2012. január 6.
Boysetsfire, Verse, The Early November, American Nightmare, Skycamefalling, Faith No More, Cap'n Jazz, System of a Down, The Get Up Kids, Soundgarden, Limp Bizkit, Autopsy, Piebald, The Receiving End of Sirens, The Movielife, Hopesfall - csak néhány zenekar az utóbbi évekből, akik úgy döntöttek, hogy vagy rövidebb, vagy hosszabb időn át, de újra együtt zenélnek (a sors iróniája, hogy a Brand New jelenlegi billentyűs-gitárosának, Derrick Shermannek a The Reunion Show nevű bandája egyelőre még nem alakult újjá). Persze mindig voltak zenekarok, akik a feloszlás után úgy döntöttek, hogy egye fene, folytatják, de az utóbbi években ez valóságos hullám lett underground és mainstream szinten is, így felesleges lenne elmenni mellette. Épp ezért mi is összegyűjtöttünk öt olyan zenekart, akik feloszlottak és feledésbe is merültek az elmúlt években, ám újjáalakulásuk igazi örömhír és csoda lenne, ha pedig új album megírása mellett döntenének, akkor az év egyik legjobb lemezére számíthatnánk. A bekerülés feltétele volt az is, hogy a zenekar aktív évei alatt bebizonyítsa, nem csak egylemezes csoda volt, illetve hogy ne egy csalódást okozó lemez után búcsúzzanak (vagyis érezzük, hogy lett volna még mit mondaniuk, lett volna még tőlük minek örülni). Emellett próbáltuk mellőzni a pionír zenekarokat is, akik szerepüket eljátszották, új bekezdést kezdtek a zene történetében, és ezért felesleges lenne őket visszatapsolni egy új lemez erejéig. Persze még így is rengeteg olyan banda volt, akik kimaradtak, de próbáltuk 5 társaságra szűkíteni az így is kellően tömény, hivatkozásokkal teli és erősen biográfiás cikket.
Kik voltak: a This Day Forward egy philadelphiai zenekar, akik 1996 és 2003 közt voltak aktívak, és kezdeti metalcore hangzásukat az évek alatt szépen lassan eltolták a poszt-hardcore irányába.
Miért fontosak: az ő újjáalakulásuk leginkább azért lenne szükségszerű, mert még rengeteg jó ötlet lett volna abban a zenei világban, amiben a Kairos EP, majd az In Response mozgott. Ugyan a fiúk tördeltebb metalcore-ban (kicsit dallamosabb Converge/Cave In vonal) utaztak egészen a milleniumig, de a The Transient Effects of Light on Water után Randy kilépett, és helyére Vadim érkezett (ő gitározott az A Life Once Lost első lemezén). Hogy egy sikeres, Eulogy-nál kiadott album után egy gitáros belépése mégis miért tudta megváltoztatni a hangzásukat, azt nem tudni, de a különbségeket nem lehetett nem észrevenni: az egész EP sokkal kevésbé súlyos, sokkal dallamosabb, sokszínűbb, mint elődjei (a végén felbukkan Geoff Rickly is!), miközben azért könnyednek még így se lehetne nevezni. A metal elhagyása Mike Golen távozásával vált véglegessé, hiszen az új gitárossal, Brendannal megírt In Response még az EP-nél is dallamosabb lett, az Eulogy helyett az Equal Visionnél jelent meg, és elejétől a végéig hibátlan dalokkal volt tele, amelyek aztán sikerrel ágyaztak meg olyan zenekaroknak, mint a Twilight Transmission. A fiúk sokkal egyedibb és élvezhetőbb dalokat tudtak írni ebben a dallamos zenei világban, mint korábban, és bár az In Response képében egy csúcsteljesítménnyel búcsúztak, a hiányérzet teljesen jogos volt, hiszen egy új fejezet kezdődött a banda életében, ami aztán drámai gyorsasággal véget is ért.
Mit csináltak azóta a tagok: a legismertebb utóélete Colinnak (dobok) és Brendannak (gitár) van, hiszen ők a feloszlás után egy évvel részt vettek az akkor még a Saosin ex-énekeseként ismert Anthony Green új bandájának, a Circa Survive-nak a megalapításában, ahol azóta is zenélnek (sőt, Colinnak tavaly szólólemeze is volt Psychic Babble név alatt). Hasonlóan aktív évei voltak a másik gitárosnak, Vadim Tavernek is, aki még a TDF alatt alapított egy akusztikus emo projektet a Hot Cross gitárosával, Josh-sal Superstitions of the Sky néven, 2004-ben pedig a screamo zenekar akkori EP-jén is felbukkant. Vadim azóta is zenél, előbb a Marigold énekes-gitárosa lett, majd tavaly szólólemezzel jelentkezett. Az énekes, Mike Shaw a korábbi gitárossal, Mike Golennel és a basszusgitáros Gary Shaw-val együtt Chateau néven alapított zenekart, de semmilyen kiadványig nem jutottak el fél évtized alatt.
