2022. december 6.
Idén új rovat kapott szárnyra itt a NuSkullon, Megborítók néven. Ezzel azt kívánjuk hangsúlyozni, hogy a grafikai körítés, vagy nevezzük artworknek, mennyire szerves részét képezi egy kiadványnak, illetve hogy egy jól eltalált, szemet gyönyörködtető darab akár arra is ösztökélheti a bizonytalan hallgatót, hogy nekiugorjon egy ismeretlen anyagnak. Ugyanakkor a világ még mindig kicsit vacak hely, így arra gondoltunk, hogy nem a jó alkotásokat veséznénk ki. Természetesen már ide hallom a bicska nyílását a zsebben, illetve az örökös “csinálj jobbat!” mantrát, de előre leszögezném, hogy nem tét nélküli fikázás a célunk, hanem hogy felhívjuk a figyelmet arra, hogy mennyiben tudja befolyásolni az egyén hozzáállását bizonyos albumokhoz egy lélegzetelállító vagy kevésbé jól sikerült előlap. Jelen esetünkben utóbbiakat pellengérre állítva. Az is lehet, hogy egy csúnyácska mű mögött egy igen értékes lemez és sztori rejtőzik, ezért zenét is mutatunk a delikvensektől.
Lassan itt van 2022 vége, a zenei világ kissé leülepedik, ritkulnak a megjelenések, gyarapodnak az ünnepi kiadványok, megszületnek az év végi listák, és mindenki kicsit lenyugszik, hogy újult erővel vághasson bele a ’23-as idénybe. Nem is lehetne jobb ez az időszak arra, hogy…vacak borítókat vizslassunk, az arcunkat kaparásszuk a horribilis grafikai megoldásokon, és kicsit kollektíven szarul érezzük magunkat amiatt, hogy előadók milyen abominációkkal képesek felaggatni a lemezeiket. Igen, itt a Megborítók 3. része, egyben idén az utolsó, és ismét hoztam nektek 5+1 igen csúnyácska artworköt az elmúlt pár hónapból (hogy miért a plusz egy, az az írás végén kiderül). Most kivételesen nem került közéjük finn death metal, nem tudom, hogy ez hogy sikerült, de senki ne aggódjon, így is lesz pár meredek húzás. Szóval ássuk is bele magunkat a taknyos avarba, mielőtt Mariah Carey végérvényesen eltépi a tizenegy hónapja kitartó láncait.
A borító elkövetője: ???
Szerkesztőségünk tagjai és civil “segítőink” körében is egyöntetűen az egyik legfikább borítóként került ki “győztesen” a mexikói A Mors et Bello szörnyszülöttje. A sátánista black metal-zenekar nem nagyon rejti véka alá a nőgyűlölet jelenlétét zenéjében, elég csak a borítót vagy az album és a dalok címeit górcső alá venni, épp ebből kifolyólag próbálok is minél kisebb elérést biztosítani nekik (a szövegek felkutatására meg aztán végképp senkit sem biztatok). A lényeg, hogy a banda 22 éves fennállása alatt mindössze négy kiadványt volt képes összehozni, abból ez a második nagylemez (az első 2005-ben jött ki), szóval ha szerencsénk van, akkor marad ez a tendencia. Még jobb lenne, ha csak szimplán eltűnnének egy pöcegödörben – ahová valók. A zene amúgy a tipikus botmixerrel rögzített black/death-keverék, ha éled ezt a stílust… akkor is inkább hallgass valami mást! Ja, és mielőtt megkapnám, hogy még egy jó minőségű képet se tudtam összekaparni a borítóról, ami nem egy elázott fanzine-ból lett bescannelve: ez a Bandcampjükről van, ahol még a “full length”-et sem sikerül helyesen leírniuk. Azért ez sok mindent elárul az igényességükről, nem?
A borítót elkövette: Goo Age
Ha valaki hozzám hasonlóan a 2000-es évek elején nőtt fel és nem épp a legerősebb vas volt az otthoni számítógépe, az Crysis helyett jószerivel rászorult a legtöbbször az újságárusoknál (hogy mik?!) kapható, aprópénzért megvásárolható videójátékokra. Ezek a néhol egész gyűjteményekké duzzadó kiadványok sokszor épp hogy csak meghaladták a böngészős flash játékok minőségét, de vitathatatlanul egytől-egyig pocsék, hosszú távú szórakoztatásra alkalmatlan próbálkozások voltak. Ez ugrott be egyből, amikor megláttam a Fire-Toolz legfrissebb EP-jének borítóját. A cuccot egyébként úgy kell elképzelni, mint ha Devin Townsend gomba helyett methet dörzsölt volna el a pupilláin: elektronika, jazz, glitch, synthwave, prog, noise, meg sok-sok scream jellemzi a kiadványt. Néhol érdekes, vagy kifejezetten kellemes közjátékok váltják egymást, de nagy részben inkább csak a fejvakarás marad számunkra. Igazából nem rossz, ha szereted azt hallgatni, ahogy egy operációs rendszer stroke-ot kap, mindenki másnak pedig ajánlom inkább az azeri Violet Coldot, ha minőségi one-man projectre szomjaznak.
