2013. március 3.
2003-ban rengeteg jó lemez jelent meg, és az igazi dömping márciusban kezdődött el: a lent látható tíz album mindegyike remekmű, nem véletlenül emlékezünk rájuk szívesen tíz évvel az elkészültük után is, hiszen a mai napig élvezetes, korántsem unalmas hallgatnivaló mindegyik. Vannak olyan darabok, amelyek a mai napig megosztják a banda közönségét, van, amit elfelejtettek, és van, ami máig ünnepelt album, sőt, olyan is akad, ami évfordulós koncertturné alanya lesz. Ezúttal nem mentünk vissza 1993-ig, vagy 1983-ig (nem is igazán találtunk ideillő márciusi megjelenést, bár kicsit körülményes megtalálni ezeket), és a mennyiségi megkötés miatt 2003 márciusából is kimaradt néhány darab, pl. a Darkthrone-tól a Hate Them vagy az Ataris-tól a So Long, Astoria, a legnevesebb hiányzó, a Meteora azonban pontosan a születésnapján saját cikket kap majd.
Dátum: 2003.03.11.
Kiadó: DreamWorks
Hossz: 55:54
Műfaj: alternatív rock, punk rock
Támpont: –
2003-ig a világ nagyjából a következőt tudta az AFI-ról: egy remek slágerérzékkel bíró punkbanda a ’90-es évek második feléből, akik imádják a Misfits-et, és kiadványról kiadványra fejlődnek és tesznek szert saját karakterre. Már az 1999-es és 2000-es lemezeik is kiváló punk albumok voltak, de a beteljesedésük három évvel később jött a Sing the Sorrow képében, ami (a Cave Inhez hasonlóan) a csapat nagykiadós debütálása is volt egyben. Sokak ennek a számlájára írták azt, hogy ez már nem „csak” egy punk rock album lett, pedig csupán folytatták és némileg felgyorsították a meglévő fejlődésüket: ahogy az Art of Drowning is lassabb, dallamosabb, összetettebb lett elődjénél (amiről ugyanez volt elmondható), úgy ez is ebben az irányban haladt tovább. Bővítették eszköztárukat, Havok költőibb volt mint valaha (érezhetően sok Morrissey és Robert Smith hatással), és slágerérzékük remekül működött ebben a pop-rockos közegben is, ami azért nem volt olyan könnyen emészthető: némileg megmaradtak elemek a korábbi stílusukból (pl. Dancing Through Sunday), valamint Davey Havok szövegei továbbra sem napsütötte érzelmekről és házibulikról szóltak. A lemez sok leget hozott a banda életében: a legnagyobb siker, a legnagyobb slágerek, a legjobb gitárszóló, a legemlékezetesebb sorok, a legjobb lemezindítás és a legjobb albumcím is ide köthető, és azt is mondhatnánk, hogy ezeket a címeket a stíluson belül is megtartanák, de nehéz lenne hasonló lemezeket mondani, annyira különleges az egész. Hívták pop-rocknak, emo rocknak és pop-punknak, punk rocknak és powerpopnak, de (ahogy ezt a rajongók előszeretettel kiemelték) igazából csak a saját nevükkel lehetne körülírni őket: ez egy AFI album, méghozzá a legjobb (bővebben majd a hamarosan érkező Mesterhármas-cikkben értekezünk a bandáról). – Jávorkúti
Dátum: 2003.03.xx.
