással robbantottak, amivel 2005-re minden második banda rendelkezett, és amivel manapság – bár csak részben jogosan – azonosítják a dallamos death metalt, és mindez nem is működne igazán, ha nem lenne meg az a sajátos hangulat.
Egyszer minden hosszú életű banda életében eljön az idő, mikor már nem nagyon tudnak újat mutatni, és kicsit durván fogalmazva – a saját hangzásuk csapdájába esnek. A Fiction képében érkeztek ehhez az állomáshoz, amely miatt szégyenkezniük távolról sem kell, hiszen gyenge dalokat ezúttal sem írtak, de a Characteren megkezdett ösvényen továbbhaladva a korábbi, jól bevált panelek használatával csak látszólagosan tudtak megújulni. Haragudni nem lehet rájuk ezért, hibáztatni őket meg végképp nem, mert még így is a legtermékenyebb zenekarok között vannak. Egyedül pedig ők sem tudják az addigra már számtalanszor megtelítődött és kizsigerelt színteret a hátukra venni, ennek fényében a Fiction már biztonságban és kényelemben fogant, hozva a kötelezőt és a biztosat. Azt viszont meglehetősen jól.
Legutóbbi alkalommal mertek ismét egy kicsit komolyabb hangzásban gondolkodni, amelyek főként a billentyűk dal(lam)formáló erejében nyilvánult meg, egy teljesen egységes hangulat megteremtésének jegyében. Az alapokkal továbbra sem eveznek távolabbi vizekre, azon kívül, hogy a tiszta ének megint nagyobb szerepet kapott, de 2010-re már ennek a teljesítménynek is örülni kell/lehet. A megfontoltabb megoldások miatt nem ez a legjobb választás az újonnan érkezőknek, de aki egyszer beleszeretett a Sötét Nyugalomba, az biztosan nem undorral fogja eltaszítani magától ezt a lemezt sem. Az is értékelendő, hogy valamerre sikerült elmozdulni a holtpontról, és ha reménysugár nem is feltétlenül csillant fel egy újabb örök érvényű album megalkotásával kapcsolatban, mindenképp sikerült jelezni, hogy ég bennük a tűz, még ha nem is a 15 évvel ezelőtti intenzitással.
A csapat életművével soha sem késő megismerkedni, és nem csak azért, mert időtálló klasszikusokkal van tele, hanem mert a műfaj jelene gyakorlatilag még mindig a múltja, így megkerülhetetlenné válik minden új arc számára. Mára már csak a Dark Tranquillity áll két lábon a klasszikus hármasból, tehát mindenkinek érdemes meggyőződnie, hogyan sütnek ezek a dalok élőben.