Az újjáalakulás esélye: a Circa Survive szekere nagyon megy, de egy idő után Anthony Green majd kijelenti, hogy több időt akar a családjával tölteni, és akkor majd kézenfekvő lesz az, hogy Mike és Gary testvérek, Vadim pedig még mindig zenél. Sajnos a Circa’ miatt még álmodni se merünk arról, hogy egy teljes újjáalakulás összejöhetne, inkább csak egy örömzenélős koncertet adnának valahol Philadelphiában régi tagokkal, régi rajongóknak, de azt se turné nem követné, se lemez. 10%
Kik voltak: az amerikai screamo színtér egyik legjobb zenekara, akik legtöbb kollégájukkal ellentétben három nagylemezt is kiadtak 1998 és 2004 között, valamint megírták a műfaj egyik legnagyobb himnuszát.
Miért fontosak: a screamo zenekarok nagyjai valahogy nem arról híresültek el, hogy hosszú éveken át aktívak lettek volna, netán hogy több albumot is megérnek, ezzel szemben viszont hat év alatt az OtMoP kiadott három teljesértékű albumot, amire a millenium környéki zenakarok közül elég kevesen voltak képesek (például Funeral Diner, Forstella Ford, Envy, Orchid, pg.99, You and I, ellenpéldák pedig: Saetia, Love Lost But Not Forgotten, City of Caterpillar, Jeromes Dream, The Assistant, Majority Rule, Neil Perry, stb.) . Persze ez önmagában nem a legnagyobb erény, hiszen megvan annak az oka, hogy a screamo bandák olyan rövid élettartamúak – az én naiv lelkem az érzelmi megterhelést hozná fel -, de esetükben mindhárom lemez kapcsán kiváló albumokról beszélhetünk, melyeken gyönyörű dallamokkal, kitörésekkel, sok második hullámos emo hatással találkozhatunk. Egyértelmű csúcslemezük a Where You Are and Where You Want to Be, amelyen a For Meggel megírták saját Tigersuitjukat, avagy a dalt, amely túlnőtt az albumon, és szinte a zenekaron is. Kicsit igazságtalan dolog, hogy a Touché Amoré vagy a La Dispute szövegeit mennyivel többen ismerik, mint az ő soraikat, pedig mindhárom lemezen találni olyan gondolatokat, amelyeket naponta kiáltanának az éterbe az összetört szívek torkai. Arról nem is beszélve, hogy mindig szükség lenne újabb screamo zenekarokra, hiszen lehetne jóval több szereplő is a jelenlegi mezőnyben, és ha az On the Might of Princes visszatérne, akkor egy igazi legendás zenekar is forogna az amúgy leginkább fiatalokkal teli színtéren.
Mit csináltak azóta a tagok: a srácok sorsa még annyira sem lett ismert, mint a TDF zenészeié, de azért felbukkantak egy-két helyen az utóbbi nyolc évben. Az énekes-gitáros Jason Rosenthal például a Lattermanből ismert Mike Campbell és két másik úriember oldalán belekezdett a The Brass nevű bandába, mely végül négy dalt ért meg (Homosapien EP), és bár Jason azelőtt és azóta is érdekelt volt kisebb projektekben, új dalokat aligha hallhattunk tőle. A másik gitáros, Lou Fontana szólókarriert indított God’s Gift to Women néven, valamint játszott a Small Arms Dealerben, és jelenleg korábbi Bridge and Tunnel tagokkal zenél a Fellow Projectben. A bőgős Tommy szintén szólózni kezdett King Weapon néven, valamint a Villa Vinában együtt játszott, az Applause!-ban pedig együtt játszik a dobossal, Chris-szel. Enriquez volt a legaktívabb, már ami a projektek számát illeti: játszott a Revelationnél még egy nagylemezt is kiadó Gracerben, a Saddle Creeknél lévő Criteriában, a Ludlow Lions-ban és a Ghost Robot Ninja Bearben régebbi Nakatomi Plaza tagoknak dobolt, jelenleg pedig az Applause mellett többek közt egy Mind Over Matter taggal játszik a Primitive Weapons-ben, amit pár napja igazolt le a Prosthetic.
