Kockás ing és grunge: fiatal punkok egy új hullámon

Tracklist:

Visszagondolva néhány évvel ezelőttre könnyen átértékelhetjük a négyes Brand New-nagylemez örökségét: mindeddig úgy gondolhattuk, hogy a zajos rockzenébe révedő, 2012-re erőteljesen kiteljesedő hullámot köszönhetünk közvetetten a Daisy-nek, azonban a helyzet úgy tűnik fajsúlyosabb, mint azt 1-2 éve sejteni lehetett. A Daisy-nek sikerült felismertetnie ’90 rockzene lehetőségeit az underground számára (ebbe a hangzás és a keverés főleg rájátszott), amelyet 2011-ben egész sok punk (indie) zenekar kezdett el követni például a Sainthood Reps, Reverse the Curse, a The Republic of Wolves vagy a Balance & Composure. A fő választópontot a Balance & Composure-nagylemez jelenthette, hiszen a hangzás sikere (jelentős ’90 rock befolyás), a mély tartalmi lehetőség adhatott egy végső lökést az undergroundnak, bátorítást kapott arra, hogy felfedezze a ’90-es években felejtett kitárulkozási lehetőséget. Tavaly pedig tudjuk, hogy mi történt: két, idei szemmel egészen elképesztő hatású lemez jelent, íródott meg párhuzamosan. A Colourmeinkindness és a Floral Green dalaiban is ott lebegett a ’90 alternatív rock és grunge, mi pedig nem győztük dicsérni őket. Akkor pedig igaz titkon sejtettük, de ténylegesen még nem tudtuk, hogy milyen hatással lesz ez a két anyag 2013-ra. Most ebbe tekintünk bele, mert volt mozgás bőven, egy egész hullám bontakozott ki a szemünk előtt.

A zenének van egy gyönyörű tulajdonsága, amely újfent bebizonyosodott, ez pedig a ciklikusság. A punk zenének eddig sem volt túl sok problémája, valahogy mindig tudott valami mást mutatni, ha csak az egy apróság is. Most azonban a fejvakarást egy más tett követte: „ha nem megy az új, fedezd fel a múltat”-elv. A mainstream amerikai zenében a grunge egy elit fogalom, a seattle-i születésű műfaj ledózerolta a tengerentúlon a ’90-es éveket, olyan ma már kultikus zenekarok ültették el az agyakban a grunge életérzés esszenciáját, mint a Nirvana, a Soundgarden, a Bush, a Pearl Jam vagy az Alice In Chains. A műfajok jönnek-mennek, elmélyülnek vagy elsekélyesednek, minden azon múlik, hogy lesz-e olyan közeg, amely élni tudja azt a megoldást hallgatói és zenészi oldalról is egyaránt. Sokszor elég egy banda, hogy elindítson valamit, valami olyat, ami valójában nem új, de a kópiák közönyében, a megfáradó hangzások erdejében igenis frissnek számít. Ezért is volt fontos a Balance & Composure, mert a Separation kitaposta az utat a kitágított ízlés, a kísérletezési kedv felé, a Basement ennek fényében lépte meg azt, hogy a grunge nagyon is él, a ’90 alt. rock panelek még 2012-ben is elképesztő erővel illeszthetőek az emóba, a poszt-hardcore-ba vagy a punkba. Az előtte megjelent Title Fight-lemez ennél jóval konzervatívabb, ha grunge-ról van szó (kevesebb dalban bukkannak fel a hatások), de Jamie Rhoden énekes/gitáros egy tavalyi interjúban elmondta, hogy a dalírás különböző perspektívái a zenekaron belül egy olyan stílus felé közelítettek, amely nagyon közelít a ’90 grunge/emo zenekarok hangzása felé. Néha nem is akarták az egyes dalok esetében, de megtörtént. Ebből is látszik, hogy milyen hatással is volt a grunge a rockzenére, nem csak hozzáállás és mentalitás szempontjából, de hangzásilag is. Így aki a ’90-es évek rockzenéjéből kíván meríteni, annak nagyon nehéz elkerülnie a flaneling-revivalt.

