Kiérdemelt megemlékezés: évfordulós lemezek #6

1993 és 2003 júniusai pazar hónapok voltak, hiszen számos stílusban olyan remekművek jelentek meg, amikre több ezren gondolnak vissza szívesen - most speciel mi tettünk így, kiválasztva nyolc albumot a pazar felhozatalból. Természetesen most is maradtak ki remek lemezek (ez a mondat lassan olyan lesz, mint a Mission Impossible-sorozatban a "Ha neked vagy társaidnak baja esik a szervezet tagadni fogja, hogy bármit tudna az ügyről!"), elég csak a Moneen, a Spitalfield, a Fairweather, a The Jealous Sound, a The Blood Brothers, a Biffy Clyro, a This Day Forward, a Clarity Process, a Beloved, vagy épp a Slowdive és a Darkthrone júniusi anyagaira gondolni. Ezek egy részéről már ejtettünk szót, és a hiányzókat majd valamilyen formában igyekszünk megemlíteni a jövőben. Addig is íme nyolc kiemelten kiemelkedő kiadvány:

BRAND NEW – DEJA ENTENDU

Dátum: 2003.06.17.
Kiadó: Triple Crown
Hossz: 48:47
Műfaj: emo, alternatív rock
Támpont: késői Crime in Stereo, Taking Back Sunday, Manchester Orchestra, The Republic of Wolves, Straylight Run

Kétség sem férhet hozzá, hogy a Brand New egy kultzenekar. Státusza ebben a formában (és még sok minden másban) megkérdőjelezhetetlen, öröksége – mint a harmadik emo hullám #1 vezérzenekara, valamint kulturális értelemben vett fontossága – tagadhatatlan. Jesse Laceyék emo/pop-punkja annyira definitív volt, hogy hangzásilag nyomozni kellett a stílusán belül óriási alap Your Favorite Weapon megközelítését; az emo kultúrkörnek nem csak kiindulási pontja, de egyben vigasza is lett a zenekar 2001-ben: egy „legenda” volt születőben. A stíluskeringés szakaszain átesett zenekar pedig minden egyes lemezével – de főként a harmadikkal kritikai – zenitjét élte meg (2009-ben a poszt-hardcore felfedezését is kipipálva). A jellemformálódás második állomásaként aposztrofált Deja Entendu a pubertáson átesett egyetemista, a huszonéves fiatal alaplemeze lett. Érzelmi esszenciája tíz, sőt százezrek jellemét formálta át – ezt pedig bőven magyarázza az a hisztéria, amely bármely hírmorzsára ugrik az esetleges (jövőre érkező?) új lemez tekintetében. A dalok néhol kitartották a pop-punkos áthallást (ilyen tekintetben a kórusok lettek relatíve a legvariáltabbak), de alapvetően a Brand New megmaradt, sőt mondhatni tovább lépett “az emo zenekar” státusz felé, csupán a The Devil and the God Are Raging Inside Me előremutatásaként jelenet meg – nem is kevés – alternatív rock váz és szerkezeti elem a tételeknél, amely a későbbiekben vállalt nagyobb szerepet. Emiatt a Deja Entendu egy sokkal lassabb mederben folyó album lett, mint elődje, viszont a lírikai szintlépés (nem csak a poétika összhang, a képek kibontása, hanem a témák tekintetében is) olyan szintű mélységet adott a hanganyagnak, hogy a srácok a remekül szerkesztett dalstruktúráknak és építkezéseknek köszönhetően egy rendkívül központosított jellegű érzelmi hullámvasutat írtak meg. A Deja Entendu dalai egységként jelenítik meg a reményteljes melankóliát (szevasz Long Island), a szerelemet, az egyén helyzetét a külvilággal, olyan „zavaros” témák boncolgatásán át, mint a tüdőrák vagy a zeneipar általi „nemi erőszak”. A hallgató közben önmarcangoló válságig zuhan egy mély és sötét verembe; a dalok pedig instrumentális formában is kapcsolatot teremtenek a szövegek ingadozó jelentéstartalmával.

