#Hírek
december 10.
2010. július 12.
Az alábbi, új rovatunkban olyan zenekarokat szeretnénk áttekinthetően bemutatni a zenehallgató közönség számára, akik hamarosan kis hazánkba tévednek. És ahelyett, hogy csupán egyetlen lemezt emelnénk ki az adott előadó munkásságából – mintegy kedvcsináló mézesmadzag gyanánt –, inkább megpróbálunk egy jól áttekinthető, definitív, és teljes körű bemutatást adni arról az ívről, amely az adott fellépőt jellemezi. A sort pedig a Steve Von Till vendégeként július 23-án Budapestre tévedő Ampere-rel nyitnám meg, már csak két okból is. Egyrészt azért, mert Will Killingsworth (ex-Orchid, stb.) bandája maratoni, azaz harmincperces szettel készül; másrészt azért, mert az Ampere transzparens előadója a valódi split-kultúrának is, így némiképp bepillantást nyerhetünk a tengerentúli színtér-összetartásba is.
A hat szerzeményt alig hétperces játékidőbe sűrítő bemutatkozó kiadvány már hűen reprezentálta azt a zenei minőséget, amely később meghatározta az Ampere-ről kialakult képet. Elvégre a sodró tempójú, és valós feszültséggel telített kaotikus verzéket megfelelő arányban oldják fel hol elcsukló énekhangok, hol kifejezetten fogós gitártémák, mintegy (dalszövegekben is) következetes folytatásaként az Orchid hagyatékának. A hangzás kellőképp arányos volt ahhoz, hogy a felvétel minősége élvezhető legyen: Will új zenekara beváltotta a hozzá fűződő ígéreteket, mert ha új irányt egyelőre még nem is jelölt ki az itt hallható dalcsokor, minőségi szempontból mindenképp emlékezetes és hiteles tudott maradni. 10/6,5.
A Wolves-szal való játékidő-megosztás jelentősége abban rejlett, hogy az Ampere dobosa, Andy Skelly ekkor még ebben a zenekarban is érintett volt, ám az Ampere itt hallható öt dala nem csupán a másik bandának, hanem a demós hangzásnak is igen határozottan mutatja be a középső ujját. A zenekar első olyan felvételével van dolgunk, ahol ha csiszolatlan formában is, de már érezhető volt a valós egyéniség is, lévén a valódi és hiteles screamo hangzás bátran kikacsintgatott egy elődjénél szélesebb érzelmi és dalszerzési spektrumra, amely később csak felerősödött. A DIY-tartásból származó ’70-es és ’80-as évekbeli punk és hardcore elemek hatékony keretbe foglalják az alig hárompercnyi következetes örvénylést, így az alig egyperces kitörések valós dalokká alakulhattak. 10/7.
Szerencsére nem kellett sokat várni a zenekar első, és eddigi egyetlen tényleges nagylemezére sem: az All Our Tomorrows End Today tizenegy tétele a saját tíz perces játékidejével tényértékűen definiálja az Ampere-t. A dalszerkezetek zaklatottsága, a dalszövegek tényleges tartalma, valamint a zenei feszültség több ízben való feloldása (különösképp az erőteljes hangzásnak köszönhetően) valós alapművé emeli ki a felvételt a kortárs screamo-produktumok körében. A zenekar végképp beteljesítette önmagát, és minden tekintetben megalkotta azt a felvételt, amely méltán alapozta meg az Ampere nevét a színtéren innen és túl egyaránt. 10/8,5.
Ugyan az alábbi felvétel az első kiadvány, amely már Will vezette Clean Plate-nél jelent meg (ahol gyakorlatilag az Ampere összes splitpartnere megfordult már), a nagylemezhez képest mégis minőségbeli visszaesésnek lehetünk fültanúi abban a hetvenhét másodpercben, amit az Ampere dalai tesznek ki. Ugyan a hangzás koszos és nyers, amellyel arányosan a dalok is kellőképp agresszívek a saját terjedelmükön belül, a végeredmény mégsem kellőképp meggyőző. Egyedül az Away From the Bright Lights markáns lassulása veszi fel a versenyt a ‘Plague kétperces opuszával, de ez sem feltétlenül elég. 10/6,5.
Az Ampere valaha kiadott legkomplexebb kiadványa elsősorban a játékidő hosszúsága (huszonnyolc perc), másodsorban az előadói sokszínűség miatt érdemli ki a fenti címkét, lévén a Death To Tyrants instrumentális, furulyás tinglitanglija; a Daniel Striped Tiger zajos és fogós punk/screamo egyvelege; valamint a Wasteland pörgős és koszos punk/hardcore elegye mellett könnyedén tűnik ki az Ampere öt és félpercnyi öt szerzeménye. Az itt hallható tételekben ismét visszaköszön a valós lendület és dinamizmus; az a már kiforrott és egységes zenei arculat, amely a nagylemezen is jellemezte őket. És függetlenül attól, hogy a hangzás itt is elég koszos ahhoz, hogy a végeredmény alárendelt helyzetben legyen a ‘Tomorrows dalcsokrával szemben, a tűz mégis kellőképp lángol ahhoz, hogy a jelenlegi szerzeményeket is komolyan vegyük. 10/7,5.
