Kiérdemelt megemlékezés #10: évfordulós lemezek

A ’90-es évek legjobb lemezei közül kettő, a ’90-es évek egyik legkiemelkedőbb bandájának új évezredben kiadott, szintén remek anyaga, a 2000-es évek legfontosabb progresszív lemezei közül rögtön kettő, és Nagy-Britannia undergroundjának legjelentősebb albuma a 2000-2005 közti időszakból. Sőt, még a Century-agy első bandáját is sikerült beletennünk, de sajnos a “szerkesztőség vs. egyetem” párharcból vesztesen távozott a Heartwork, a Wolverine Blues, a The Room’s Too Cold, a Lowest of the Low, a Shadow Zone és a Confessions tortája is, de azért reméljük, így is elég kiadós lett a havi ajánlónk.

CROWBAR – CROWBAR

Dátum: 1993.10.12.
Kiadó: Pavement
Hossz: 36:12
Műfaj: sludge metal
Támpont: Eyehategod, Down

Kirk Windsteinék, bár ’88-ban alakultak meg, és ’91-ben, már Crowbar néven kiadták debütáló nagylemezüket, igazán csak 1993-ban robbantak be a metal köztudatba, igaz, akkor jókora dörejjel. Nem csoda, hiszen megírták a New Orleans-i sludge egyik legfontosabb lemezét, és egykettőre bebetonozták a műfajt is a heavy metal értelmező szótárba (ehhez persze hozzájárult az is, hogy az All I Had (I Gave) klipjét a zenetévékben is láthatták az ilyesmivel rendelkező országok lakói). Az alapmű megjelelölés persze nem feltétlenül a kiugró minőséget jelenti, sokkal inkább azt, hogy ez a bő fél órás szösszenet a közelmúltban először Magyarországon járt, és azóta sajnos Joey LaCaze halálával szembenézni kénytelen Eyehategod Take as Needed for Painjével együtt alapjaiban meghatározza mindazt, amit manapság a sludge-ról gondolunk. A korong népszerűségéhez az MTV promóciója mellett az is biztosan hozzájárult, hogy az albumot Kirk régi barátja, a műfajt váltott Panterával addigra már két mainstream metal csúcslemez elkészítése után járó Phil Anselmo keverte. A legendássá váláshoz viszont ennél azért több kellett: őserejű riffek, brutális belassulások és persze Kirk remek hangja, aki talán nem használja olyan változatosan a torkát, mint a Dimebag oldalán híressé vált pályatárs, de ehhez a súlycentrikus és jó értelemben egyhangú zenéhez nem is kell cifrázni a dolgokat. Az izgalmak fokozására pedig ott van minden idők egyik legjobb Led Zeppelin átértelmezése: úgy sikerült hangulatilag a tökénél megragadni a No Quartert, hogy felületesen hallgatva fel sem ismeri az ember, mit játszik a zenekar. Egy kis adalék a lemez dalírójának és hangzásfelelősének viszonyához, hogy Kirk Windstein pont ezen a héten döntött úgy, hogy otthagyja az amúgy a világ legéletképesebb supergroupjának számító Down-t, hogy a fennállásának negyedszázados évfordulóját ünneplő Crowbarra koncentrálhasson. Bár talán a louisianai színtér esszenciáját megragadni kívánó újoncoknak a NOLA-t javasolnánk, mint abszolút kihagyhatatlan lemezt, a döntés remélhetőleg hozzásegíti majd a magyarországi rajongókat ahhoz, hogy rövidesen ismét a színpadon láthassák viszont New Orleans egyik legkedveltebb varacskosdisznó-kondáját. (Bene Gábor)


LIFE OF AGONY – RIVER RUNS RED

Dátum: 1993.10.12.
Kiadó: Roadrunner
Hossz: 50:32
Műfaj: groove metal
Támpont: Biohazard, Danzig, Alice in Chains