A Tautou kezdeti – szinte már-már poszt-rock – felütésétől, a megasláger Sic Transit Gloria… Glory Fades rendkívül elegáns és emlékezetes basszustémáján át az Okay I Believe You, but My Tommy Gun Don’t több mint három és fél perces feszültségteremtéséig és kitöréséig (többek között elhangzik az emo történelem „legerőteljesebb” fuck you-ja) stb. Már a lemez elején kocsonyássá válnak a térdeink a ránk zúduló tökéletességtől és ordítani akarjuk a szövegeket, és ez még csak a kezdet. A The Quiet Things that No One Ever Knows érzelmi csúcspontja és az utána érkező visszafogott szenvelgés repíti végleg 2003 dobogójára a Deja Entendut, amely a második szakaszában ritmikai váltásokba torkollik: a középtempó uralma megtör, több esetben még lejjebb vesznek az „iramból”, a hangsúlyok az verzék elbeszélései felé terelődnek. Előkerülnek az akusztikus balladák (tetőpont: The Boy Who Blocked His Own Shot), meghalljuk az egyszerűen zseniális és – egyik – tetőpont Guernicat, valamint tudatosodik számunkra Lacey-féle poétika epikusság, amely az utolsó dalban olyan sorokban ér a csúcsra, mint pl. a zseniális képpé álló „need you like water in my lungs”. Nagyon-nagyon nehéz gyenge pillanatokat találni, kiemelni is rendkívül nehéz a lemez esetében bármit is, hiszen az elejétől a végéig az elmúlt évtized egyik legjobb és legfontosabb hanganyaga. Jelen sorok szerzőjének is ott csücsül eredetiben polcán, ahogy az illik. Ugyan négy évet kellett várni, míg aranylemez lett, de a 2006-os The Devil and the God Are Raging Inside Me után nem volt kérdés a zenekar sorsa: végleg beleírták magukat a zenetörténelembe, de arról a megjelenésről részletesebben majd csak három év múlva értekezünk. – Budai Benjámin


SAOSIN – TRANSLATING THE NAME (EP)

Dátum: 2003.06.17.
Kiadó: Death Do Us Part
Hossz: 15:03
Műfaj: emo, rock
Támpont: Circa Survive, Senses Fail

Bring Me The Horizon-effektusként fog bekerülni az orvosi könyvekbe az a dolog, amikor valaki egy híressé vált banda esetén ellenállhatatlan késztetést érez arra, hogy dominanciáját megcsillogtatva felkiáltson: “Én már a legelső demóktól hallgatom őket!“. Ilyenkor jönnek azok, akik olyan kiadásokat is felsorolnak ebben a helyzetben, amiket talán nem is a banda adott ki, de felsőbbrendűségi érzet így is elmaradhatatlan lesz. Ezt persze főleg csak olyan bandáknál lehet elsütni, akiknek voltak korai demóik és azok napvilágot is láttak valamilyen formában, az pedig csak hab a tortán, ha az valóban igényes és jó. A Saosin is ebbe a csoportba tartozik és bár jelen állás szerint egyre bizonytalanabb az együttes jövője, tagadhatatlanul az egyik legnagyobb hatású emo zenekarrá nőtte ki magát a Translating The Name idejében. Minden egyes megmozdulásukat fürkésző szemek követték és a borítójukon sokszorosan újrahasznosított szarvasbogár egyfajta jelképpé vált a rajongók körében. Hiszen hogy is ne lehetne imádni azt a technikát és dallamokat, azt a nyers profizmust ami átjárja az EP minden egyes dalát. Na jó, Anthony Green hangszínéhez edzett fül kell, és sokak talán máig sem tudták teljesen feldolgozni, hogy egy férfi segédeszköz nélkül hogy képes ilyen hangot kiadni, de a Saosin legnagyobb ütőkártyája így is ő lett. Szinte bármit és bárhogyan kiénekelt, ami ebben a környezetben, ezzel a zeneiséggel igazi gyöngyszemnek számított. A pattogósabb, rockosabb témák a modern emo hatásokkal keveredve, no meg a lemez végére hozzácsapott akusztikus dalok egy jó adag érzelemmel (szövegek szempontjából is) megtoldva az amerikai fiatalok szívébe lopták magukat pillanatok alatt, az olyan slágerek pedig, mint a Seven Years vagy a címadó dal egy generáció himnuszává vált. Ez az EP azóta is sok embert inspirál és hiába volt ezután egy szintén nagyon sikeres Cove Reber-éra a Saosin életében, illetve hiába próbált meg hasonló irányba elindulni Anthony a Circa Survive-al, ezt a fajta sikert és ezt a hype-ot már nem tudta egyik csapat sem visszahozni. – Jene Balázs

