2013. szeptember 7.
2003 szeptembere egy egészen fantasztikus periódus volt, és bizony nem szerénykedhet 1993 sem, hiszen a Cynic első albuma az egyik legtöbbet emlegetett progresszív metallemez, ami stílust teremtett, és szinte mindent átformált a stílusban, míg a Sepultura most szülinapozó lemeze a műfaj legalapvetőbb alkotásai közé került már megjelenésekor. A fiatalabb lemezeknek sem kell persze szerénykedniük, hiszen a cikket olvasó generáció számára feltehetően nem ismeretlenek a Story of the Year, a Spineshank, a Billy Talent vagy a From Autumn to Ashes dalai, a punkban sem kell mélyre ásni, hogy az ember a Lawrence Arms nevével találkozzon (és hiába nem az életmű ékessége, megjelenési korszaka miatt az Iron Maiden lemezére is jókat lehet nosztalgiázni). Nagy kimaradónk a Thursday zseniális War All the Time-ja, de ahogy ígértük, Geoffék munkásságával majd egy Mesterhármas cikkben foglalkozunk, aminek a hónapban jött el az ideje (az Ion Dissonance és az A Perfect Circle pedig a mennyiség miatt elővett vágóolló által került ki).
Dátum: 2003.09.23.
Kiadó: Fat Wreck Chords
Hossz: 33:19
Műfaj: punk rock
Támpont: Banner Pilot, Off With Their Heads
Amikor megláttam, hogy bekerült a The Greatest Story Ever Told a tízéves, megemlékezni érdemes lemezek közé, azt hittem valami tréfa van a háttérben. Persze nem azért, mert nem érdemes újraértékelni, elemezni, hanem szinte megdöbbentő, hogy immáron több mint tíz év telt el a megjelenése óta, és ennél is több azt megelőző Apathy and Exhaustion óta, ami az első lemez volt, több mint tíz éve, amit először hallottam Chicago punk-rock veteránjaitól. De térjünk is vissza gyorsan a The Lawrence Arms 2003-as klasszikusához! A megjelenése után hallgattam tisztességgel, de valahogy nem „ütött” akkorát mint az elődje. Ebben persze elég komoly szerepe volt annak, hogy ezidőtájt kezdtem zeneileg teljesen nyitottá válni, így tonnaszámra hallgattam az akkoriban havonta klasszikusokat termelő emo/emocore vonalat, ill. a dallamos hardcore szcéna is ereje teljében volt, aminek köszönhetően finoman kezdtem eltávolodni a punktól. A lemezen alapvetően a középtempó dominál, remek dallamokkal van telepakolva, cserébe viszont mégsem elég popos, így az album átéléséhez más utat kellett választanom. Persze ez nem volt teljesen szándékos, kb. egy-két évvel a megjelenés után, Bulgakov Mester és Margaritájának olvasása közben a tizenharmadik részhez érve kattant be a dolog, amelynek címe A hős megjelenik volt. Gyorsan előkerestem a CD-t, mivel az albumról pont a Chapter 13 volt a kedvenc, és rémlett, hogy a címben benne van a hero szó is. Gyorsan utánakerestem, és nahát tényleg, a a dal címe teljesen megegyezett a könyv tizeharmadik fejezetének címével. Innentől nem volt megállás, muszáj volt megérteni az egész albumot, amiben a már említett dalt leszámítva is rengeteg Bulgakov utalás van okosan elrejtve. Irodalom geek punkoknak ez a lemez tényleg maga a megtestesült főnyeremény: megidézik Kafkát, Salingert, Goethét, de néhány mondat erejéig még Bill Murray is előkerül a Szellemirtókból. A Larry’ Arms mindig is az egyik legintelligensebb banda volt a punk-rock szcénán belül, és kétségtelenül a The Greatest Story Ever Told ebből a szempontból a leginkább kimagasló korongjuk, amire felkerült még pár olyan sláger is, mint a The March of Elephants vagy az Alert the Audience. – Vincze Csaba
Dátum: 1993.09.02.