Sötét hangulatú metal zenét sokan, sokféleképpen játszottak már, főleg a ’90-es évektől kezdődően, amikor is ez bizonyos tekintetben elvárássá vált. Hardcore témák és zúzós metal ötvözetéről szintén mindenki hallott már, előbb crossoverként majd valamivel később metalcore-ként emlegetve. Az 1989-ben alakult, Brooklynból elindult Life of Agony valahol minkét fent említett kritériumnak eleget tett, így hoztak létre már a debüt albumukkal is valami egészen sajátosat. A Pro-Pain és Biohazard volt akkoriban az a két zenekar, akik modern alapokra helyezett metal zenéjükkel közelebb hozták a hardcore és a metal közönséget egymáshoz, miután a Suicidal Tendencies vagy a C.O.C. úttörő munkája révén már kezdett megindulni ez a folyamat. A LOA is hasonló közeget szólított meg, viszont ők nem a ’hazard féle brooklyni keménylegény koncepciót követték, hanem egy koncept albummal rukkoltak elő, ami az öngyilkosság rideg témájával foglalkozott, így adva komorabb színezetet zenéjüknek. Bizonyos tekintetben a Danzig, a Type O Negative (az album producere Josh Silver, TON billentyűs volt) illetve az Alice in Chains is eszünkbe juthat a kortársak közül a River Runs Red 13 szerzeménye kapcsán. Ebből tíz konkrét dal, amik közé három szöveges átkötő is került, ami elsősorban a történetszál szempontjából lényeges, azonban ismételt hallgatásuk meglehetősen idegesítő, így a lemez szinte egyedüli hibájaként ezeket lehetne megemlíteni. Zeneileg viszont közel hibátlan, amit az 50 percben összehozott a négy zenész. Hihetetlenül eltalált, húzós groove-ok adják a lemez fő vonzerejét, amiből akad is bőven. A legelcsípettebbeket a klippel is megtámogatott Through and Through és a nyitó This Time tartalmazza, de az Crowbar szinten súlyos Underground mellett sem lehet elmenni szó nélkül. Emellett vannak a harcore punk/crossover gyökerekre tett direktebb utalások is, mint például a két perces címadó, vagy a csordavokállal megtámogatott, rendkívül szomorú alaphangot megütő The Stain Remains. A másik tényező, amitől a zenekar igazi egyéniségnek számított, az nem más, mint Keith Caputo (aki azóta  Mina Caputo néven nőként éli életét) egyedi énekhangja, ami leginkább Peter Steele (R.I.P.) öblös orgánumához áll közel, főleg a dallamos részeknél. Roadrunner szerződés, korszerű megszólalás és valódi tehetség ide vagy oda, valahogy mégsem lett belőlük az a tipikus “next big thing”, megmaradtak afféle sokat emlegetett kultuszcsapatnak. Talán épp a komorabb témák miatt nem tudta őket befogadni a szélesebb közönség. Viszont ettől függetlenül a River Runs Red abszolút kiállta az idő próbáját, ez az alkotás ma is épp olyan hatásos, mint a megjelenésekor, valós problémát boncolgató szövegeivel, húsbavágóan kemény ám érzelmektől mégsem mentes modern metaljával a mai napig egy igazán különleges fejezetét alkotja a műfajnak. Valódi értéke, mélysége van. (Falvay Gergely)


ALL OUT WAR – CONDEMNED TO SUFFER

Dátum: 2003.10.21.
Kiadó: Victory
Hossz: 38:29
Műfaj: metal/hardcore
Támpont: korai Hatebreed, Earth Crisis

Ha egy vaskalapos rocker úgy döntene, hogy kinyomozza, honnan ered ez a keményzenét mérgező, metalcore nevű divat, egy idő után meg kellene, hogy álljon a ’90-es évek elején (ha nagyon alapos, akkor a crossoveren át visszajut a Voidig), amikor berobbant ez az egész „szeretjük a metalt, de a hardcore punkban hiszünk” hozzáállás. Rorschach, Starkweather, Earth Crisis, Merauder és All Out War: ezek a keleti parti bandák találták ki azt, hogy death/thrash metalt és hardcore punkot ötvöznek, ami nagyon gyorsan nagyon népszerű lett, és ebből nőtte ki magát a „modern metalcore” és a még modernebb deathcore is. 2003-ra ezekből a pionír bandákból nem sok maradt – a legtöbb feloszlott, a Merauderről kár beszélni, és sokan már az All Out Wart is temették, hiszek évekig passzív volt a zenekar. A Condemned to Suffer azonban iszonyatos erővel csapott le, és ha nem is tudott olyan klasszikussá válni saját korában, mint az előzményei a kilencvenes években, ettől még az év egyik legjobb metallemeze lett. Igen, metal: a Slayer és társainak hatása minden korábbinál markánsabb volt az új anyagon, de ez nem jelentett érdemi változást az AOW zenéjében, nem véletlenül kerülhetett fel a lemezre egy korai dal is (Destined to Burn). Kíméletlen és hiperagresszív az egész anyag, nyugodtan párba lehet állítani a korszak Hatebreed albumaival, gyakorlatilag ugyanazt nyújtja, csak még közelebb áll a metalos fülekhez (illetve Mike Score viseltes hangja sokkal hangulatosabb, mint Jastáé). Nem egy többdimenziós élmény az All Out War, de nem is kell annak lennie, hiszen abban az egy dimenzióban is olyan intenzív, olyan erőteljes tud lenni, ami a kifejezetten erre a „brutalitásra” kihegyezett, pont a Condemned to Suffer környékén felerősödő deathcore hullámot vissza tudná kergetni a próbaterembe. (Jávorkúti)