Az idén tavasszal megjelent Jar már-már szinte teljesen grunge-lemez lett, a Magnolia pedig a Make Do and Mend tavalyi HWM-mentesítéséhez hasonlóan ’90 alternatív rock felhangokkal operált (ahogy a Diamond Youth is), és itt a sor nem áll meg. Az elmúlt hónapok tapasztalatai eléggé azt mutatják, hogy a Basement és a Title Fight követése elég sokáig ki fog tartani, egyben kirajzolódni látszik, hogy az olyan zenekarok feloszlásával, mint a Tigers Jaw, akár még a hipszter punkok vagy a tumblr mániákusok is új közegre lelhetnek az idézhető, szentimentális szövegek miatt. Leltárt képző ciikkünkhöz ezért három olyan kimondottan jó és friss nagylemezt csatoltunk, amelyek tovább színesítik a fentebb kirajzolt, grunge-ot is magáévá tevő palettát: olvashattok a Daylighthoz hasonló grunge megoldásról, illetve megtapasztalhatjátok azt is, hogy hogyan közelítette meg a pop-punk 2013-ban közvetetten a grunge-ot, illetve pontosabban a Basement örökségét. Egyben itt kérünk meg bennetek, hogy a szövegekbe linkelt dalokat gondosan hallgassátok meg, hogy magatok is megtapasztaljátok a punk friss elágazását.

APART FROM THIS

In Gloom
Poison City, Hindsight | 2013.05.20.
Támpont: Daytrader, Basement, Title Fight

Cikkünk első zenekara egy újabb bizonyíték arra, hogy Ausztrália nem csak a kenguruk, de egyben a jó zenekarok országa is: a melbourne-i Apart From This túl van már két egészen kellemes dallamos pop punk EP-n, de úgy tűnik az ő szintlépésükhöz is az kellett, hogy a tavaly az undergroundot erőteljesen lesöprő Basement feloszoljon. Mint már a bevezetőben említettem az új elgondolás első közvetlen (Title Fighton túlmenő), tényleges megszólalása, Colourmeinkindness egy új érát teremtett: a megfáradt pop punk ettől  érezhetően új erőre kapott, s amennyire piszkos lett a Title Fight, úgy mélyült ez a hullám is. Az In Gloom (ugye észrevettétek a rejtett Nirvana – In Bloom – utalást?) pedig valahogy pontosan tudta, hogy milyennek kell lennie: tudta, hogy a grunge, mint tényező nem uralkodhat el, csak és kizárólag kimért befolyásnak kell lennie (ezt rontotta el kicsit idén a Daylight), a pop punk főszabályait be kell tartani, hogy az összkép jól működjön. Az ausztrál zenekarnak pedig nagyon jól sikerült megtalálni az egyensúlyt, ehhez pedig nagy segítségére volt a ránk hagyott emo/pop-punk Daytraderéletmű, pontosabban a Twelve Years hattyúdala. Az In Gloom egyben meg is mutatja, hogy mi is hiányzott a „belassult” Tym-projektből: a ritmikai veszteséget kitöltő tartalom. Már a címadó dalnál felötlik a melankólia, amely egyben végig körbe is lengi a lemezt, amely az emo/pop-punk vezérdalokat (tempó) Basement-szerű esszenciával ellátott tételekkel tölti ki (lassú tartalomközvetítés), ezek több helyen nagyon erős gitármunkában és építkezésekben csúcsosodnak ki. A lemez tele van slágerekkel, pl. a Daytradert idéző Boltcutter, illetve Once Bitten, Twice Shy kettős, amelyek keretbe foglalják az olyan epikus, Colourmeinkindness vénákon szendergő dalokat, mint a Chronic Youth, a Pabulum vagy az abszolút gyöngyszem Laid in the Light. De a kortárs pop-punk rajongói sem fognak unatkozni, hiszen a zenekar számukra is írt néhány dúdolható – korosztálytól függően himnikus – dalt is: pl. Too Quick to Judge, Haunt, Small Town Snydrome stb. A korong kellemesen játszik a hangulattal, a stílusok mosásával jól töri az atmoszférát, ráadásul az ének pl. néhol akár a Brand New-t is az eszünkbe juttathatja (a Daytrader mellett), lásd a záró Earth Arms című tétel. Intelligens, az egyensúlyt remekül eltaláló anyag lett az In Gloom, slágeres és nagyon könnyen szerethető. 9/10 BANDCAMP

CITIZEN

Youth
Run For Cover | 2013.06.11.
Támpont: Daylight, Turnover, Seahaven, Basement