A borító elkövetői: Simon Barroo és Michael De Graaf
A belga Huracán iskolapéldája annak, hogy milyen az, amikor jó zenéhez egy bénácska borító társul. Valószínűleg fel sem fedeztem volna őket magamnak, ha épp nem kutatok a foskoszorú coverek után – csak így meg olyan keserédes érzés rálelni egy király bandára. Pláne úgy, hogy az ezt megelőző két EP teljesen korrekt grafikákat tudott kapni. Zeneileg a Huracán (ami spanyolul a hurrikánt jelenti) egy nagyon pikáns keveréke a sludge-nak, a stonernek és a poszt-metalnak, pengeéles riffjeivel, pulzáló dobjaival és a pszichedelikus-hipnotikus vokállal kellően letaglóz és elvarázsol. A We Are Very Happy természetesen nem arról szól, hogy mennyire kicseszettül boldogok lennénk, erről szó sincs, így feltételezhető, hogy a borító mögött azért masszív irónia lakozik. Sajnos így is eléggé gyermeteg a kivitelezés, vagy csak megint valami olyan jelentéstartalommal bír, amit átlag halandó számára nem jön át. Tény, hogy minimalista borítóval is lehet ikonikus és maradandó alkotásokat összehozni, elég csak a Your Favorite Weaponre gondolni a Brand Newtól, vagy az Everything You Ever Wanted…-ra a Glassjaw-tól, de sajnos a WAVH egyik sem. A zene viszont továbbra is klasszis The Ocean-/Pallbearer-hatásokkal operál, itt lehet is belőle csemegézni:
A borító elkövetője: ???
Játsszunk egy kis metal bingót! Van a banda nevében “hate” szó? Pipa! Van az album címében “destruction”? Pipa! Van a lemezborítón koponya? Naná! És varjú vagy holló? Jó hogy! Nos, amint az a fenti példából is látszik, a német Legal Hate ki is maxolta a trú metal starter kit minden aspektusát, a gond ezzel csak annyi, hogy ez így megint egy akkora kliséktől csöpögő közhelygyűjteményt eredményezett, ami inkább válik röhejessé, mintsem komolyan vehetővé. A thrash/death/groove-banda egyébként húsz éve szállítja a kiadványokat szüntelenül, és úgy vettem észre, hogy szinte mindegyiken van vagy koponya, vagy csúnya, fekete szárnyas. Úgy tűnik, a Moral Destructionnel értünk a kör végére, amikor minden vizuális jellemző egy helyre került. A lemez amúgy egy erős közepes teljesítmény, egy borzalmas női vokállal megspékelve. De tényleg, a 2020-ban csatlakozott Eva Neuhaus hangja pont olyan, mint azok a screamek, amiket a metalénekesi babérokra törni kívánó egyének passzíroznak ki magukból a hosszú gyakorlási folyamat legelején. Szóval távolról sem egy Alissa White-Gluz, ha már stílusnál maradunk. Így nem is csodálom, hogy két évtized alatt sem sikerült feltornázni magukat az előzenekari státuszból, pláne Németországban, ahol azért a metalnak lenne hol megvetnie a lábát. Vagy a varját.
A borító elkövetője: ???
Ismét csak a videojátékokhoz nyúlok segítségképp, úgy látszik, ez most egy ilyen rész. Van ez a Big Rigs: Over the Road Racing nevű cucc (merthogy játéknak semmiképp nem nevezném), ami úgy lett kultikus és világhírű, hogy közben egy használhatatlan, labilis, félkész sufniprogram. Meglepne, ha a 2018-ban alakult norvég Truckerfucker nem innen szerezte volna az inspirációját az egész zenekari imidzshez. Elég csak megnézni a Stjernesmell és a Big Rigs eredeti borítója közti hasonlóságokat. Amiért viszont itt vagyunk, az az, hogy az északiak új lemezének külalakja is botrányos (ahogy az összes eddigi TF-kiadványé is), ugyanakkor roppantul autentikusak is egy olyan zenekarnak, akik a kamionozásról zenélnek. Teszik ezt szinte pont olyan stílusban, mint a korai Kvelertak-lemezek – úgy látszik, ez a black ‘n’ roll eléggé megy odafent a norvégoknál. Az album amúgy nem kifejezetten rossz, de nincs is olyan fogóssága, mint a már említett, világhírűvé vált pályatársaiknak. Ennek ellenére is van valami megmagyarázhatatlanul bájos abban, hogy egy “kamionos metal”-banda tavalyi szinglijén koronavírusokat gázolnak el tehergépkocsival, miközben a háttérben tűzijáték ragyogja be az eget. Ezt tényleg nem láttam jönni.
A borító elkövetője: ???
Az indok, amiért bővíteni kellett az általában öt darabból álló mezőnyt, az Völgyesi főszerkesztő kollégához köthető, aki azt mondta, hogy:
Ha ez nem lesz benne, kilépek!
Ezt nyilván el akartam kerülni, hogy bekövetkezzen, itt a Megborítókban pedig amúgy is szeretjük a nagydarab, bunyózó állatos grafikákat, szóval két legyet ütöttünk egy csapásra. Vagy végbelekre csavarodott démonkoponyákat. Vagy bármit, amivel az óriásgorilla hevesen harcol a bolgár Mosh-Pit Justice legújabb lemezének frontján, amiről óhatatlanul is az előző részben felbukkant Survival Instinct jut eszembe – csak ez azért tűrhetőbb. Mindenesetre a szokásos tesztoszteronpumpa külcsín mellé furnérlemezt foggal meghajlító zene is dukál… na, de a Crush the Demons Inside-ra az agyatlan mosholáson és ezzel együtt a belső démonok szarrá püffölésén kívül nem igazán lehet mit csinálni. Egynek elmegy, csak menjen gyorsabban!
Cikk borítóképe: Radó „a szar lemezborítók rovatának igenis legyen szar borítóképe” Richárd