RAEIN – IL N’Y A PAS D’ORCHESTRE

Dátum: 2003.06.xx.
Kiadó: Ape Must Not Kill Ape
Hossz: 26:54
Műfaj: screamo
Támpont: Saetia, Orchid, Loma Prieta

Igen, ez az album, amin rajta van a Tigersuit. Ez a tény önmagában is feltételezi, hogy minden screamóban jártas egyén nagy valószínűséggel találkozott már a zenekar nevével, ám amellett, hogy tartalmazza egy színtér himnuszát, egyéb dolgok miatt is fontos a lemez. A David Lynch klasszikus Mullholand Drive-jából kölcsönzött című korong ugyanis olyan stílusjegyeket tartalmaz, ami ma majdnem minden screamo bandától visszaköszön. Ilyen például az oktáv akkordok sűrű használata, éles dinamikai váltások, szomorkás dallamok, a jellegzetes vokál, és még sorolhatnám, de aki halott már ebben az évtizedben screamo lemezt, az sejti, miről is van szó. Természetesen nagy butaság lenne azt állítani, hogy ezek az ő találmányaik lennének, náluk is bőven észrevehetőek a hatások – a Saetia, és az Orchid jelenléte teljesen nyilvánvaló – ám az abban betöltött részük, hogy Dunát lehet rekeszteni az ilyen alapokon fekvő bandákból, vitathatatlan. Az olasz csapat ugyanis ezen paneleket kiváló dallamérzékkel, és remek dalírói vénával használta fel, és így sikerült egy abszolút screamo slágerlemezt készíteni, amely valószínűleg nem egy zenész inspirációja volt ahhoz, hogy hangszert ragadva a stílust művelje. A lemezre két évvel feloszlott, majd rá két évre ismét újjáalakult banda, bár a műfajban maradt, de mára elhagyták a Il N’y A Pas De Orchestre-en lefektetett irányt, és örömzenélés váltotta fel a végtelenül szenvedélyes alaplemezt. És igazából ez így is van rendjén náluk, mert egyrészt jól áll nekik, másrészt meg saját magnus opusukon úgyse fognak túllőni, amit bizonyít az is, hogy koncerteken még mindig eme korong dalaira történik a legnagyobb megőrülés a közönség részéről. Alapvetés, amely mindenkinek, aki ismerkedik a screamóval, kötelező program. A többieknek meg fölösleges ajánlani, hiszen úgyis rongyosra hallgatták már évekkel ezelőtt. – Lossos Gábor


ON BROKEN WINGS – SOME OF US MAY NEVER SEE THE WORLD

Dátum: 2003.06.17.
Kiadó: Eulogy
Hossz: 41:49
Műfaj: metalcore (moshcore)
Támpont: 7 Angels 7 Plagues, Zao