Kiadó: Militia
Hossz: 41:14
Műfaj: indie rock
Támpont: Jimmy Eat World, Death Cab For Cutie
A floridai Copeland első lemezének megszületéséhez két sajnálatos tragédia vezetett Aaron Marsh énekes-dalszerző életében: az első a nagyanyja kórházba kerülése és halála volt, a másik pedig az, amikor a barátnőjét egy gyógyíthatatlan autoimmun betegséggel, lupusszal diagnosztizálták, és a betegség okozta feszültség valamint a kórházi kezelés miatti távolság végül tönkretette a kapcsolatukat. Marsh így aztán nem a mindig divatos párkapcsolati témákról kezdett el dalokat írni, hanem a szerettek elvesztéséről, szenvedéséről alkotott gondolatai alkották a sorokat, a zongorás indie rock/emo aláfestéssel együtt pedig ezek a dalok egy olyan albummá álltak össze, amihez hasonló érzelemgazdagságot azelőtt, és azóta is csak kevés lemez tudott felmutatni a stíluson belül. Mindegyik dal visszafogott, de nem unalmasak, hiszen Marsh szövegei és dallami pedig mindet elképesztő hatással bíró, szempárásító, csöndben visszhangzó élménnyé varázsolják, amelyek nem a következő slágerlemezig, hanem évekre, évtizedekre az emberrel tartanak. Itt nem egy-két érzelmes balladáról van szó, mint a rádiórock tucatzenekarok lemezein: itt az egész album egy felkavaró értekezés szerelemről, búcsúzásról, hiányról és részvétről, és mindez olyan általános gondolatokkal ven tele és Aaron keresztény hitével olyan finoman van átszőve, hogy bárki azonosulni tudjon vele életpályától vagy vallástól függetlenül. Hiába volt a Brand New, a Jimmy Eat World és a Death Cab for Cutie, az évtized legmeghatóbb albuma magasan a Beneath Medicine Tree volt, ráadásul a lemez úgy szólt halálról, szenvedésről és tehetetlenségről, hogy ha meg is ríkatta minden harmadik hallgatóját, végső kicsengése nem volt depresszív vagy negatív. – Jávorkúti
Dátum: 2003. 03. 24.
Kiadó: Peaceville
Hossz: 52:45
Műfaj: alternatív rock/metal
Támpont: Paradise Lost, Swallow the Sun, Tool
Nincs is annál nagyszerűbb, mint amikor egy zenekar a kezdeti próbálkozások után végre rátalál a saját hangjára. A Katatonia esetében majdnem egyenes út vezetett ideáig. A kezdeti időkben érezhetően a brit death/doom metal zenekarok (Paradise Lost, My Dying Bride, Anathema) befolyása alatt állt a svéd formáció, amit aztán a Brave Murder Day körül szépen sikerült levetkőzni, illetve sajátos északi melankóliával megfűszerezve határozottan egyedivé varázsolni. Aztán gondoltak egyet, és a kortársaikhoz hasonlóan egy jóval szellősebb, dark és alternatív rock behatásoktól sem mentes irányt vettek. Ennek a törekvésnek a két csúcspontja a Last Fair Deal Gone Down és az idén tíz éves Viva Emptiness volt. Ez utóbbi talán a legelőremutatóbb lemezük mind a mai napig, de az is nagy szó, hogy innentől bármilyen műfaji kategóriába próbáljuk őket begyömöszölni, valahogy végül túl szűknek bizonyul az összes. Egy dolog azonban biztos: a Tool vagy az A Perfect Cirle ezredforduló környéki albumai hatottak Anders Nyströmre, legalábbis a megváltozott sound, és a modernebb felfogású riffek erre engedtek következtetni. Zaklatott, hullámzó hangulatvilág jellemzi a korongot, egy tételen belül is gyakran érkeznek kontrasztos témák, amit Jonas Renkse önmarcangolása tesz teljessé. Annak ellenére, hogy alapvetően sötét tónusa van a lemeznek, a fogós dallamok miatt mégsem különösebben nehéz hallgatnivaló, mondhatni hamar rá lehet érezni az ízére. Nem véletlen, hogy az itt tökélyre fejlesztett recepthez azóta is ragaszkodnak. A később megjelent alkotásaik is tartalmaznak megkapó pillanatokat, de aki szeretné elcsípni a Katatonia lényegét, az a Viva Emptinessnél jobb kiindulópontot keresve sem találhat. – Falvay Gergely
Dátum: 2003.03.18.