Kiadó: Roadrunner
Hossz: 47:05
Műfaj: groove metal
Támpont: Soulfly, Machine Head, Pantera
Mire az ötödik lemezéhez ért Brazília legnépszerűbb metal zenekara, az 1984-ben alakult Sepultura, már nem volt kérdéses, hogy – mint megannyi pályatársuk esetében – a thrash metal kategória túlontúl szűk számukra. A kezdeti zajos, németh thrash és Celtic Frost inspirálta brutalitást mindinkább egy átgondoltabb megközelítés váltotta fel, aminek a csúcspontja az 1991-es Arise volt. Ez az alkotás bátran odatehető az olyan zseniális, ’90-es években született thrash produktumok mellé, mint a Slayertől a Seasons in the Abyss vagy a Testament The Gatheringje. Viszont amíg az Arise-on csupán színesítő elemként bukkant fel egy-egy industrial hatású bevezető, illetve a groove orientált témákat is csak mértékkel adagolták Andreas Kisserék, addig a Chaos A.D.-n már határozottan egy új, modern arculatú Sepulturát hallhattunk. Egy-két kivételtől eltekintve (Slave New World, Propaganda) a zakatolós thrash témák érezhetően háttérbe szorultak, és leginkább groove-os és a pár éve szárnyait bontogató industrial metal irányzat csikorgó gitártémái felé kacsingató, de a hardcore dühével is bőségesen átitatott modern metal lett a végeredmény. A korábbi, kissé poszt-apokaliptikus, főleg politikáról és háborúkról szóló szövegek ezen a lemezen is jelen voltak, csak némileg direktebb formában. Illetve arról sem szabad megfeledkezni, hogy a Roots albumon, majd kvázi a teljes Soulfly életművön maximumra járatott törzsi témák is ez idő tájt kezdték el foglalkoztatni Max Cavalerát, ami az egyes szövegeken (Slave New World, Nomad) túl olyan szerzeményekben is tetten érhetők, mint a tiltakozásuk jeléül csoportos öngyilkosságot elkövető törzsnek emléket állító Kaiowas. A kitűnő hangzásért ismét Andy Wallace felelt, aki az Arise-on, valamint számos Slayer albumon na meg a Rage Against the Machine, a White Zombie és a Rollins Band anyagai kapcsán is bizonyított korábban. Mindent egybevetve a Chaos A.D. egy végtelenül kerekre csiszolt, a ’90-es évek arculatába maximálisan illeszkedő, sőt azt formálni képes metal anyag lett, amit sokan az ős-fanok közül is el tudtak fogadni, mivel kellően súlyos, dühös lett ahhoz, hogy ne lehessen rájuk azt mondani, mint egy-két nevesebb pályatársukra, hogy átmentek rádiós bandába. Az azóta eltelt húsz év is a zenekart igazolta, ugyanis ennél kevesen találtak rá jobb érzékkel a thrash metal zsákutcájából kivezető útra. Hatalmas kár, hogy később a személyes ellentétek miatt bekövetkező kettészakadás útját állta annak, hogy együtt tágítsák tovább a metal zene horizontját. – Falvay Gergely
Dátum: 2003.09.16.