2003-ig a metalcore messze nem azt jelentette, mint amit ma jelent. Ezekről a különbségekről itt már több cikkben is megemlékeztünk, így e körül fölösleges újabb köröket futni, de a klasszikus,  ténylegesen a hardcore elemeire épülő metalcore zenék ekkor kezdtek el a háttérbe szorulni. Hogy ennek a háttérbe szorulásnak a kedvezményezettje vagy a kárvallotja volt-e az On Broken Wings, vitatott, de az öttagú brigádnak mégis hatalmas hatása volt sok későbbi metalcore zenekarra (mint például az Emmure). Innen viszonylag könnyen lehet arra asszociálni, hogy mégis milyen zenét is játszott a massachussetsi ötösfogat. De azért mégsem. Tudniillik az On Broken Wings eszméletlen brutalitással, és mégis roppant kreatívan képes prezentálni azt, amit az Emmure az első albuma óta elég nyögvenyelősen. Itt is jelentős szerepet kapnak a breakdownok, de csak akkor, ha odaillenek, és egyáltalán nem ezek köré vannak felépítve a dalok (ellenpéldának lásd a The Acacia Strain 2001-es albumát), na és persze minőségben is olyanok, hogy ki lehetne belőlük tölteni egy „Top 10 br00thal breakdowns” videót. És még bőven lehet érveket sorolni a Some Of Us mellett: ott van például például Jonathan Blake. Persze effektezéssel is meg lett segítve a hangja, de ha nem lenne, akkor is azt lehetne mondani, hogy eszméletlen, amit itt művel, legyen az károgás vagy hörgés (nem “pig squeal”). De ha az kell, akkor Sean Laforce gitáros besegít neki tiszta énekkel, ami viszont szerencsére (vagy sajnos) egyáltalán nem jellemző az anyagra. A legfontosabb azonban, és ezt mind itt, mind a 2005-ös It’s A Long Goodbye-on hallhatjuk: ezek a srácok iszonyatosan tudnak dalokat írni. Alapvetően ugye – legalábbis ha a mai metalcore, vagy divatos néven moshcore bandáknál látjuk – igen egyszerű a képlet: fogj pár breakdownt, szórj köréjük pár dallamos gitártémát, és kész is vagy. Itt azonban nem volt semmilyen recept. A lemezen a hardcore-os tukatukáktól a matekos kiállásokig minden megvan, és teljesen ízlésesen elhelyezve, és mindezt harminc (bónusszal együtt negyven) perc alatt. Kell ennél több? – Kolláth Benjámin

HIMSA – COURTING TRAGEDY AND DISASTER

Dátum: 2003.06.17.
Kiadó: Prosthetic
Hossz: 43:12
Műfaj: metalcore
Támpont: Diecast, More Precious Blood

Azért is nehéz a pionírok felelősségteljes, előremutató úttörése, mert a nagyközönség gyakorta csak utólag, esetleg megkésve találkozhat azzal, ami alapjaiban volt képes biztosítani egy-egy hullám vagy tendencia kialakulását, előretörését. És ha a szívünkre tesszük a kezünket, sajnos a Himsának is ez volt az osztályrésze idestova tíz évvel ezelőtt, hiszen mire a nagyközönség az Alive Or Just Breathing után kapcsolhatott a Shadows Fallra, a God Forbidra és társaikra, addig a seattle-i metalcore zenekar csak megkésve kerülhetett a rivaldába. Ez pedig azért is szívfájdító, mert az egykori Trial-tagokból verbuválódott zenekar – ami a keleti kultúrával szembeni nyitottságot is átörökítette névválasztásában a hardcore sajátjából – a 2003-as lemezén mindenkit megelőzve alkotott maradéktalan átkötést az ezredfordulós metalcore, majd az azt követő heavy metalosodó tendencia között. A Courting Tragedy and Disaster ugyanis hibátlanul egyesíti mindazon zenei elemeket, melyek évek múltán kiüresedett panelekké váltak: a hangzatos ikergitárfutamok itt még igazi szenvedéllyel szólalnak meg, a thrash metalba fordult, súlyos reszelések a metalos hardcore-ra kacsintanak vissza, miközben a hangszerelés és a fogós dallamok együttállása a személyes hangvételű dalszövegeken (na meg azok előadásmódján) keresztül is méltán teremtett egy teljesen új formanyelvet az extrém keményzenék világában. Ilyen értelemben pedig a ’Courting nemcsak a zenekar életművében, hanem úgy általában az amerikai heavy metal új hullámában, és a második metalcore-nemzedék továbbformálódásában is egyedülálló teljesítmény mind zenei, mind tartalmi szempontból, hiszen az album megelőzte a saját korát azzal, hogy ilyen közeli, és sajátos felfogásban házasította össze az amerikai heavy metal legheroikusabb és legemelkedettebb pillanatait az ezredforduló metalos hardcore-jának súlyával és keserűségével. Az alábbi anyagot követően Pettibone-ék is egyre inkább a metalban definiálták újra magukat, ám az mindmáig biztos, hogy a Himsa egyszer sem hibázott, életműve pedig egyedülállóan értékes és időtálló (na meg visszasírandó) maradt még így, ennyi idő távlatában is. – Bali Dávid