Az újjáalakulás esélye: bár jelenleg csak a ritmusszekció van együtt, de Jason abszolút ráérne, és a Fellow Project sem indult be annyira, hogy zavarjon egy új On the Might of Princes lemezt meg koncerteket. Más kérdés, hogy 2006 végén már volt egy rövidebb újjáalakulása, ami 2007 májusáig tartott, és ami után még következett néhány koncert 2008 augusztusában, azóta viszont teljes a csönd, ami jelentheti azt, hogy azért erős a hajlandóság az együtt zenélésre, de azt is, hogy kétszer is megpróbálták, és megelégedtek néhány koncerttel. 70%
Kik voltak: egy kiváló zenekar Detroitból, akik az előző évtized legkülönlegesebb és legjobb metalcore lemezei közül készítettek el kettőt, majd további kiváló lemezekhez adtak tagokat az évtized második felében.
Miért fontosak: az Elveszett Lemezek cikksorozatban nem sok olyan zenekarról volt szó, akik kétszer is hozni tudták közel ugyanazt a színvonalat, de a Fordirelifesake biztosan ezek közé tartozott (azon lehetne vitatkozni, hogy kiket lehetne még ilyen alapon kiemelni), de úgy általában nem sokszor fordult elő, hogy egy zenekar ne okozzon csalódást a második lemezével sem. Elegánsan figyelmen kívül hagyva az évtized legjobb splitjét kezdjük a debütáló albummal: 2002-ben a Breathing In Is Only Half the Function villámtempóban delegálta magát az évtized legjobb tíz albuma közé, és hiába jött utána még sok jó lemez, kiszorítani nem tudták a metalcore-t egyszerre technikásan és sok emo hatással játszó zenekart. Az albumon egymás után voltak olyan jólesően tömény percek és annyira fogós pillanatok, amely egyvelegnek a matekosabb változatával 2004 óta próbálkozik több-kevesebb sikerrel a Dillinger Escape Plan. 2004-ben pedig már jött is a parádés folytatás, a kicsit talán sokszínűbb és könnyebben emészthető Dance.Pretend.Forget.Defend, amellyel nagyjából egyforma mennyiségű rajongót vesztettek és nyertek, miközben a színvonal igazából nem változott. Sajnos ezután már hiába érkeztek az új kiadványok, sem a gyűjteményes album, sem a DVD nem hozott új dalokat, és bár csak 2008-ban jelentették be a feloszlást, 2005-2006 körül már kvázi halott volt a banda. Aki többet szeretne olvasni róluk, azoknak ajánlom figyelmébe az első lemezzel kimerítően foglalkozó Elveszett Lemezek cikket.
Mit csináltak azóta a tagok: elsőként Brian Southall gitáros lépett ki a zenekarból, hogy csatlakozzon a haverbanda Boys Night Outhoz, akiknek második lemezén, a kiváló koncepcióval bíró Trainwrecken már ő dobolt. Nem sokáig maradt a zenekarban, hiszen a 2005-ös év másik emo alaplemezét elkészítő The Receiving End of Sirens-ben érte már a következő év, velük rögzítette (immár gitáron) a The Earth Sings Mi Fa Mi című albumot, amely után a banda fel is oszlott. Brian számára nem volt megállás, ezek után a Jonny Craig, Vic Fuentes és Craig Owens nevével fémjelzett sztárzenekar, az Isles & Glaciers következett. Ennek feloszlása után a Briannel kapcsolatos információk is elakadtak egészen pár nappal ezelőttig, mikor kiderült a The Company We Keep tagsága, benne a Motion City Soundtrack énekes-gitárosával, egy Amy nevű énekesnővel, Brandon Morgannel (Cool Hand Luke?) és Briannel. Az énekes Matt Wedge később a már a cikksorozatból ismert Rosesdead frontembere lett, majd onnan távozva felhagyott a zenéléssel. A másik gitáros, Eric Kempa előbb a Just Askban játszott, jelenleg viszont a blackes death metalban utazó Scorned Deity tagja, nemrég lemezt is kiadtak. A dobos Justin jelenleg a korábbi Suicide Machines énekes, Jay Navarro thrash-es hardcore punk zenekarában, a Hellmouth-ban üti a bőrt, amely előbb a Ferretnél, majd a Paper + Plasticknál adott ki lemezt, és ami még mindig aktív (emellett a Grande Nationals-ban is tag). A bőgős David Wisbiskiről tudni a legkevesebbet, csupán a Blasé Splee-ben merült fel a neve.