ARMSBENDBACK – THE WAITING ROOM

Dátum: 2003.10.07.
Kiadó: Trustkill
Hossz: 50:18
Műfaj: poszt-hardcore
Támpont: Finch, Incubus

Mielőtt megjelent az Open Hand gyűjteményes nagylemeze, a The Dream, a Trustkill Records legkönnyedebb kiadványa a Poison the Well második albuma, a Tear From the Red volt (a Hopesfall műholdas lemeze mellett), szóval nem nehéz elképzelni, hogy mekkora volt a meglepetés, amikor kiderült, hogy nem egyszeri baleset volt az emo/rock zenekar szerződtetése. Erre októberben kellett rájönnie a zenitjéhez közeledő cég közönségének: az Armsbendback első és egyetlen nagylemeze olyan matricával került a boltokba, ami azt állította, hogy „a Thrice és a Finch rajongóinak” fog majd tetszeni a The Waiting Room (állítólag a Juliana Theory és a Glassjaw nevével is dobálózott a kiadó). Igazából sokkal nem lőttek mellé, más kérdés, hogy az Armsbendback neve (ami amúgy egy Twin Peaks utalás, de ettől még ciki) nem csak a gyors feloszlás miatt merült feledésbe: 2003-ban ez nem számított kiemelkedő teljesítménynek, csupán ígéretesnek (a kritikák sem kedvelték), ami azonban nem ért sokat, hiszen két évvel később a gitáros Carson Slovak már Century néven alapított új bandát, ami máig aktív. Az eltelt években azonban az a közeg, amibe az ABB tartozott, jelentősen átalakult, leromlott, és az eltelt tíz év kifejezetten jót tett emiatt a Waiting Roomnak: amit akkoriban leárnyékolt az iszonyatosan erős felhozatal, azt ma kifejezetten jó hallgatni. A hangzást „nu-hardcore”-ként próbálták körülírni, ami kb. annyit tesz, hogy Glassjaw hatások, kicsit Helmet-iskolás témák, és emo stílusjegyek valamiféle alternatív rock egyveleggé állnak össze (az Incubus sem áll távol tőlük, ami azért elég beszédes), szóval a lemez csúcspontja, helyett inkább az esszenciája annak a kornak, amiben megjelent. 2009-ben Slovak két Century album közt ráért egy újrázásra, de annak ellenére, hogy a self-titled album már félig-meddig beváltotta a fent említett ígéreteket, kb. négy évvel később jelent meg, mint az ajánlott lett volna, és inkább nem is folytatták. (Jávorkúti)


BETWEEN THE BURIED AND ME – THE SILENT CIRCUS

Dátum: 2003.10.21.
Kiadó: Victory
Hossz: 52:56
Műfaj: progresszív metalcore
Támpont: Prayer For Cleansing, Glass Casket

