2011. július 30.
Charlotte, Észak-Karolina volt a hely, ahol a modern hardcore örökre megváltozott. 1998-ban ebben a nagyvárosban alakult meg a Hopesfall (szerintük .hopesfall., de maradjunk ennél) a következő felállással: Doug Venable (ének), Joshua Brigham (gitár), Ryan Parrish (gitár/ének, szóval nem a Darkest Hour dobosa), Christopher Kincaid (basszusgitár/ének) és Adam Morgan (dobok). Eleinte természetesen ők is garázsokban és pincékben léptek fel, mint az ezredforduló előtt minden kezdő zenekar, és ’98 novemberében így találkoztak Vic Cucciával, aki teljesen elámult az akkor még a későbbieknél jóval inkább vallásorientált srácoktól, és ő lett a készülőben lévő nagylemez producere. A banda nem szarozott demókkal, 7”-ekkel, EP-ekkel, esetleg saját kiadással, a Frailty of Words 50 perce kézenfekvő módon Victor cégéhez, a DTS Records-hoz került, és egy évvel találkozásuk után Brighamék már ki is adták első nagylemezüket. Történetük része az is, hogy még egy fél évvel az album előtt, a ’99-es, tizenötödik Cornerstone fesztiválon (négy évvel később már a Hellfesten léptek fel) rengeteg új rajongót szerezték rendkívül lendületes koncertjükkel, mely során 150 dollár értékben törték össze gyakorlatilag az összes mikrofont. Az album után otthagyta a bandát Christopher, hogy először megalapítsa a Laureleit, ahol együtt játszott Jay Forresttel, a Hopesfall későbbi énekesével – a banda elég hamar feloszlott, és Jay kivételével a többiek a One Amazin’ Kidben zenéltek tovább, annak feloszlása után pedig Kincaid szólóban folytatta (el is jutott négy albumig), Adam Baker 2004-ben szintén a Hopesfallhoz csatlakozott (dobolt, de korábban turnén bőgősként segített be), Daniel Owen pedig egy Heartwood nevű bandában játszik. Kincaid helyére Pat Aldritch került, és a banda folytathatta a zenélést.
Az igazi népszerűséget azonban nem a debütáló nagylemez, hanem első EP-jük, a 2001-es No Wings to Speak Of hozta meg számukra. A szűk húsz perces anyagot már nem a DTS hozta ki, hanem a Takehold – őket 2002-ben bekebelezte ugyan a Tooth & Nail, de addig olyan zenekarok voltak náluk, akik később a T&N ászai lettek: a Takeholdnál jelent például az első két Underoath lemez, vagy épp a bemutatkozó Further Seems Forever EP. Az EP addig abszolút szokatlanul dallamos, elszállós hardcore dalai akkora siker lettek, hogy a Trustkill villámgyorsan lecsapott a bandára, illetve az EP kiadási jogaira, és újra kiadta azt – ekkoriban olyan zenekarok adtak ki albumokat Grabelle-nél, mint az Eighteen Visions, a NORA, vagy épp a Poison the Well. Az EP után azonban újabb tagcserék mentek végbe a bandánál, és nem csak az EP-re beugró Aldritch távozott (pótlásáról Chad Waldrup gondoskodott), hanem az énekes Doug is kilépett, akinek pótlását a fent említettek szerint Jay Forrest oldotta meg. Egy évvel az EP után érkezett meg az új nagylemez, a Satellite Years, melyet az EP-hez hasonló kritikai dicsőítés fogadott, és ami megerősítette helyüket a Trustkillnél – az albumot a Hum nevű space rock/poszt-hardcore alapzenekar énekes-gitáros-dalszerzője, Matt Talbott producelte, így nem véletlen, hogy a space rock ízek tovább erősödtek. Természetesen a lemezt ismét változások követték, Waldrup rövid időre (néhány koncert erejéig) gitárra cserélte bőgőjét, amit Mike Tyson (ahogy Parrish-nél, úgy nála sem a híresebbik névrokonról beszélünk) vett át – azért volt szükség arra, hogy Chris gitárt ragadjon, mert Ryan Parrish kilépett. Waldrup csak ideiglenesen pótolta a gitárost, és miután ő is kiszállt, az addig koncerteken besegítő Dustin Nadler vette át a hangszert, és immár Parrish és Waldrup nélkül Tysonnal és vele folytatták, később ráadásul még egy doboscsere is volt, Morgan helyére a már említett Adam Baker került három nappal a 2004-es nagylemez felvételei előtt. Nem Kincaid az egyetlen ex-Hopesfall basszer, aki a Hopesfall mellett/után is zenélt, Chad ugyanis 2006-ban Of Sinking Ships néven kiadott egy self-titled poszt-rock albumot, amin egyedül zenélt (és amin már négy éve dolgozott), de végül nem jutott elég ideje a projektre a Hopesfall miatt, amit jelenleg is folytatni próbál.