Az újjáalakulás esélye: tavaly áprilisban tartottak jótékonysági okokból egy koncertet, és ugyan kihangsúlyozták, hogy csak egyszeri alkalom volt, de pont az ilyen alkalmak tudják meghozni egy zenekar kedvét ahhoz, hogy újra együtt játszanak. Sajnos ennek elég komoly gátat vethet az, ha a The Company We Keep igazán beindul (sem a Hellmouth, sem a Scorned Deity nem tűnik „full-time” zenekarnak), de azt azért hozzá kell tenni, hogy Justin Pierre időbeosztása nem feltétlenül enged majd sok időt a zenekarra. 60%
Kik voltak: az előző évtized egyik igen méltatlanul elfeledett zenekara, akik már 1998-ban elkezdtek kialakulni, hogy aztán 2005-ös feloszlásukig két nagylemezt és egy EP-t kiadjanak a sokak által egyszerűen csak „progresszív hardcore”-nak nevezett műfajban.
Miért fontosak: a progresszív hardcore kifejezés létjogosultságáról lehetne vitatkozni, mi elintéznénk az In Pieces-t annyival, hogy dallamos hardcore és poszt-hardcore keverekét játszották két merőben különböző lemezen két különböző énekessel. Nos igen, a zenekar életútja nem a legegyszerűbb, 1998-ban még Born to Resist néven alakultak meg, hogy aztán 2000-ben Scott eldobja a gitárt és mikrofont ragadjon (TJ Orscher már ekkor is tag volt, később a srác a Skycamefallingban is dobolt), két kilépő tag helyett pedig a később állandó gitárospáros, Val és Rick csatlakozzanak, és felvegyék az In Pieces nevet. Egy 7” után egy kétdalos demo következett, majd első „igazi” kiadványuk, az A Broken Promise to Last A Lifetime. Ez a demo EP olyan jól sikerült, hogy egyből a Cave In és a Shai Hulud koncertjein melegíthették be a színpadot, a Craiggel kiadott, How to Make A Human Heart c. split után pedig már a Glassjaw és a Thursday előtt találták magukat, illetve turnéztak a From Autumn to Ashes és a This Day Forward oldalán is. Hogy ez miért fontos? Azért, mert ezen zenekarok hatása szinte mind érződik a 2002-ben kiadott, Kurt Ballou által producelt Learning to Accept Silence albumon, mintegy esszenciáját képezve az 1999-2001 közti, igencsak kiváló lemezeket felölelő periódusnak. Az album után a Codeseven, a Taken, a Love Is Red, a Time in Malta és a Thrice koncertjein is felléptek, ám a bőgős (Jack Caron, aki később a With Honorban bukkant fel) és az énekes kiválása bizonytalan időre feloszlatta őket, hogy aztán 2003 közepén új tagokkal és újult erővel turnézzanak a When Dreams Die-jal. Ezután fél éven át írták a második nagylemezt, és felkérték a Fused Together in Revoling Doors és a Perfect Pitch Black producerét, Andrew Schneidert, hogy producelje a Lions Write History-t (a borítót meg a Mastodon legtöbb albumát díszítő Paul Romano készítette). A végeredmény egy finomodott hangzású album lett, amit nem győztek kikhez hasonlítani: az At the Drive-In, a Dredg, a Kaddisfly, a késői Hopesfall és Hum neve is felmerült, míg elődjét inkább a Glassjaw, a korai Hopesfall és a Thursday rajongóinak ajánlották (bár a Humot már akkor is emlegették). Annyi biztos, hogy akár Scott, akár Dan állt a mikrofon mögött, teljesen mindegy volt, hogy a hardcore elemek domináltak, vagy inkább a háttérbe húzódtak, a zenekar mindkét nagylemeze mestermű volt a maga nemében.
Mit csinálnak azóta a tagok: a végső felállásból az énekes, Dan Barrett létrehozta a kétfős „doomgaze” Have A Nice Life-ot, amely azóta is aktív hellyel-közzel, tavaly pedig szólólemezt adott ki előbb Nahvalr, majd Giles Corey néven, utóbbi a RYM felhasználói szerint ott van 2011 legjobb 100 lemeze közt (a slowcore rajongóinak ajánljuk). Nem csak ő távoldott el a hardcore-tól, TJ és Val ugyanis a Bear Hands nevű, nagyon menő indie zenekar tagjaiként forognak New York művészköreiben a feloszlás óta, míg Rickről és az utolsó bőgősről, Robról a Pistol Resistance nevű zenekar óta nincs hír. Érdekességként azért megemlítjük, hogy az első lemezt feléneklő Scott Gibson is egyedül próbálkozott a banda után, ugyanis saját neve alatt 2003-ban és 2006-ban is kiadott egy szólólemezt (Make Ready és Escape All Color).