Kiadó: RCA
Hossz: 56:17
Műfaj: alternatív rock, poszt-hardcore
Támpont: Radiohead, késői Hopesfall
A Cave In úgy mutatkozott be a nagyközönségnek 1998-ban egy Beyond Hypothermia című gyűjtéssel, 1999-ben pedig egy Until Your Heart Stops című debütalbummal, mint a korszak legjobb mathcore zenekara a Botch és a Dillinger Escape Plan mellett, azonban a lemez kiadása után nem érezték úgy, hogy ezen a vonalon kívánnák folytatni. 1999-ben egy busztűz és a Times of Grace megjelenése aztán felbátorította őket, a 2000-ben megjelent Jupiter pedig hatalmas siker lett, és mivel ekkor a nagykiadók kedvenc hobbija az undergroundból való halászás volt, így pár év múlva egy RCA-szerződés előtt találták magukat. A cég időt és pénzt nem sajnált tőlük, amit a zenekar az Antennával „hálált meg”: a csapat kiragadta mindazt a Jupiterből, ami azt többé tette elődjeinél, és írtak belől e egy rocklemezt, amit teljes egészében a mai napig sem kedveltek meg a tagok (ahogy ez utólag elég sok nagykiadós albumról kiderül). Mivel a hallgatónak nem kapcsolódnak a dalokhoz olyan kellemetlen élmények, mint a bandának, így a közönség maradéktalanul élvezni tudta az óriási slágereket, az elszállós hangulatot, és a könnyen emészthető, de azért karakteres rockzenét. Hirtelen már nem a Neurosis vagy a Converge nevét emlegették velük kapcsolatban, hanem a Foo Fighters, a Radiohead és az Audioslave voltak a viszonyítási pontok (a Hum azért megmaradt), de azon kívül, hogy volt egy-két főhajtás Thom Yorke-ék előtt, a lemezen Cave In riffeket és Cave In dallamokat lehetett hallani, csak belőlük egy másik világ épült fel, mint három évvel korábban. Persze a lemez óriási bukás lett: a közönség és a sajtó egy része nem tudott túllépni azon, hogy hátat fordítottak a metalnak, illetve sokan ebben csak egy rádiórocklemezt hallottak, pedig az eladási kudarcot pont az okozta, hogy összesen csak 2-3 sláger volt rajta, és azok is túl sajátos karakterrel bírtak. Persze lehet, hogy sem a kiadó, sem a banda nem örült az albumnak, de a hallgató mindenképp jól járt, hiszen nem született még egy ilyen album az évtizedben. – Jávorkúti
Dátum: 2003.03.25.
Kiadó: Victory Records
Hossz: 39:08
Műfaj: emo(core) / poszt-hardcore
Támpont: Boysetsfire, Beloved
Amikor a Thursday még a Tony Brummel miatt kissé hanyatló pályára állt Victory-nál bohóckodott nagyon sokan úgy ismerték meg a Waterdownt, hogy a cég sampler lemezeket csatolt a megvásárolt kiadványai mellé, amelyen a német zenekar is bemutatkozott az akkori emo/hardcore társadalom egyik fellegvárának tulajdonított kiadó rajongóinál. Ezt viszont utólag nézve nem sikerült igazán kihasználniuk. Az osnabrücki szextett nem kívánt a sötétben tapogatózni, a srácok egykoron még hardcore punk zenekarnak indították a bandát, azonban már az első lemezzel (Never Kill the Boy on the First Date), hála a Victory-s szerződésnek elkezdtek konvergálni abba a poszt-hardcore hullámba, amelyet a kiadó akkoriban képviselt (Thursday, Boysetsfire stb.), s tették ezt remekül a duálvokál (Marcel Bischoff, Ingo Rieser) megtámogatásával. Ezért valamilyen szinten állíthatjuk, hogy egy kis közeg azért tisztességesen várta 2003-ban a The Files You Have On Me megjelenését, amely nem is okozott csalódást, egy igazi stílus kavalkád lett. Megtartották poszt-hardcore vázukat, de egyre inkább felfigyeltek a hardcore dallamosodásnak a lehetőségére (évezred eleji metalcore hullám), igényesen nyúltak a hardcore punk sodráshoz, sőt, néhány dal a dallamok és a metalcore útján elindult az emocore felé is. Azt le sem tagadhatják a srácok, hogy a zenekar összes tagja hallotta a korai Boysetsfire lemezeket (főleg az akkor kb. két éves After the Eulogy-t, bár az emocore-t is az The Day the Sun Went Outon – és a Failure