THE BLACK DAHLIA MURDER – UNHALLOWED

Dátum: 2003.06.17.
Kiadó: Metal Blade
Hossz: 36:29
Műfaj: deathcore
Támpont: Through The Eyes of the Dead, At the Gates

A göteborgi dallamos death metal hatása nagyobb volt, mint bárki gondolta volna. Addig rendben van, hogy a metalcore körökben az Unearth korábban már elkezdett vele foglalkozni, és 2003-ban robbant be szinte egyszerre (két hét különbséggel) két olyan anyag, amelyek örökre beleégették ezt a hatást a kommerszebb közönség fülébe is. Ezek közül az első a The Black Dahlia Murder debütalbuma. Ők már 2002-es EP-jükkel (A Cold-Blooded Epitaph) felhívták magukra a Metal Blade figyelmét, ami azért nem kis dolog. És hogy vajon mivel? Valószínűleg azzal, hogy elég kevés olyan zenekar van, akik ennyire tökéletesen ét tudták volna önteni az At The Gates örökségét a saját kontextusukba, és igen, ha az Unhallowedról beszélünk, akkor az ő nevüket kell százszor vagy ezerszer leírni. Persze a TBDM azért bőven rak annyi saját elemet a dalaiba, hogy ne lehessen őket egy sima kópiabandának nevezni, ezt már az album elején lévő Unhallowed/Funeral Thirst párossal bebizonyították. Az Unhallowed amúgy iszonyatosan pörög, és hiába a gyors tempó, a dalok nagy részébe (The Blackest Incarnation, Apex) sikerült olyan témákat belerakni, ami miatt újra és újra meg akarja az ember hallgatni, ha nem is az egész lemezt, de a kiugró darabokat mindenképpen. Minden gyermekbetegsége ellenére az Unhallowed egy mérföldkőnek számít, hiszen innentől a mainstreamebb közegek is jobban odafigyeltek a deathcore bandákra (mind a Contagion, mind a Funeral Thirst klipje sokat volt játszva különböző metalműsorokban), ám a műfaj számára a még nagyobb, már nem feltétlenül produktív áttörés 2007-ben történt meg. De az alapokat (a The Red Chord, vagy a Through The Eyes of the Dead, vagy az A Life Once Lost mellett) akkor is ők tették le. Meg az At The Gates. Az At The Gates. Az At The Gates.  – Kolláth Benjámin


THE MARS VOLTA – DE-LOUSED IN THE COMATORIUM

Dátum: 2003.06.24.
Kiadó: Universal
Hossz: 60:59
Műfaj: progresszív rock
Támpont: At the Drive-In, King Crimson, Rush

Ha másban nem is, abban mindenképpen előbbre lépett a Bixler-Zavala/Rodriguez-Lopez szerzőpáros a kultikus At the Drive-Inhez képest, hogy a The Mars Volta keretei közt több emberhez bírták eljuttatni a zenéjüket. Ezt a Universallal kötött szerződés, és a némiképp eltérő célközönség (a jazzes prog rock rajongóinak és a Led Zeppelin fanoknak is különleges csemegét jelenthetett a banda) mellett az is megalapozta, hogy míg az AtDI dalai azért mindig eléggé érdes ujjakkal simogatták a hallójáratokat, az immáron Jim Ward nélkül alkotó két kulcsember első nagylemeze az egész életmű legbefogadhatóbb dobása lett. A változás nem is annyira a dalok témavilágában vagy felépítésében rejlik, hiszen a punkos lendületet remekül sikerült átmenteni, Omar gitártémái pedig ugyanazt a formulát követik (csak épp még több improvizatív „koszolással”).  A döntő különbséget Cedric énekstílusában találjuk: az AtDI lemezekre sokszor jellemző „óbégatás” teljesen átadta helyét elénekelhetetlen flazetteknek (ezt amúgy hasonlóan szokni kell, mint az AtDI lemezek vokális megoldásait). A kitűnő, energiától és felfedezésre váró, apró részletektől duzzadó dalok, a remek dallamok, valamint a ’Volta történetének talán legjobb ritmusszekciója (a dobos Jon Theodore mellett a Red Hot Chili Peppers-ből közismert Flea pengette a basszusgitárt), no meg az elképesztő portfóliót magáénak tudható Rick Rubin produceri füle együttesen azt eredményezték, hogy ha nem is lett jobb a De-Loused in the Comatorium, mint az AtDI csúcslemezeként számon tartott Relationship of Command, azért képes hozni egy hasonló minőséget. Ez persze nem Jim Ward és a kilencvenes évek poszt-hardcore-ja egyik meghatározó képviselőjének lekicsinylése (e sorok írása közben is az In/Casino/Out dalai szóltak a hangszóróból), mindössze annyit jelent, hogy a két mikrofonfejű csodabogár a 2000-es évek első felében járatta magát csúcsra. Amit aztán, ha nem is egyértelmű bukás, de alapvetően megváltozott körülmények követtek: az effektekért felelős Jeremy Michael Ward (Jim Ward unokatesója) a lemez megjelenése előtt egy hónappal meghalt heroin-túladagolásban, és emiatt állt le végül a Cedric és Omar az opiátok használatával. És bár az ezután következő öt nagylemezzel bizonyították, hogy kemény cuccok nélkül is megy a szekér (bő egy évvel a Noctourniquet után állíthatom, hogy nincs rossz ’Volta album), valami mégis már a kezdet kezdetén elveszett, és ezt a két zenei agy is érezte: emberi és zenei nézeteltérések, valamint egy személyes tragédia végül oda vezetett, hogy idén januárban Cedric bejelentette a feloszlást. – Bene Gábor

