2013. január 1.
2012-ben számos alkalommal emlékeztünk meg (többnyire a megjelenésük évfordulóján) arról, ha egyes számunkra, vagy a kortárs zenekarok számára fontos albumok betöltötték a tizedik, vagy épp tizenötödik, huszadik évüket. Ez azonban meglehetősen sok kihagyott albummal, illetve a főoldal időnkénti telítésével járt, így úgy döntöttünk, hogy a teljesség és a visszakereshetőség jegyében idén minden hónap elején teszünk közzé egy gyűjtést azokból az albumokból, amelyek az adott hónapban 10., 20., vagy 30. születésnapukat ünneplik majd. Elsőként a fontos megjelenésekben ritkán gazdag januárral kezdünk, azonban ebben az uborkaszezonba eső hónapban is jelent meg néhány (a később hónapoknál azért jóval kevesebb) olyan album az érintett években, melyekre érdemes emlékezni.
Dátum: 2003.01.28
Kiadó: Ferret Records
Hossz: 40:28
Műfaj: emocore
Támpont: Funeral For A Friend, Senses Fail
Még így, az emocore elklisésedésén és csúcskorszakán túlesve sem lehet igazából abba a túlzásba esni, hogy az A Static Lullaby első, vagy bármelyik lemezét meghatározó albumnak nevezzük, viszont az kétségtelen, hogy az első két lemezükön sikerült a korszak legtehetségesebb zenekarainak hangzását vegyíteniük. A From Autumn to Ashes, és a Thursday munkásságából is sokat merítő csapat kiváló debütalbumát hosszasan lehetne elemezni, hogy épp melyik pillanat melyik „mall emo” pionír hatásait mutatja, hiszen a korong nagy része kész volt már 2002 közepén, ráadásul hanyagolták a metalcore-t, ellentétben pl. az Across Five Aprils, vagy A Long Winter zenekarokkal, de sokkal inkább azzal érdemes foglalkozni, hogy a remek dalok (pl. Lipgloss and Letdown, A Sip of Wine Chased with Cyanide, stb.) mennyire kérdés nélkül biztosították a helyüket ennek a trendnek az élmezőnyében, olyan nevek mellett, mint a Beautiful Mistake vagy a Funeral For A Friend. A tiszta ének/üvöltés ügyes váltogatása, a remek gitárjáték és a slágeres dalok mind sikerre ítélték a csapatot, ugyanakkor ennek a hangzásnak pont az elképesztő népszerűsége volt talán az, ami olyan helyzetbe hozta a csúcsbandákat, ahol a helyes lépés a többség esetében a feloszlás lett volna. Vagy a növekvő nyomás, vagy a trendek változása, vagy simán a kimerülő dalszerzői kreativitás volt a háttérben, de két lemez után a legtöbb név nagyon kínos vesszőfutásba kezdett, és ez alól az ASL sem volt kivétel, így az ehhez hasonlóan jól sikerülő Faso Latido utáni kiadványaik egészen pocsékul sikerültek, hiába producelte mindkét lemezt az ezen is dolgozó Steve Evetts (Deadguy, Lifetime, TDEP). Persze ez semmit sem von le a debütlemez értékéből, ami ha nem is Full Collapse, Too Bad You’re Beautiful vagy Failure On szintű remekműve ennek a korszaknak, de legalább olyan kiemelkedő pillanata, mint a Casually Dressed & Deep In Conversation, vagy az A Tragedy In Progress. – Jávorkúti
Dátum: 1993.01.19
Kiadó: Roadrunner Records
Hossz: 36:52
Műfaj: technikás death metal
Támpont: Atheist, Death, Suffocation,
1993 egyértelműen mérföldkövet jelentett a technikás illetve progresszív death metal történetében. Az old school halál metal robbanást követően sokan azon kezdtek el agyalni, hogy miképpen lehetne az amúgy is extrém műfaj kereteit tovább bontogatni, illetőleg felülírni a lassan triviálissá vált játékszabályokat. Ezeknek a törekvéseknek az élén a Chuck Schuldiner nevével fémjelzett Death állt, de a szintén floridai Atheist, illetve Cynic is etalon lemezeket tett le az asztalra. Az Államok határain túllépve ugyancsak azt lehetett tapasztalni, hogy egyre több földalatti banda kezd felülemelkedni a kizárólagos brutálison. Elég csak olyan zenekarok korabeli műveibe módszeresen belefülelni, mint a finn Demilich, a holland Phlebotomized, vagy épp a cikk tárgya, vagyis a kanadai Gorguts. Az idén 20 éves korongjuk, a beszédes című The Erosion of Sanity a Roadrunner kiadásában jelent meg, és határozottan rálicitált az első lemez old school témáira. Míg a Considered Dead leginkább a korai Cannibal Corpse és Death között félúton helyezkedett el, addig ez az album már leginkább az első Atheist, illetve Suffocation koronggal rokonítható, egyszerre brutális és technikás vonalat vitte tovább. Habár az a fajta borultság nem jellemezte őket ekkoriban, amit később az Obscurán fejlesztettek tökélyre, de a szerzemények így is váltásokban és sajátos, disszonáns gitártémákban gazdag death metalt rejtenek, melyek közül azért van mibe kapaszkodni (Condemned to Obscurity, Orphans of Sickness). A hangzás ugyan sikerülhetett volna jobban is, de idővel meg lehet azt is szokni. Mindenkinek ajánlott ez a korong, aki egy kis korhű death metalra kíváncsi, vagy simán csak bírja az olyan kanadai csapatokat, mint a Cryptopsy vagy a Beneath the Massacre, és nem okoz neki gondot, ha nem elsősorban az emlékezetes riffeken, illetve kiállásokon van a hangsúly, hanem a súlyos tekeréseken. – Falvay