Onon érdemes keresni), hiszen már a Bulletproof című nyitódalban ott hemzsegnek a Boysetsfire, Refused stb. elemek, a keményebb témáknál pedig fent is tartják őket. A lemez egyediségét jól mutatja, hogy ugyanúgy lelhetik örömüket benne a Quicksand-féle poszt-hardcore rajongói (klipes Xerox), mint a (néhol elég göteborgi) metalcore (Doging Bullets, Disgrace stb.) vagy a punk rajongói (Going Back, Nothing). Talán a korong legemocore-osabb és egyben leglötyögősebb dalai jelentik az elég ötletes dalfolyamban az egyetlen törést: a Decaffienated és a Nails All Broken Short alkotta tengely valahogy nagyon kiesik a lemezről. Ráadásul a német emocore fellendítését jobb lett volna, ha meghagyják a Tokio Hotelnek, a Days in Griefnek és az ekörül alakult Fire In The Attic-nek. Összességében azonban nincs miért szégyenkezniük: Németországot ebben a tekintetben is felrajzolták a térképre, néha rájuk aggatták az „európai Boysetsfire” jelzőt, plusz az emocore-sabb pillanataikban életre hívtak egy egész jó emocore vonalat (kicsit a korai Escapado, Distance In Embrace stb.) németföldön. Nagyon kár, hogy ezután minden egyediségüket elvesztették és kiadták 2006-ban a bűnrossz All Riotot. – Budai Benjámin
Dátum: 2003.03.07
Kiadó: Brutal
Hossz: 22:29
Műfaj: mathcore
Támpont: The Dillinger Escape Plan
Valószínűleg igen kevés olvasónk hallotta a debütlemezt először a The Number Twelve Looks Like You diszkográfiából, ám a banda már 2003-ban elővetítette azt az ígéretet, amit maradéktalanul sikerült is beváltani, ugyanis a Put on Your Rosy Red Glasses a maga huszonkét és fél percében már tartalmazta azokat az elemeket, amelyek miatt mathcore alapvetéssé tudtak válni. A zenekar azon kevesek közé tartozott, akik bármely stílust sikeresen tudtak a saját képükre formálni: a emutatkozó lemez még bőven metalcore és grind elemekből táplálkozott, ám a saját paneljeik bevitelével egy teljes mértékben egyedi klasszikust sikerült létrehozniuk. Ezen jelegzetességek a teljes karrierjük során megmaradtak, a csúcsra fejlesztve őket, ahol stílszerűen megálltak, és feloszlottak. Elég sok zenekarnál megfigyelhető, hogy az időben visszafele menve a letisztultságtól egyre nyersebb megoldásokhoz jutunk, és ez náluk hatványozottan igaz, ugyanis a debüt és a folytatás között elég nagy a szakadék. A lemez az ő mércéjükkel mérve is egy meglehetősen nehéz anyag, ám ennek az indoka nem a későbbiekben elért maximális technikásság – bár az már itt is jelen van –, hanem az elsőre megfoghatatlanul természetellenes hangulat. A lemez egy hírhedt amerikai sorozatgyilkost állít a középpontba, és ehhez az atmoszféra nagyon el van találva. A két vokalista olyan stílusban énekel, ami csak ezen a lemezen hallható, és a megszólalásra sincs jobb szó, mint hogy gonosz. A horrorba illő sikítások dallamos metalcore riffekkel keverve már alapból fura kettősséget teremt, de ha ehhez még hozzávesszük a váratlan váltásokat, grind részeket, szomorú hangulatú tiszta gitárokat, és máris könnyen megfekheti a lemez az ember gyomrát. Ám a dalírói véna már ekkor dagadt a srácokban, és az album meghálálja a ráfordított időt. A lemez értékét mutatja, hogy a végsőkig játszották a dalait a koncerteken, amik a legnagyobb közönségkedvencek voltak, és nélküle valószínűleg sose írják meg a többi zseniális korongot, ahonnan a legtöbben a Number Twelve Looks Like You-t ismerhetik, és amit azóta se tudott senki lemásolni, és az igazat megvallva nem is mertek megpróbálni. – Lossos Gábor
Dátum: 2003.03.03. (az USA-ban februárban jelent meg)
Kiadó: Chemikal Underground
Hossz: 49:52
Műfaj: alternatív rock, poszt-rock
Támpont: Mogwai, The Smashing Pumpkins