Kiadó: Atlantic
Hossz: 41:05
Műfaj: punk-rock
Támpont: Pezz
Kevesen tudják, de a Billy Talent idén ünnepelte megalakulásának 20. évfordulóját. Hogy mégis mit csináltak ’93 és ’03 között? Valószínűleg bőszen gyakoroltak, hogy aztán (akkor még Pezz néven, amit ’99-ben egy fenyegetés miatt kénytelenek voltak megváltoztatni) önerőből kiadják debütáló lemezüket és két EP-t, melyen már körvonalazódott a zenekar egyedi megszólalása. A megszólalás, amit alapjaiban meghatároz Ben Kowalewicz magas, rikácsoló hangfekvése, az összehangolt háttérvokálok és Ian D’Sa punk-rocktól szokatlan jazzakkordos, egyszerre dallamos és ritmikus gitárjátéka, ekkor még sokkal gyorsabb és nyersebb formában. Hogy ezek után miért kellett még éveket várniuk az Atlantic kiadó szerződésére örök kérdés, viszont névtelen lemezükkel sikerült elérniük, hogy 2003-ban Kanada ne csak a Sum 41-tól, Avril Lavigne-től és uram bocsáss a Nickelbacktől legyen hangos. Ugyan a kereskedelmi áttörést inkább a Billy Talent II-nek köszönhetik (mikor is az MTV slágert kreált a Red Flag és Fallen Leaves című szerzeményeikből), a vaskalapos rajongók és a kritika is a debütálást tartja a zenekar csúcsteljesítményének. Nem arról van szó, hogy a Billy Talent minőségbeli zuhanórepülésbe kezdett volna az évek során, viszont az tény, hogy zeneileg nem igazán tudtak olyan előremutató fejlődést hozni, mint a Pezz-féle Watoosh! után a nagykiadós bemutatkozással. A Billy Talent tehát azon kevesek táborát erősíteti, akik már első ismertebb kiadványukon olyan kiforrt hangzással rendelkeztek, melyhez nem volt érdemes mit hozzátenni. Az olyan klasszikusok, mint a zenekar azóta is legőrültebb Line and Sinkere, a koncertekről máig kihagyhatatlan Try Honesty, vagy az A38-on is felcsendült Nothing to Lose bizony csapdába csalták a zenészeket. Ennek ellenére a csapat tökéletesen beütemezte a háromévenkénti lemezmegjelenéseket, a statisztikák pedig bizonyítják, hogy az emberek egyáltalán nem untak még rá a Billy Talent rendhagyó punkjára, mely mára már inkább a rádióbarát rockzene határait súrolja. – Tóth Martin
Dátum: 2003.09.02.
Kiadó: EMI
Hossz: 67:59
Műfaj: heavy metal
Támpont:
Ha szavazni kellene a legjobb Iron Maiden lemezekről, a Dance Of Death biztos valahol a sor végén kullogna, de még a Bruce Dickinson visszatérése után készült lemezek közt se számíthatna előkelő helyezésre. Mert hiába hallhatóak a korongon a legújabb kori ’Maiden legjobb pillanatai közé tartozó riffek és dalok (az első három szerzemény, a Paschendale és a Nicko McBrain dalszerzői szárnybontogatását tartalmazó New Frontier), a lemez számos hiba miatt nem tudta a legjobbak közé verekedni magát. A Montségurt, úgy ahogy van, le kellett volna hagyni, a borzasztóan túlnyújtott címadó a lehető legrosszabb helyre került, és alapból olyan érzésünk lehet, hogy főként a nagyobb lélegzetvételű számok a túl sok instrumentális üresjárat miatt nemigen állnak össze dalokká, ellentétben a három évvel későbbi A Matter Of Life And Death-tel, ahol már sokkal magabiztosabban és természetesebben bántak a monumentális számszerkezetekkel. A heavy metal veteránjainak tempója is kissé nagypapás ezen az albumon, pedig aki élőben megnézi őket, rájöhet, hogy nincs az az öregek otthona, ahonnan ne rúgnák ki őket páros lábbal. Érdekes, hogy a dalszövegekből is kitűnik a korosodás, amikor a növekvő bűnözés és a tehetetlen állam miatt nyavalyognak, az olyan, mintha általuk valószínűleg megvetett, konzervatív középosztálybeli angolokká változtak volna. A gyerekbetegségek vélhető oka persze megbocsátható: olyan életmű birtokában, amilyen az övek, az ember nem szorul kompromisszumokra. Gyakorlatilag már bármit kiadhatnak, és még így is sokkal jobb munkát végeztek a kései lemezeiken, mint más metal alapzenekarok. És hogy mi az, ami miatt végül helyet kapott a rovatban az anyag? Amellett, hogy a Brave New World kísérletezősebb irányával szemben a Dance Of Death hamisítatlan, old school ’Maiden hangulatot áraszt, még egyéb érveink is vannak: ez idén már a második évfordulós ’Maiden korong (ráadásul a májusban megjelent Piece of Mind ki is maradt gyűjtésünkből), a mai huszonéves korosztály egy része a Wildest Dreams zenetévéken vetített, autóversenyzős klipjével ismerte meg a bandát (a másik fele meg a Sláger Rádión hallotta a 2 Minutes to Midnightot), és bocsássatok meg a demagóg „magyarázatért”, de pusztán azért is itt kell lennie, mert ők az Iron Maiden. Persze mindezek ellenére kezdőknek előbb a már említett, 83-ban megjelent Piece of Mindot, a Powerslave-et vagy a The Number of the Beastet ajánljuk ismerkedés céljából. – Bene Gábor
Dátum: 2003.09.16.
