2016. augusztus 8.
Szinte hihetetlen belegondolni, hogy a straight edge hardcore punk történetének egyik legjobb zenekara, a Have Heart ma pontosan 10 évvel ezelőtt jelentette meg első nagylemezét, a The Things We Carry-t. A műfaj időszámításának egyik legjobb dalszövegírója, Patrick Flynn vezette csapat majdnem 15 évvel ezelőtt alakult, és már első demo és kislemez felvételükkel felkeltették a Bridge Nine figyelmét, ami pedig ezután következett, arra pedig a kultikus a legjobb jelző. A csapat a 2000-es évek egyik legmeghatározóbb hardcore bandája lett, egy olyan hardcore punk formációként tették le a lantot, amely konkrétan nem adott ki rossz anyagot, de talán még rossz dalt sem. Mindkét nagylemezük kötelező tananyag bármely kezdő hardcore csapat számára.
Az ikonikus – és egyben mondhatni generációs – csapat New Bedfordban alakult, és miközben elég sok gitáros megfordult a 2002 júliusi alakulást követően a bandában, a The Things We Carry debütáló nagylemezre már kialakult a Patrick Flynn (ének), Ryan Hudon (gitár), Ryan Briggs (basszusgitár), Kei Yasui (gitár), Shawn Costa (dobok) felállás, ami a maximálisat ki tudta kihozni a 2003-as hangkereső demo EP, majd a What Counts kislemezen hallott Have Heart megszólalásából, illetve potenciáljából (ami persze azért Jim Siegel producernek is köszönhető volt). Talán nem is meglepő, hogy Massachusetts-nek hála a csapat a bostoni hardcore mozgalomban találta magát, és leginkább a Bane és az In My Eyes iskoláján nevelkedve értelmezte a hardcore esszenciáját (de sokszor emlegették a nevük mellett a Chain Of Strength-t, az Unbrokent, az Outspokent, a Youth Of Today-t, a Verbal Assaultot és a Turning Pointot is). Az egész energikus és felszabadult koncepciót (amelyben az agresszió, a szenvedély, az üzenet, a lüktető és pontos dobolás és a gyors riffek egyaránt egyesültek) pedig Patrick Flynn nyers, őszinte, érzelmes, komoly és végtelenül intelligens kontextusa emelte a magasba. Előadásmódja és kiállása erőteljes volt, kiáltásai torokszorítóak voltak, kétségbeesett hangvétele (pl. „Watch Me Sink”) pedig egyből berántotta a hallgatót. A Have Heart egy mérhetetlenül fogós, könyörtelen ütemben sodródó dalcsokrot írt meg, amely pont annyira volt csak dallamos, amennyire egy Bane dallamos volt a 2000-es években. Az olyan dalok, mint az újravett és egyben zseniális „Something More Than Ink”, a felütésként ledaráló „Life Is Hard Enough”, a Have Heart-himnusz „Watch Me Rise” vagy az ugyancsak himnikus és elképesztően húzós „The Unbreakable” mindezeket szavatolták. A csapat dalszerzői képessége a plafont verdeste, a 2000-es években az egyik legjobban fogták meg a fiatal generációt. Viszont illik azt is megjegyezni, hogy zeneileg nem találtak fel semmi újat, a Have Heart ilyen tekintetben nem volt különlegesebb banda a többi hardcore csapatnál, a Have Heart egyszerűen sebészi pontossággal és tökéletesen tudta, hogy miről is szól a hardcore, hogyan is kell ezt a műfajt úgy játszani, hogy mindaz mérhetetlenül hiteles legyen és szakítson szét minden gátat a zenekar és a hallgató között.
A The Things We Carry egy másik fontos sarokpontja az volt, hogy példát mutatott abban a tekintetben is, hogy egy modern straight edge hardcore punk bandának hogyan is kell megszólalnia 2010-es évek közepén. Pat szövegvilága pedig ugrásszerűen javult a What Counts kislemez óta, plusz a Have Heartnak megvolt a vonzereje is, hogy nemcsak a tipikus hardcore üzenetek és témák kerültek elő a dalszövegekben, hanem a tradicionális és straight edge témák mellett az olyan gondolatok is, amelyek más műfajok sajátja is voltak. Pat komolyságát erősen jelzi, hogy pl. „Watch Me Sink”-ben simán ellő egy E.E Cummings idézetet is. Talán emiatt is állhat erős lábakon az a kijelentés, hogy a Have Heart öröksége és hatása nem csak a bostoni hardcore színtéren és a straight edge bandák között volt maradandó és örökös, hanem magán az egész hardcore punkon is. A Have Heart képes volt a dalszövegeivel elérni, hogy megemelkedjen az önmagadba vetett hited, jobban elítéld az erőszakot, mint valaha, és azt is, hogy többre tartsd az észt, mint a testi erőt („I’ll walk fearless, with a mind far greater than your fucking fist!” – „Armed With A Mind”), ezek mellett pedig Pat sorai tagadhatatlanul személyesek voltak és lelkesítettek, ösztönöztek, hogy egy jobb irány felé fordulj („About Face”). Hosszú sorokat lehetne betölteni a fejtegetéssel, de egyvalami biztos: Pat Flynn stílusa egyenes volt, nem kertelt és nem bújt bonyolult szövegszerkezetek mögé, az egész jelentéstartalma és mélysége viszont páratlan volt.
A csapat 2009. október 17-én oszlott fel, utolsó koncertjük a National Edge Day-en volt Massachusetts-ben több másik straight edge bandával, s ugyan még év közben beígértek egy EP-t, ez végül nem valósult meg. Az utolsó koncertjükre egyes vélemények szerint 1500, más tudósítások szerint majdnem 2000 ember ember ment el, ami elképesztő szám. Az utolsó dal, amit eljátszottak, az pont a The Things We Carry egyik ikonikus tétele, a „Watch Me Rise” volt, amelyre teljesen megőrült még utoljára a tömegm stílusosan zárták a mondhatni hibátlan karrierjüket. Az utolsó bulijuk felvételre is került, 2010-ben jelent meg 10.17.09 címmel, ami a Revere-i búcsúkoncertjük dátuma. Emlékezzünk meg a banda nagylemezes debütálásával úgy, hogy újra végighallgatjuk a The Things We Carry dalait!