Vajon nevezhetjük-e az Aereogramme-ot egy poszt-rock zenekarnak, ha a zenéjük egyszerre gyökerezik a műfajban, és mutat túl azon? Ezt a kérdést nem próbálnánk meg megválaszolni egy olyan oldalon, ahol valószínűleg legtöbben pont az Isis-szal közös „split” EP kapcsán ismerik a skót banda nevét, de annyi bizonyos, hogy a stílus összes kedvelője fel fogja ismerni a dalaikban a Mogwai hatását – főleg, ha a 2001-es A Story In White-ot hallja. Két évvel később ugyanis a poszt-rock már csak az egyik műfaj volt a sok közül, amit egybe kívántak forrasztani egy új hangzás elérése érdekében: a Sleep and Release egy alternatív (vagy art )rock album, ami ha ma jelenik meg, akkor az indie sajtó könnyes szemekkel üvöltené a főoldalain, hogy kész, a Muse oszoljon fel, az Anathema pedig most azonnal induljon velük turnéra. Találni itt rengeteg mindent: Pixies, U2, Radiohead, Biffy Clyro, Sigur Rós, Low, Belle & Sebastian, Smashing Pumpkins és sötétebb filmzenék keverednek és alkotnak egy olyan világot, amit sok pillanatában lehetne támadni, de nem tesszük. Nem tesszük, mert az elejétől a végéig élvezzük és érezzük, hogy mi most épp el vagyunk varázsolva, és hogy valami olyan történik, ami nagyon ritkán tud összeállni ilyen jó dalokká, és még ritkábban marad egyben a lemez egészének szintjén. A közepén található No Really, Everything’s Fine annyira nem evilági, hogy már pusztán amiatt az évtized tíz legjobb „art rock” albuma közé sorolható ez a méltatlanul elfeledett mestermű, ami játszi könnyedséggel söpri el a legtöbb lúdbőrvadász poszt-rock lemezt az évtizedből, megmutatva, hogy milyen olcsó is az ő katarzisuk. Sokszínű, változatos, meglepő, és az utolsó másodpercéig egyszerre mérnöki pontossággal és magasművészeti kreativitással összerakott album, amit nyugodtan hívhatnánk annak a Muse albumnak, amit kivételesen nem rádióra terveztek. – Jávorkúti
Dátum: 2003.03.11.
Kiadó: Deathwish Inc.
Hossz: 32:32
Műfaj: zajos, sötét hardcore
Támpont: His Hero Is Gone, Countdown To Oblivion
Manapság, mikor a sötét tónusú hardcore már elválaszthatatlan a túlhasználtság miatt kiüresedő okkult szimbólumoktól, a túlvezérelt basszusgitár-hangzástól, és úgy általában a gyűlölettől, még mindig jó visszaemlékezni arra, amikor ez a hangzásvilág szervesen beilleszkedni látszódott egy hagyományba. Ez pedig épp a kanadai Cursednek köszönhető, amely zenekar a Left For Dead utódja, és egész fennállása alatt a frontember Chris Colohan (ma Burning Love, de a Countdown To Oblivionben és a The Swarmban is hathatós nyomot hagyott) körül forgott. A Cursed első nagylemeze épp amiatt lehetett igazán újító – és máig nagy hatású –, mert két olyan tradíciót ötvözött, melyek ha nem is feltételezik egymást, tökéletesen képesek hatni a másikra. Ezért van az, hogy a kilencvenes évek metalos színezetű hardcore/punkja szerves összhangba tud kerülni a crust punkkal és a sludge-dzsal, aminek köszönhetően feszült légkörű, de lendületes, nyers és ösztönösen puritán dalok születhettek meg. A I (One) pedig túl is mutat azon, hogy csupán iskolapéldaszerűen visszabüfögje a tananyagot: Colohan előadói vehemenciája, dalszövegei és a háttérben való jelenléte kikerülhetetlen sarokponttá emelte a Cursedet már az első nagylemezének kiadása során, és ennek az áttörésnek volt köszönhető, hogy – többek között a kiadótárs Rise and Fall-lal az élen – egy egész nemzedék emelkedhetett ki hasonló megszólalással és attitűddel. A Cursed fölé azonban egyik követő életműve sem tudott nőni: a három nagylemezt kiadó banda lemezről lemezre egyre inkább a saját határait feszegette, kikerülve azt, hogy komfortzónává válhasson az a pokoljárás, amit az együttes dalai idéznek meg. A I pedig ilyen értelemben nem csupán kordokumentum, hanem egy megismételhetetlenül zsigeri és velejéig gonosz kiadvány, amin sosem fog majd az idő vasfoga. – Bali
Dátum: 2003.03.04.