Az alábbi felvétel méltán az Ampere valaha kiadott legigényesebb produktuma – és itt nem csupán a vizuális körítés, valamint a márciusban nálunk járt Sinaloa minőségdúsító jelenléte játszik közre, hanem az is, hogy az újfent mind érzelmileg, mind tartalmilag kellőképp hatékony és expresszív szerzemények úgy szólalnak meg, ahogy megérdemlik. Ezzel együtt az itt hallható kilencpercnyi Ampere-dalcsokor valóban egyenrangú a ‘Tomorrows szintjével, és bizonyos szempontból talán felül is kerekedik azon, lévén az ekkor fennállása során először Európába tévedő zenekar hangulatvilága jelen esetben már újabb árnyalatokkal játszadozik. Tömör, magával ragadó, és szükségszerűen szívbemarkoló. 10/9.
Ahhoz kétség sem férhet, hogy 2006 az Ampere legtermékenyebb éve volt, a sztahanovizmus azonban kiterjedt a tiszteletkörök lefutására is – így születhetett meg az alábbi split, ahol (két tétel híján) a Das Oath, valamint az Ampere is legnagyobb kedvenceik feldolgozásait játsszák. A felvétel így mindkét előadó legpunkosabb arculatát villantja fel, lévén a Bad Brains, DRI vagy Born Against átiratok kétségkívül megkövetelik a nyers és puritán energiaíveltetést. Ebből a szempontból a Das Oath bátrabban választott szerzeményeket (az Untitled-ek mellett a Jesus and the Mary Chain-újragondolás igen hatásosra sikeredett), ám az Ampere érezhetően otthonosabban és rutinosabban mozog ebben a közegben – az Antioch Arrow dalát maradéktalanul faragták saját arcukra –, így az ő dalcsokruk nemcsak egységesebb, hanem ebből kifolyólag megragadóbb is New York-i barátaik szelekciójánál. 10/7.
Amit a ‘Plague Year-rel közös split tömörségében, minőségében és egyáltalán erejében képtelen volt megragadni, azt a jelenlegi, csupán alig nyolcperces megosztás sikerrel teljesíti be. És itt nem csupán az előbbi paraméterek feljavításáról van szó: mind az Ampere két szerzeménye, mind a Daitro anyanyelvi monológgal közbeiktatott dala (La Substance Et La Matiere) egyenesen lélegzik, amely ha rövid időre is, de teljes mértékben képes bekebelezni hallgatóját. Az Escapism összetett és felkavaró dallamíve, valamint a Diffident Dissonance aránybontó káosza kétségkívül ott van az Ampere legjobb dalai között – még úgy is, hogy a Daitro egyetlen dala egy picivel erősebb, mint az előbbiek. 10/7,5.
Egy japán turnét követően már meg is jelenhetett az alábbi, csupán kétszámos felvétel, amely az Ampere szempontjából mindenképp az Escapism vonalát viszi tovább, tehát a vibráló dalfelépítés összetett és feszült dallamívvel egészül ki. Ezzel szemben a bostoni Ringers a ’90-es évek fogós punk rock hangzását képviseli, szintén magas színvonalon, a kellő lendülettel és könnyedséggel előadva. Ugyan a párosítás nem feltétlenül következetes, az egy-egy dal mégis megáll a saját lábán. 10/7.
Az alábbi kiadvány azért is problematikus az Ampere szemszögéből, mert bárhonnan is nézzük, a főszerepben itt a Funeral Diner tetszeleg. Ez nem csupán az I Was the Sword epikus és gondosan felépített dallamainak köszönhető, hanem annak is, hogy a 2008-ban feloszlott, mellesleg igen nagy hatású zenekarnak az alábbi az utolsó megosztott kiadványa. Persze a reflektor árnyékában is lehet maradandót alkotni, lévén a Secret Hallways/Sleepwalkers a maga másfél perces hosszával egy mind minőségében, mind dallamaiban tipikus Ampere-tétel, ám a képzeletbeli ringben itt mégis a Funeral Diner ökle leng a magasban, és talán nem is véletlenül. 10/6,5.
Ahogy a Funeral Diner-rel szemben, úgy egy évvel később az Off Minor oldalán is kissé önmaga által befalazottnak tűnik az Ampere zenei skálája. Ez persze érthető is, lévén mind a 2006-os, mind a 2007-es teljesítményük messze túlszárnyalta az előzetes elvárásokat, minőségi és mennyiségi szempontok alapján egyaránt. Azonban amíg az Off Minor egy kvázi-transzparens dallal állt elő, az Ampere dalíró pengetőjéből most harmincegy másodpercnyi dallamot lehetett kipréselni, amely természetesen nem rossz, csak önmagában, és lényegében a split részeként is kellőképp kevés. A zenekar mentségére szóljon, hogy a dal az Abbatoir-ral egyetemben már korábban megjelent egy válogatáson, de ennek köszönhetően ez a kiadvány nemcsak funkciótlan, hanem valójában felesleges is. 10/5.
A pontszámok természetesen minden esetben az Ampere dalaira vonatkoznak, és a kiadványok megvilágítása és bemutatása is az ő teljesítményükön keresztül történt; ilyen alapon pedig indokolatlannak találtam volna bemutatni a korábban kiadott, két gyűjteményes kiadványt, amelyek csupán összegző helyet foglalnak el a zenekar diszkográfiájában. A banda elvileg tavaly óta dolgozik a következő, teljes hosszúságú nagylemezén, amely – csakúgy, mint a Ringers-szel közös lemez – a No Idea Records (Against Me!, Chuck Ragan, Jawbreaker, stb.) gondozásában fog megjelenni. És elvonatkoztatva attól, hogy a zenekar utóbbi kiadványai egy kissé megfáradt zenekart tükröztek, az élő teljesítmény színvonala felől mégsem lehet kérdése egyetlen érdeklődőnek sem.