DEATH – INDIVIDUAL THOUGHT PATTERNS

Dátum: 2003.06.15.
Kiadó: Relativity
Hossz: 38:46
Műfaj: progresszív death metal
Támpont: Cynic, Atheist, Obscura

A Death kapcsán nehéz olyat leírni, ami még nem hangzott el velük kapcsolatban. Akár a korai, old school death metal lemezeiket nézzük, akár a későbbi, technikás vonalat képviselő korongokat, mindkét esetben korszakalkotó művekkel állunk szemben. Az idén június 15-én húsz éves Individual Thought Patterns a betetőződése volt mindannak, a szó legnemesebb értelmében vett progresszív törekvésnek, ami már az 1990-es Spiritual Healingen, de főleg az egy évvel későbbi Humanen kezdődött el. Az előbbin a technikásabb megközelítés térhódítása volt megfigyelhető, míg az utóbbi, a műfajtól addig idegen, személyesebb, emberközelibb dalszövegeivel is előre mutatott. 1993-ra még egy lépéssel messzebb ment a kezdeti, brutalitás uralta gore világtól a banda motorja és egyben az egész színtér legkreatívabb dalszerzője, Chuck Schuldiner. Korabeli nyilatkozataiból kiderül, hogy nem a külsőségekkel, a sokkoló kijelentésekkel próbálta magára és zenekarára irányítani a figyelmet, hanem azt szerette volna, ha a nagybetűs Zene kerül ismételten a középpontba, úgy, mint a tradicionális metal bandák fénykorában. A misztikus fantáziavilág helyett azonban a színtiszta valósággal akart foglalkozni, azt akarta, hogy a mondanivalója a zenéhez hasonló fontossággal bírjon a rajongói számára. Mindezt magasan kvalifikált zenésztársaival olyan kerekre csiszolt szerzemények formájában prezentálta, mint a klippel is megtámogatott The Philosopher, a fantasztikus váltásaival együtt is elsöprően lendületes Overactive Imagination, vagy a megszokottnál is briliánsabb gitármunkát tartalmazó Trapped in a Corner. Az Individual Thought Patterns valódi zászlóvivője volt egy új hangzásnak, egy igazi külön utas lemez, ami képes volt mindenfajta túlzástól mentesen visszaadni a metal lényegét. Egyszerre súlyos és kreatív, komplex, de mégsem nehezen értelmezhető, gondolatokkal teli, de nem tolakodó vagy elvont. Ezért gondol rá a műfaj rajongóinak egy jelentős része húsz év távlatából is 1993 egyik, ha nem a legjobb metal lemezeként. Ezenfelül a Cynic Focusa és az Atheist Elementse mellett az egyik legkézenfekvőbb példája annak, hogy hogyan is érdemes a műfajt ezen ágát játszani. Falvay Gergely