Kiadó: Facedown Records
Hossz: 28:09
Műfaj: new-school (dallamos) hardcore
Támpont: Bane, Kid Dynamite, Strech Armstrong
A Figure Four épp a Solid State-es bemutatkozó lemezére – egyben mindmáig utolsó albumára – készült, amikor az énekes Andrew Neufeld és a gitáros Jeremy Hiebert úgy döntöttek, hogy elindítanak egy projektet pár haverjukkal. Andrew gitárt ragadott, énekelni Scott Wade-et hívták, a dobokhoz pedig Kyle Profeta ült be: a formáció már 2002-ben demózott, a Facedown Records pedig le is igazolta a bandát. A Turn It Around azonban nem azért válhatott kultikus lemezzé, mert egy eleve meghatározó értékrendű bandától elszakadva alkotott maradandóan kiforrottat, hanem azért, mert a lemez egy olyan friss generációt rántott be a hardcore világába, akik korábban erre nem voltak fogékonyak. A képlet roppant egyszerű volt: az ezredforduló dallamos hardcore kiadványainak pozitív lendületét haladó szellemű dalszerkezetekben, váltásokban és kifejező énektémákban gondolák újra, így akik már korábban képben voltak a Bane korai lemezeivel, a Strech Armstrong, a Kid Dynamite vagy a Strike Anywhere kiadványaival, épp annyira tudtak belehabarodni a Turn It Around sodró lendületébe, mint azok, akik korábban távol álltak ettől a szubkultúrától. És az alig félórás lemez valóban hibátlan: minden dal maradéktalan intenzitással válik átélhetővé, az alkalmi breakdownok és váltások pedig épp olyan izgalmasan, frissítően hatottak, mint azok a retrospektívebb kvintmenetek, amelyek méltán jelezték, hogy a zenekarnak ha sok gyökere is van, mindegyikkel épp annyira tisztában van, mint saját erejével és lehetőségeivel. Nem is véletlen, hogy a projektnek tervezett zenélés hamar kinőtte magát: a megjelenés után egyből jöttek a turnék (Budapestet a Champion oldalán vették be először), és elindulhatott a Comeback Kid sikertörténete, amely végképp parkolópályára állította a Figure Fourt. A Wake The Dead pedig még az itt hallható frissességet is képes volt túlnőni, vagy ha úgy tetszik, beteljesíteni. Így válhatott a Comeback Kid az ezredforduló utáni hardcore/punk élet egyik legmeghatározóbb szereplőjévé, és ezért is örömteli, hogy a hosszú és kacifántos utat bejárt banda most tavasszal ismét Wade-del kibővülve járja majd Európa klubjait, így a Dürer Kertben is a klasszikus felállású, múltidéző programmal készülő CBK-t csípheti majd el az itthoni közönség. – Bali
Dátum: 2003.03.04.
Kiadó: Saddle Creek
Hossz: 40:06
Műfaj: indie rock, alternatív rock
Támpont: Bright Eyes, The Stiletto Formal
Meglehetősen lassan sikerült a Cursive-nek az áttörés a pályája elején: két közepes albumot adtak ki a ’90-es évek végén, amelyek talán nagyobb vizet zavartak volna, ha nem érkezik azokban az években havonta egy indie emo klasszikus, így viszont nem kapták meg azt a figyelmet, amit egyébként nem is érdemeltek meg. 2000-ben azonban Domestica című tematikus lemezükkel mindez megváltozott, hiszen az albumon Tim Kasher énekes-gitáros saját tapasztalatai alapján feldolgozta egy házasság hanyatlását, amit koncepciózussága, érzelmes hangvétele és a remek dalok miatt igen pozitívan fogadtak a kritikusok. Az Ugly Organ megtartotta ezt a történetmesélő hangnemet, azonban Gretta Kohn csellista belépése új dimenziót adott a banda zenéjének, és közben a dinamikájuk is megváltozott: sokkal vegyesebb volt a dalok tempója, játékosabb lett elődjénél az anyag, néhol akár a brit garázs rock is feltűnik, miközben sok helyen ez is egy tradicionális „omahai szomorú indie rock” album. A gazdag hangszerelés és a fura hangulat azonban végképp kiemelte őket a nagy haver, Connor Oberst ekkor feltörő bandájának, a Bright Eyes-nak az árnyékából, azonban pont ez volt az, ami miatt nem jött össze ezzel sem az áttörés: zeneileg sok helyen túl extravagáns lett az album, ami a koncepciót és ennek az indie rock színtérnek a szövegközpontúságát, intimitását nem hagyta kibontakozni (ezt szerencsére a Good Life nevű oldalhajtás tovább vitte). Idővel persze sokaknál legalább akkora kedvenc lett, mint a Domestica, de inkább volt ez kísérletező album, mint vérbeli Cursive-lemez: ahogy az kiderült az évek során, ilyen később sem érkezett, hiszen a fúvós-bibliás Happy Hollow után egy új indie rock hangzást kaptak a rajongók. – Jávorkúti