Mivel kiesett az addig fő dalszerzőnek számító Parrish (meg egy másik eredeti tag is, és úgy általában összesen két ember maradt az előző korongot összehozó tagságból), így a banda új irányt vett fel új albumával, a 2004-ben megjelenő A Types-szal: egy hardcore-mentes, alternatív és space rock által uralt korongot hallhatott a nagy közönség, így számos rajongó el is fordult az üvöltéseknek és keményebb témáknak búcsút intő társaságtól. A producer az a Steve Haigler lett, aki például a Pixies kultikus Doolittle-jét és utána következő lemezeit keverte ki, de ő dolgozott a Quicksand Slipjén, a self-titled Karma to Burnön, producelte a ’98-as Samiam albumot, a Brand New-tól a Deja Entendut emellé még ki is keverte, az A Types után meg pl. az As Tall As Lionst és a Dear Huntert segítette. Szegény srácok ezután sem úszták meg, hogy átjáróháznak nevezzék őket, bár ezúttal „csak” Adam Baker lépett ki, lehetőséget adva Jason Trabue-nak, hogy a zenekar utolsó lemezén, a Magnetic North-on az ő dobjátékát hallhassuk. A lemez producere ezúttal nem Haigler, hanem a korábbi hangmérnökük, Mike Watts lett (ő a harmadik ember a banda történetében, akinek nála sokkal híresebb névklónja van, méghozzá a Minutemen félistene), a banda pedig tartotta az A Types irányát. Szinte hihetetlen, de még mielőtt földbe állt volna a zenekar, a Forrestet otthagyta az összes zenész (az egyetlen őstag, Brigham konkrétan a Békehadtestbe távozott, vele nem volt több alapító tag a zenekarban), ő pedig úgy döntött, hogy új zenészekkel, de befejezi a turnét, utána pedig új név alatt kívánta folytatni „Cory, Paul, Joe és Robb” oldalán, de közben Paul és Robb is kilépett, helyükre bizonyos Andy Balfour és Josh Johnson került (Paul azóta a Sleepingben játszik). A banda sorsa egy darabig bizonytalan volt, majd egy Myspace-es bulletin tisztázta a helyzetet, és ott közölték a srácok, hogy a Hopesfall feloszlott, illetve hogy rühellik a több más Trustkilles banda által is gyűlölt Josh Grabelle cégtulajdonost, bár a feloszlás oka nem ő volt. Az eddig említetteken túl Ryan Parrish járta be a legérdekesebb utat a korábbi állandó tagok közül, hiszen ő 2003-tól 2008-ig a Celebrity tagja volt, 2010-ig aztán a Good Wolves-ban játszott, onnantól pedig a Parallel és a Southern nevű bandák tagja. Valamint a Hopesfallé – igen, a zenekar összeáll, igaz, egyelőre csak két alkalom erejéig, a szintén újjáalakult Codeseven oldalán lépnek fel az EP felállásával, és csak a debütáló anyagról illetve az EP-ről játszanak (az első lemezt pedig nem sokszor emlegették Trustkilles tagságuk alatt, a honlapjukon se volt fenn). A dolgot Adam Morgan ex-dobos jelentette be, valamint hozzáfűzte, hogy ő, Josh Brigham és Dustin Nadler (három zenész, akik lemezen sosem játszottak együtt, csak néhány koncerten) mostanság közösen próbálnak, és új bandát alapítottak.