Kiadó: Maverick Records
Hossz: 41:47
Műfaj: emocore
Támpont: Finch, Senses Fail, The Used
Bár egy rövidebb hiátus miatt immáron három esztendeje nem dobtak piacra új nagylemezt, az eddigiek alapján nyugodtan állíthatjuk, hogy a Story of the Year neve autentikus márkajelzéssé nőtte ki magát a színtéren, amire akár egy nem szokványos fejlődési folyamat eredményeként is tekinthetünk. Az út kezdetét jelentő Page Avenue úgy vált a zenekar magnum opusává, hogy valójában csak a millennium utáni években kulmináló trendhullámnak (amire a maliciózus recenzor előszeretettel hivatkozik „mall emo”-ként) köszönhette a létét (no meg annak, hogy a NFS Undergroundban is jó volt száguldozni az And the Hero Will Drownra), hiszen hangzásvilágát tekintve nem sokat tett hozzá a The Used debüt lemezéhez, ami persze nem a véletlen műve, ugyanis John Feldmann producelte mindkettőt. Másrészről viszont – ezt főként a későbbi műveik igazolták – ahhoz Feldmannak marginális, a The Usednak pedig nagyjából semmi köze nincsen, hogy a srácok egyvalamihez módfelett értenek: ez pedig a dalírás, és ez egy apró képzavarral élve már a Page Avenue-t hallva is szembetűnő volt. Az egész korong egyenletes színvonalon tartott, komplett slágergyűjtemény, amit mai füllel is ugyanolyan jólesik hallgatni, mint bármelyik későbbi lemezüket, és ez azért is nagy szó, mert némi rockosodást leszámítva az alapvető koncepció nem változott az évek alatt. A bő háromnegyedórás hanganyagon egymást váltják a magas fordulatszámon pörgő, refrénre kihegyezett dalok, amik hol keményebb (In the Shadows, Divide and Conquer), hol pedig érzelmesebb, esetenként pop punkba hajló hangnemet (Anthem of Our Dying Day, Razorblades vagy éppen a címadó) ütöttek meg, amit élőben energiától duzzadó, ugrabugrálós koreográfiával színesítve tettek teljesen elragadóvá. A Page Avenue egyértelműen a Senses Fail, Silverstein stb. vonulat egyik csúcsteljesítménye volt, amiről már csak azért is érdemes a régen magunk mögött hagyott tinédzserkor utólag megszépülő emlékképeitől párás szempárral megemlékezni, mert az álmoskönyvek szerint nem jellemző, hogy egy divathullámmal felszínre kerülő zenekar képes legyen továbbra is minimum 70%-os sláger mutatóval lemezeket kiadni. Bár a hosszabb-rövidebb interregnum utáni visszatérés abszolválása az esetek többségében nem teljesen zökkenőmentesen, arra minden esély megvan, hogy a fenti tendenciát egy új nagylemez tartani fogja. – Vad Endre
Dátum: 1993.09.14.