A pop-punk cikkünkben emlegetett Turnover valahogy mindig megszívja a Citizennel: nem elég, hogy a közös spliten is a rosszabb dalt adták, de úgy tűnik, hogy a Run For Cover által vezetett „grunge revival” is erősen seggbe billenti a zenekart, hiszen az említett Magnolián képviselt alternatív vonaluk egyrészt nem szolgálja teljesen a hullámban való részvételt, másrészt nem is hozták ki belőle azt, amit ki lehetett volna. Ezzel szemben a Michigan és Ohio kereszttűzében alakult Citizen a Youth dalaival teljesen ráállt arra a grunge-ba temetkező vonalra, mint a Daylight, és egyben sikerült nekik is ugyanott kissé elrontani a receptet (erőteljesen eltúlzott grunge behatás), mint a Jar című debütnek, de legalább észben tartották, hogy ebből a sémából nagyon rossz 40+ perces játékidőt faragni, mert rendkívül unalmas lesz a vége. Amellett, hogy a Citizen megoldása megmaradt kissé a retrospektív emo hangulat mellett, erőteljesen érezni, hogy a műfajok „szimbiózisát” csak és kizárólag – kissé öncélúan – a szomorú dalok megírása alá fektették, ehhez pedig remek műfaj a grunge, így „a Basement után szabadon”-elvet érvényesítve ők is rock dalokban szomorkodnak újfent. Ez természetesen azonosulási pontot teremt a felmenő, a hullámnak teret adó zenekarokkal (Balance & Composure, Title Fight stb.), és egyben átkölcsönzi az érzelmes, de leginkább reszelős vokáljátékot is. A szólóban is utazó Mat Kerekes pedig próbál annyira alternatív lenni, amennyire csak lehet, egyben ő képviseli a lemezben elfojtott energia kitörési pontjait is. A Youth dalai dallamosak, amennyire a közeg engedi, illetve ami nagyon fontos: agresszívak. A felütést sikerült nagyon jól eltalálniuk, a Roam the Room kiválóan összegzi, hogy mi is a Citizen 2013-ban és mit is fog nyújtani a lemez abban a fél órában, amíg hallgatjuk. A legerősebb dal talán a klipesített The Summer, de összességében megállapítható, hogy a tételek többsége a középszint tetejét lazán súrolja (tetőpontok talán: Figure You Out, Sleep, The Night I Drove Alone). Ez pedig nagyban köszönhető annak, hogy a verzék nagyon személyes jellegűek, annyira introspektívek, amennyire csak lehet. A szövegek is rendben vannak, noha a lemez végére azok szintje is kicsit csökken a zenei minőségromlás mellett. Emellett ízlés kérdése, hogy a Daylight vagy ez-e a jobb grunge-dominált punk korong. Ezt döntsétek el ti, olvasóink. 7/10 BANDCAMP

SAFE TO SAY

With Everything In Between
Sorrow Carrier Records | 2013.06.01.
Támpont: Apart From This, Bathurst, Citizen, Turnover

A kanadai Safe to Say-t már ismerhetitek, amennyiben követitek a Klipözön nevű rovatunkat; a zenekar módszeresen követi az észak-amerikai ország pop-punk megújulását (Forever Came Calling, Bathurst stb.), ugyanakkor a kvartetté zsugorodó csapat elcsent „némi” hangzást/áthallást a tavaly éledő emo/grunge hullámból is (Basement, Title Fight stb.), ezért szerepelnek mai cikkükben. Leginkább a fentebb méltatott Apart From This műfajtengelyén mozogva a With Everything In Between egy felettébb megnyerő kiadvány lett, ez pedig annak köszönhető, hogy a srácok főleg a pop-punk vonalon maradva a The Story So Far-vénáin terjengő dühöt és kitárulkozást pártolták, amely olyan kiállással párosult, amely leginkább a „felnövő” Title Fightra lett jellemző. Már a felütésnél csettinthetünk, hiszen a Bleed egy remek nyitány: érezni, ahogy szétterjed az energia, a melódiák ülnek, a karcosabb (agresszívabb) vokálok ott vannak, ahol lenniük kell. Ugyanakkor ez a dal még csak a zenekar szinte tiszta pop-punk oldalát mutatja meg, a Tripben viszont már előjönnek ’90 alt. rock, grunge témák, amelyek tovább terjengnek a későbbiekben, főleg a tavalyi Title Fightot (a Floral Green óriási hatással van 2013-ra, ezt már fél távnál észrevehetjük), Basementet, valamint az idei Citizen-anyagot eszünkbe juttatva. A lemez ezután a ritmikai játékkal kívánja elkülöníteni a műfaji közegét, de a negyedik Spun című tételnél grunge-osabb dalt nem is írhattak volna, az egészből árad, hogy miként szólalna meg, ha „néhány punk kölyök akarna grunge dalokat írni”. Szinte hihetetlen, hogy párhuzamosan írták meg a Youth c. anyaggal ezt a lemezt, de a Half Asleep pl. simán ráférne, de akár a Like Daisies is rámehetne újrahangszerelve – persze erős fenntartásokkal – a Floral Greenre. Az egészben igazság szerint az az üdítő, hogy alig több mint 20 perc a lemez, tele van energiával és valahogy meg van egészben az ismeretlenség és az undergroundság bája. Van még hova fejlődni, ez kétségtelen, nem is kevés hiba van benne, de szögezzük le: még így köröket ver ez a hullám mélységben a trendi “easycore”-nak nevezett elágazásra. 7,5/10 BANDCAMP