Az újjáalakulás esélye: az egyik gitáros és a dobos a Pitchforknak játszanak, az énekes meglehetősen sikeres a shoegaze világában, a többiekről pedig évek óta nincs hír, ami még annál is rosszabb a közös zenélés esélyeit nézve, mintha mindannyian visszavonultak volna a zenéléstől. 5%
Kik voltak: A Solid State Records egyik legtöbbet siratott bandája Észak-Karolinából, akik életpályájuk csúcsán kiadtak egy dallamos hardcore és emocore hatásokat vegyítő lemezt, mely lemez azóta is egyeduralkodó a színtéren.
Miért fontosak: A kezdeti demok és a kissé nyers …And So It Goes hibáit kinőve a 2001-es The Running EP megmutatta a bandában rejtőző tehetséget, amely két évvel később bontakozott ki teljesen a Failure On című nagylemez keretein belül. Ők azok, akik a lemezt uraló dallamos hardcore alapokat úgy fűszerezték meg emocore hatású refrénekkel, és betétekkel, hogy a végeredmény egy olyan hibátlan remekműt eredményezzen, amely a mai modern hangzású próbálkozások mindegyikére köröket ver. Már persze ha van ilyen, hiszen ennyire látványos és hangzatos témaösszefűzésekre és kiállásokra nem hogy méltó, de úgy egyáltalában versenytárs sincs. A harmadik gitár sem ok nélkül került a zenébe, hiszen technikailag sem kérdőjelezhető meg a banda tehetsége, minden eszköznek fontos szerepe van a zenében: ha kell kemény, ha kell technikás, vagy épp dallamos. A hangszeres rész megkoronázásáról pedig Josh Moore vokalista gondoskodott, aki a nem túl vidám alaphangulatú zenei alappal összhangban olyan dallamokat varázsolt elő a torkából, amelyek a bordákon keresztül tépték ki az ember szívét. Nagyon hiányoznak manapság az ilyen zenekarok, akik nem két hónapnyi zenei tudással és munkával kerülnek reflektorfénybe, hogy a marketing fogságában ragadt hallgatók aztán szétajnározzák őket. Bandák, akik amellett, hogy beleadják a szívüket a zenébe, azt nem elcsépelt módon teszik, hanem megpróbálnak egyediek lenni és újat mutatni az embereknek. A Beloved ezt tette és még annál is többet.
Mit csináltak azóta a tagok: Dusty Redmon gitáros eleinte a Dead Poetic-ben kamatoztatta tudását, majd a banda feloszlása után az Aaron Gillespie-vel felálló The Almostban folytatta a zenélést, ahol azóta is biztos tag. Nem ő volt az egyetlen, aki a Dead Poetic-ben kötött ki, a Runningon basszusgitározó, és korábban a Monday In Londonban játszó John Brehm is ott zenélt egy éven át. Josh Moore énekes 2005-ben csatlakozott a Classic Case-hez, akik a Losing at Life című nagylemezt vele készítették el, majd személyes okokra hivatkozva kilépett a bandából, azóta pedig szólómunkájával van elfoglalva, bár egyre inaktívabbnak tűnik, az utóbbi egy évben szinte semmilyen életjelet nem adott magáról. A banda többi tagja 2007-ben megalapította az Advent nevű, jóval hardcore közelibb bandát, amelynek hangzása sajnos nagyon messze került a Beloved által kitaposott iránytól. Két lemezt adtak ki, 2008-ban és 2009-ben, majd 2011-ben végleg feloszlottak, Joe Musten pedig időközben (2008-ban) csatlakozott a The Almosthoz, jelenleg ott dobol.
Az újjáalakulás esélye: Bár az Advent megalakulása után egyre több jel utalt arra, hogy a srácok talán újra összeállnak (myspace-es üzengetések, interjúk), végül nem lett semmi a dologból. Dusty és Joe nem valószínű, hogy feladnák a The Almostot egy bizonytalanért, de a legkritikusabb pont Josh, aki sajnos még szólóban sem aktív már. Az Advent megalakulása azt mutatja, hogy a többiek valószínűleg benne lennének a dologban, így véglegesen nem lehet eldobni ennek a dolognak az esélyét, de ez sajnos az idő múlásával egyre valószínűtlenebb. Márpedig ez már lassan több, mint 8 év. 15%
(A cikket összeállították: Jávorkúti Ádám és Jene Balázs)
Az, hogy a cikknek lesz-e (immár a metal felé kacsintgató) folytatása, kizárólag az olvasottságtól és a kommentek számától függ.