Kiadó: Roadrunner Records
Hossz: 36:09
Műfaj: progresszív metal
Támpont: Portal, Exivious, Aeon Spoke
Paul Masvidal és Sean Reinert csapata mindössze két valódi nagylemezt tudhat a háta mögött, mégis, a világ progresszív irányzatokra gerjedő oldala óriási elismeréssel tekint erre a rövidkének tűnő életműre – ez pedig mindennél jobban képes leírni mennyi értéket és egyedi vonást sikerült belepréselni ebbe a két korongba. Persze ott vannak még a kislemezek, vagy a tavalyi múltidézés is a Portal dallamaival, de a tényleges harmadik nagylemez elkészültére azóta is vár a világ – ha minden a tervek szerint alakul, idén végre megjelenik az egyelőre cím nélkül formálódó alkotás. A várakozás feszültségét addig is mi mással enyhíthetnénk, mint a zseniálisra sikerült bemutatkozás felelevenítésével. A mai progresszív csapatok szinte kivétel nélkül felemlegetik a Cynic nevét, ha a kezdeti évek követendő példáira terelődik a szó. A Focus egy rendkívül tartalmas és élvezetes élmény; a death metal alapokat tökéletesen sikerült vegyíteni a legkülönfélébb progresszív rock, illetve metal elemekkel, és persze a jazzből kölcsönzött megoldások viszik el a hátukon az egészet – már ha erre egyébként szükség lenne. Ugyan nem ők voltak az elsők, akik (f)eltalálták a fenti hozzávalók kellő arányát, de mindezt ráadásul olyan erőteljes atmoszférával párosították, aminek köszönhetően mégis egy egyedi és kiemelkedő korong lett az eredmény. A lemez nyolc tétele kellően komplex, a technikás riffek sem állnak távol Paul gitárjátékától, így a hangulaton túl is temérdek érdekességet rejt magában, külön élvezetet jelent minden egyes hangszer. Az énektémák ekkor még csaknem fele-fele arányban osztozkodtak a death metal erőteljes megoldásai, és az azóta védjegyükké vált vocoderes témák között – ezt követően minden egyes megjelent alkotás egyre inkább maga mögött hagyta a keményebb vonalat. A Focus által lefektetett alapok szerencsére azért a mai napig megvannak, csupán az arányokkal trükköznek minden egyes tételsor esetében. Ezek az alapok pedig azóta is bírnak akkora erővel, hogy sokak számára még ma is egy biztos kiindulópontot jelentenek. 2004-ben a lemez egy újrakiadást is megélt – rajta néhány újrakevert szerzeménnyel, valamint a korai tételek közül is beválogattak néhányat. Igaz a Cynic fokozatosan elmozdult egy könnyedebb dallamvilág irányába, eddig egy alkalommal sem sikerült maradandó csalódást okozniuk. Nagy a valószínűsége, hogy a most készülő nagylemez is hasonlóan alapos odafigyelés mellett formálódik éppen – és reméljük egy újabb varázslatos utazásra invitálnak majd minket. – Földesi Balázs
Dátum: 2003.09.09.
Kiadó: Vagrant
Hossz: 36:09
Műfaj: metalcore / emocore
Támpont: A Static Lullaby, Across Five Aprils, Senses Fail
Két évvel ezelőtt a kultikus Too Bad You’re Beautiful kapcsán már megemlékeztünk a Long Island-i zenekarról: a From Autumn To Ashes emocore kultúrtörténeti mérföldköve a metalcore melegágyán örök klasszikus marad, az utána érkező korongok nem is tudták megközelíteni azt a szintet, mint a 2001-es zenit. A 2003-ban érkező The Fiction We Live egy érdekes kanyart vett, a zenekar az emocore/metalcore fúziót több esetben is mall emós dallamszerkesztésre, kiállásra és nem utolsó sorban struktúrára cserélte. Ez magával hozta azt, hogy a súlypontok sokkal langyosabb témák felé, a tiszta vokál központosítása, valamint az erőteljesen refréncentrikus struktúra felé terelődött el. Ugyanakkor a legtöbb dal megtartotta a ordítós verze/dallamos vokál párost, az egész koncepció dinamikailag ugyanakkor némileg tempóesésen esett át, előjöttek az olyan azonosítási pontok, mint az A Static Lullaby, a Senses Fail, egy kiherélt Across Five Aprils, valamint vokáltechnikailag (tiszta kórusok) a The Used (főleg a No Trivia) és a Story of the Year, sőt még akár AFI-t is hallhatunk (elég csak a Lilacs és Lolita refrénjére gondolni). A lemez minden pontjában remekül illeszkedett az évezred eleji „mall emo” hullámhoz, ráadásul sokkal hallgatóbarátabb lett az összkép, a srácok slágerképesek lette, repkedtek a slágerek, de mind közül a Milligram Smile és a The After Dinner Payback szólt a legnagyobbat. A zenekart már nem jellemezték a merészebb metalcore témák, a breakdown-használat visszafogottabb lett, a súlyosabb témák inkább az érzelmi kinyilatkoztatást kezdték el szolgálni, ellenben a Too Bad’ egy jóval keményebb lemez volt. A csapat itt már megengedte magának, hogy az Autumns Monologue képében egy teljesen női énekhangos, műfajidegen elszállással álljon ki, amelynek dallamvilágát átmentették a címadó The Fiction We Live-re is. Az anyag 2003-ban egy nagyon erős emocore mezőnyben is helyt tudott állni, ugyanakkor elhomályosították más zenekarok (Senses Fail, FFAF, A Static Lullaby, Across Five Aprils stb.), de kellemes meglepetés volna, noha az igazán nagy FATA fanok nem igazán szerették meg, ugyanakkor a műfaj rajongói között a mai napig a leghallgatottabb FATA-lemez a The Fiction We Live. – Budai Benjámin
Dátum: 2003.09.09.