Nem lehet egyszerű dolog egy adott időszak legmeghatározóbb zenekari közé tartozni, még akkor sem, ha esetünkben egy viszonylag szűkebb körökben ismerős és szeretett zenei műfajról van szó. A kollektív népharag elkerülése érdekében érdemes minden friss lemezzel felülmúlniuk korábbi önmagukat; ráadásul a sikereket követően a korai alkotásokra is más szemmel tekint vissza a világ – főleg akkor, ha akkoriban még nem teljesen a mai, jól kitaposott ösvényen mozogtak. A Between The Buried And Me munkásságára pillantva az egyik legjelentősebb mérföldkőnek természetesen a minden téren zseniálisra sikeredett Colors című lemez megjelenése tekinthető. Ehhez a hatalmas mértékű minőségbeli javuláshoz a zenekarnak szüksége volt a rajongók által sokat vitatott feldolgozáslemezre, valamint a korábbi anyagok kísérletezéseiből fakadó felbecsülhetetlen értékű tapasztalatokra. A progresszív csapat második nagylemeze, a Silent Circus még egy egészen más arcát mutatta a zenekarnak – de ha az akkori, tényleges arcokra pillantunk, láthatjuk, a csapat háromötödét még egészen más tagok alkották. Zeneileg egy sokkal kaotikusabb képletet követtek, kevésbé kidolgozott megoldásokkal, nyakatekert megoldásokkal; ráadásul ezt a hatást a kissé maszatos hangzás is tovább erősítette – a legjobban talán a ’Camilla Rhodes’ című tétel érzékelteti az előbb felsoroltakat. A korai metalcore, death metal és legkülönfélébb irányból érkező hatásokat már ekkor is sajátos, de még kevésbé kiforrott módon ötvözték. Persze nem véletlenül kezdtek egyre többen felfigyelni ekkoriban a zenekarra: minden egyes szerzeményben akadtak olyan pillanatok, amelyekre talán nem is számított az ember – ezek a momentumok a csírái annak a monumentális progresszív őrületnek, amelyet mostanság szállítanak nekünk a friss lemezeiken. Meghatározó, koncerteken még a mai napig felcsendülő dallamok már ekkor születtek, elég csak a ’Mordecai’ témáira gondolni – talán a mai napig az egyik legtöbb érzelmet megmozgató alkotásaik közé tartozik. Remek ötletekből felépített korong, amit hiba lenne alábecsülni csak azért, mert manapság egy sokkal letisztultabb, és hozzájuk mérten áttekinthetőbb irányba tartanak. A csapat ismerőinek egy kisebb hányada a fentiekből kifolyólag képtelen értékelni az első két korongot; náluk pedig valamivel kevesebben vannak azok, akik inkább ezt a korai vonalat szerették volna a továbbiakban is viszonthallani, így a mai ténykedésük nem hozzá igazán lázba őket. A legjobban természetesen az olyan fanatikusok jártak, akik a debüt óta minden lemezükben megtalálják a számításaikat. Amíg ez utóbbi csoport tagjai lesznek a legtöbben, bizonyára sokszor fogunk még találkozni a nevükkel az adott évekbe eső megemlékezéseink hasábjain. (Földesi)


COHEED & CAMBRIA – IN KEEPING SECRETS OF SILENT EARTH: 3

Dátum: 2003.10.07.
Kiadó: Columbia
Hossz: 69:24
Műfaj: progresszív rock
Támpont: Iron Maiden, Circa Survive

Bár nagyon jó album, mind a Coheed and Cambria pályafutását, mind az ezredforduló környéki, méregerős rock/metal színteret tekintve, a banda pedig kiemelkedő fontosságú a sokgyökerű „new prog” kifejlődése szempontjából, mégsem ezért izgalmas az In Keeping Secrets of Silent Earth: 3 című korong. Az is ismert tény, hogy különleges zenekarral van dolgunk, hiszen már a bemutatkozáson addig sosem (sőt, igazából azóta sem) hallott könnyedséggel keverték a hetvenes évek rockját (főleg Thin Lizzy), a nyolcvanas évek végének heavy/progresszív metalját és popzenéjét (!), valamint az ezredfordulós poszt-hardcore-t. Az sem okoz meglepetést, hogy a zene mellett a körítés is lényeges: az In Keeping Secrets… is beletartozik a Claudio Sanchez által írt képregénysorozatba, itt is intergalaktikus háborúk, őrült űrhajópilóták és botok mocorognak a háttérben. Az érdekesség inkább az album felépítésében keresendő. A Coheed’ anyagok visszatérő, hátborzongató zongora/vonósdallamát követően a kezdés őrületesen dallamos és slágeres, akik bírják Claudio nem kicsit megosztó hangját, azokat már itt megkaparintja magának a lemez. Szerencsére, mert ezután eléggé elszórtan érkeznek csak a fogós dalok, a zene pedig ismét eléggé egysíkú, kevés az igazán jó hangszerelési ötlet és téma. De az igazán jó tételek (The Crowing, Blood Red SummerA Favor House Atlantic) mellett azért is érdemes eljutni a végéig, mert az album második legjobb dala kb. egy órával a kezdete után érkezik, ráadásul a 21:13 egy rejtett szám, előtte tíz darab, pár másodpercnyi néma csendből álló „nótával”. Amellett, hogy ez a valódi záródal felvonultatja az addig írt legprogosabb Coheed’ témákat, vissza is nyúl a kezdőtéma erejéig a Second Stage Turbine Blade első számához, mintegy keretbe foglalva a két albumot. És annak ellenére, hogy majd’ tíz perces hosszával ez a valaha írt legterjedelmesebb Coheed’ dal, a címadóhoz hasonlóan hihetetlenül gyorsan elröppen. És ugyanez igaz amúgy a komplett lemezre, ilyen bravúrra pedig egészen tavalyig nem volt képes a zenekar, így aztán, ha megugrani nem is sikerült az újdonság erejével ható debüt szintjét, azért mindenképp fel tudtak nőni hozzá. (Bene Gábor)