Dátum: 2003.01.28
Kiadó: Happy Couples Never Last
Hossz: 25:31
Műfaj: hardcore punk, jazz
Támpont: Daughters, The Locust, Naked City
A San Diego-i The Plot to Blow Up The Eiffel Tower nem csak balhéiról – élőben törés-zúzás, a közönség szexuális zaklatása, de volt arra is példa, hogy megkérték a hallgatóságot, hogy fizikailag bántalmazzák őket – volt híres, hanem arról is, hogy nagyon jó és kreatív zenét játszottak. Az már nagyon rég egyértelmű, hogy attól még, hogy valaki punk, nem feltétlen jár fakezűséggel a hangszerek terén, és ez különösen igaz ezekre a srácokra: John Zorn életművéből inspirációt merítve írták meg nyers hangzású, de ugyanakkor rengeteg jazz hatással operáló zenéjüket. Alapvetően azért a zajos hardcore punk uralkodik, de nagyon sokszor előjön a Naked City hatás, valamint egyéb meglepetéseket is tartogat a korong: találkozunk tisztán improvizált jazz részekkel, amelyet olykor Brandon Welchez énekes szaxofon játéka tesz még hangulatosabbá. Előfordulnak továbbá noir hangulatú átvezetők is, amelyet két alkalommal egy Kailaini Amerson nevű költőnő versei kísérnek. A sok különböző elem azonban tökéletesen megfér egymás mellett, és teljes egészében is működik a korong, nem csak a részek egyenként zseniálisak. A Dissertation, Honey után a zenekar még egy nagylemezt adott ki, valamint egy EP-t, de az utolsó Saviors&Suckers lemezük sose jelent meg, ugyanis a kiadó úgy döntött, hogy a feloszlásuk után nem foglalkozik a dologgal. Habár lenne még bőven potenciál a csapatban, sajnos az újjáalakulás nem esélyes, ugyanis 2008-ban – mindössze 28 évesen – Willy Graves, a felállás basszusgitárosa életét vesztette. Brandon és a gitáros, Charles a Crocodiles nevű duóban folytatják a zenélést, míg a dobos Brian a The Soft Pack nevű zenekarban üti tovább a bőröket. – Lossos
Dátum: 1983.01.xx.
Kiadó: SST Records
Hossz: 26:39
Műfaj: poszt-hardcore, punk jazz
Támpont: Big Boys, Fugazi
Van néhány dolog, amit érdemes tudni a Minutemenről, ha már többségében csak közvetve lettek megemlítve az oldalon: az első és talán legfontosabb az, hogy az utóbbi 30 év punkzenéjének az egyik legmeghatározóbb zenekara volt, akik mind zeneileg, mind tartalmilag képesek voltak újat nyújtani. Nem ők voltak az elsők és egyetlenek, akik politizáltak és nagyon rövid dalokat írtak, de esetükben utóbbi mögött nem a leszaromság, vagy a „menjen valami a szöveg alatt” koncepció állt, hanem az, hogy úgy érezték, egy ötlet megér egy dalt, viszont kb. egy akkorát, amiben még érdekesen ki tudják azt bontani. Ugyan nem volt minden ötletük egyformán jó, de ez a rövid dalok miatt nem volt zavaró, ráadásul gyorsan fejlődtek: a What Makes A Man Start Fires? volt a második albumuk, amin a debütlemezhez hasonlóan 18 tétel kapott helyet, de ezúttal 15 helyett 26 percben, és a valamivel hosszabb, átlagban másfélperces számhosszok jól is álltak nekik, mivel a témaváltások hozta dinamizmust (nem voltak az a darálós tempójú zenekar) meg tudták tartani, miközben jobban kibontakozott a zenéjük jazzes/funkos jellege. Utóbbiakért főleg a basszusgitáros zseni, Mike Watt felelt, akiről talán elég annyi, hogy a bőgősikon Flea is sokat tanult tőle, és elsősorban az ő játéka az, ami miatt elmondható, hogy a Minutemen az egyike azoknak a punk bandáknak, akik a szövegre és a zenére körülbelül egyforma hangsúlyt helyeztek a próbateremben. Ugyan máig az egy évvel későbbi, Double Nickels on the Dime c. duplalemezüket tekintik a csapat csúcsának, mivel ott kapott a legnagyobb figyelmet a dalírás, de aki a Minutemenben az instrumentális izgalmakat és a lemezeik rövidségét élvezi, az ezt az immár harmincéves lemezt is legalább ugyanannyira szeretni fogja. – Jávorkúti