Kiadó: Roadrunner
Hossz: 40:31
Műfaj: nu metal, alt. metal
Támpont: Static-X, Ultraspank
A Spineshank egyike volt azon zenekaroknak, akikkel lehetett érvelni a nu metal mellett, és szerencsére annyira nem is voltak eldugva, mint néhány jobb sorsra érdemes pályatársuk. (A hazai ismertségükről azért inkább ne beszéljünk.) Akármi is történt azóta, mindenki igyekszik az ezredforduló körül kiadott lemezekkel azonosítani őket, ugyanis a Strictly Diesel/The Height Of Calloussness/Self-Destructive Pattern hármas közül mindegyik egy külön fejezet volt amellett, hogy idő közben megtalálták a saját hangjukat. Annyi biztos, hogy a 2000-es mesterművükkel nagyon magasra rakták a lécet, így a folytatásra az elvárások is fokozódtak, de a Roadrunner teljes mellszélességgel a csapat mögé állt, és a Self-Destructive Patternre szánt négy hónapos határidőt és stúdiópénzt végül nagyjából háromszorosára tolták a minőség érdekében. Szándékosan megszakított munkamenettel, átgondolt dalokkal és kiváló hangzással tehát a nu metal alkonyán is jegyeztették nevüket a legjobbak között, ráadásul még egy Grammy-jelölést is magukénak tudhatnak a Smothered c. dallal. Habár a THOC-t méltán lehet a műfaj egyik, ha nem a leglendületesebb lemezének nevezni, ebből a lendületből a 2003-as utódnak is jutott rendesen, és igaz, hogy industrial elemekkel változatlanul szöszmötöltek, végeredményben mégis kevésbé keltett szintetikus benyomást az összkép, és tíz év elmúltával ez ugyancsak stabilan állítható. Ugyanakkor a minden korábbinál színesebb gitárjáték ezt valahol garantálta is, tehát ezen a ponton már elmondható volt, hogy az elektronika – az arányokat megfordítva – többször vett részt a dalok színesítésében, mint azok tényleges építésében és előrevitelében. Ez a jellemző olyanoknak is szerethetőbbé tette a lemezt, akik jobban idegenkedtek a „gépies” hangzásoktól, mivel ezen kívül továbbra is minden adott volt: az album tele nagyobbnál-nagyobb slágerekkel, és gyakorlatilag üresjárat nélküli. Jonny Santos energikus üvöltéseit nagyon jól ellenpontozza érzelmesebb hangvételű dallamaival csak úgy, mint ahogy a változatos ütemek remek alapot nyújtanak a szaggatott riffeknek és a műfajon belül dallamgazdagnak mondható akkordoknak, melyeket remek váltásokkal hoznak összhangba. Ezzel a teljesítménnyel pedig ha megfejelni nem is sikerült elődjét, mindenképp azonos szintre emelte, vagy legalábbis megközelítette a csapat, és azóta tudjuk, hogy jobb lett volna, ha így ér véget a történet. – Deményfalvi Péter