FUNERAL FOR A FRIEND – CASUALLY DRESSED & DEEP IN CONVERSATION

Dátum: 2003.10.12.
Kiadó: Atlantic
Hossz: 49:36
Műfaj: emocore
Támpont: Silverstein, Senses Fail, Saosin

A kétezres évek elején az emo egy új – idézőjeles – “virágkorát” kezdte élni akkor, amikor a mall emo (vagyis az MTV és a média által felvonultatott klisé tenger – félreértelmezett zenei egzisztencia, valamint öltözködési divat –, az emónak hívott, de a stílussal korántsem közvetlenül összefüggő “mall emo”, mint rétegkifejezés) megjelent. Voltaképpen ezzel nem is volt probléma, hiszen a slágerlistákat végtére is alulról súroló zenekarok is egyre nagyobb figyelmet kaptak: a brit Funeral For A Friend egyike volt a 2000-es évek azon szenthármasának (Saosin, Silverstein, FFAF), amely megindította – igen, még az Underoath 2004-es nagy dobbantása előtt – az undergroundban kibontakozó, metalcore témákat szívesen sterilizáló, alapvetően technikás, de könnyen befogadható emocore-t. A szinte tökéletes Seven Ways to Scream Your Name c. EP-vel szinte egyidőben kiadott Casually Dressed & Deep in Conversation az év egyik legnagyobb dobása volt: ugyan 2003-as év amúgy is méregerős volt a stílusban (talán a valaha volt legerősebb?), de az FFAF remekül eltalált stílusérzékkel írt olyan dalokat, amelyek az egész évtized ezen irányú törekvéseit alapvetően határozták meg. A zenekar titka leginkább a fülbemászó (Kris Coombs-féle) gitártémák, Matthew Davies-Kreye könnyen azonosítható orgánuma, valamint később a banda védjegyévé váló FFAF-hangzás volt; a “kor” nagy dilemmája volt, hogy a metalcore vonalán történő elindulás mennyire kifizetődő, így a csapat inkább indult el a Silverstein, a Saosin, a Senses Fail, az A Static Lullaby stb. féle vonalon, mint az Across Five Aprils vagy a From Autumn To Ashes (akik ugyan második lemezükre már halványították ezt az oldalukat). A slágeresség nagyon fontos szempont volt, így a zenekar főként erős verzékkel, de mindinkább könnyen ragadó, dallamközpontú refrénekkel operált, Matthew hangszíne pedig annyira kiütött a próbálkozások közül, hogy nem tudtak mellé menni: a hallgató bármikor azonosítani tudta a bandát/dalokat, ami 2003-ban egy fontos jelenség volt. Ráadásul nem is akármilyen tételeket írtak: az egész lemez hemzsegett a slágerektől, s ugyan a lemez első fele lemossa ebben a tekintetben a második felét (Rookie of the Year, Bullet Theory, Juneau, Escape Artist Never Die), a zenekar képes volt konzisztens teljesítményt végigvinni a lemezen, amely még a végén is tartogat maradandó dalokat (Red is the New Black, Novella). Ugyan, ahogy minden bandánál az új dalokat próbálják promotálni a koncertjeiken, de szabályos hisztéria támadna ki a közönség között, ha nem játszanának el legalább 4-5 dalt erről a lemezről, egyszerűen azért, mert a műfaj zseniális ékköve és maradandó emlék egy letűnt kor hajnaláról. (Budai)