Húszéves az In Flames első lemeze Anders Fridénnel

Tracklist:

1. Moonshield
2. The Jester's Dance
3. Artifacts of the Black Rain
4. Graveland
5. Lord Hypnos
6. Dead Eternity
7. The Jester Race
8. December Flower
9. Wayfaerer
10. Dead God in Me

Műfaj: dallamos death metal

Támpont: At the Gates, Dark Tranquillity

Hossz: 40:10

Megjelenés: 1996. február 3.

Kiadó: Nuclear Blast

Tavaly novemberben az At the Gates örökérvényű Slaughter of the Soul lemezének évfordulója kapcsán már visszanéztünk egy kicsit a kilencvenes évek közepének Göteborgjába, ahol épp akkoriban pörgött maximális fordulatszámra a dallamos death metal műfaja. Három hónap alatt három korszakos alapmű jelent meg ekkoriban: Tompa Lindbergék említett keservhimnusz-gyűjteménye, valamint a Dark Tranquillity legkultikusabb lemeze, a The Gallery egyaránt novemberben töltötték be a második x-üket; tegnap pedig az évek alatt Svédország világszerte legsikeresebb metálzenekarává növő In Flames második nagylemeze, a The Jester Race is megkapta a maga húszgyertyás tortáját.

x_3988b64c[1]Ennyi idő távlatából a lemez elsősorban természetesen azért kimagasló mérföldkő, mert ekkorra állt össze a zenekar “definitív” felállásának a magja – ekkor csatlakozott Jesper Strömblad alapító gitáros mellé Anders Fridén énekes, valamint Björn Gelotte, aki elsősorban szintén gitárosként került be a svéd metál képzeletbeli nagy könyvébe, és sokan talán nem is tudják, hogy 1995 végén eredetileg még dobosként igazolt a csapatba. Igaz, csak kényszerből, mivel a bandában éppen ezen a poszton volt csak üresedés, de ő annyira ‘Flames-tag akart lenni, hogy még a dobolást is bevállalta, és határozott tukatukáival végül két albumon keresztül alapozott a bandának. A felállást ekkoriban a Jesperrel azóta is gyakran együtt zenekarozgató Glenn Ljungström gitáros és Johan Larsson basszer tették teljessé – mindketten az első demó óta zenéltek az IF-ben, és végül a Whoracle lemez megjelenése után, ’97-’98 fordulója körül távoztak.

Zeneileg a The Jester Race archetipikus svéd melodeath-lemez: merev, szigorú thrash és death metal témák tárháza, de közben végtelenül dallamos is, az intenzív dobmunka fölött rengeteg maideni és svéd népzenei ihletésű ikergitáros melódiával, a gyors részek között pedig gyakori akusztikus leállások teszik még kontrasztosabbá az összképet. Anders Fridén eközben elsősorban magasabb hangszínekben, kicsit rikácsolós stílusban, de viszonylag jól artikuláltan fröcsögi a sorokat, néhol némi spoken worddel megszórva – az újkori In Flamest meghatározó dallamos éneklésnek itt még csak kósza nyoma sincs. Tulajdonképpen a lemez valahol félúton helyezkedik el a kortárs At the Gates arcbamászása és a Dark Tranquillity relatíve kifinomultabb és elvontabb megközelítése között – előbbinek a karcos gitárhangzását igyekeztek bevallottan imitálni Strömbladék, utóbbitól pedig Niklas Sundin gitáros/alkalmi szövegírót vették kölcsön, aki nagy segítséget nyújtott Fridénnek a lemez grandiózus tematikájának és szofisztikált terminusokkal operáló strófáinak megformálásában. A The Jester Race-nek a hangzása is egészen különleges, a komorabb riffeknek megvan a maguk láncfűrészes zúgása (mégiscsak a Fredman stúdióban lett felvéve az anyag), de közel sem vágnak úgy az ember húsába, mint az említett Slaughter albumon, az alapvetően dallamosabb megközelítés miatt az egész lemeznek van egyfajta simogató lekerekítettsége – úgy ölel körül, hogy közben azért kicsit belénk is karmol. Azt nemigen lehetne kijelenteni, hogy bármennyire is mai hangzású lenne, de mai füllel is maradéktalanul élvezhető. Érdemes még szentelni néhány szót az Andreas Marschall nevéhez fűződő borítónak is, amelyen valamiféle lánctalpakon guruló erődítmény száguld felénk kíméletlenül, és ennek az elején jelent meg első ízben az azóta is a zenekar címeréül szolgáló Jesterhead ábrázat is – az egész cucc annyira badass, hogy még az alatta éktelenkedő, képregényes betűtípussal felírt lemezcím sem tudja elrontani.

Az album felépítése nem éppen szokványos: a nyitó Moonshield egy folkos hatású, keringőzhető akusztkus bevezetővel indul, de mindezen jelzők a torzítóra taposás után sem vesztik érvényüket, a dal öt perces játékideje alatt egyszer sem csap át intenzív kalapálásba, végig a kifinomult gitárjátéké a főszerep. Ezután pedig rögtön egy instrumentális átvezető következik, a The Jester’s Dance tovább folytatja a lemezkezdés visszafogott, édeskés dallamokkal átitatott zeneiségét. A harmadik Artifacts of the Black Rain már igazi vérbeli melodeath-sláger, a nyitó dal mellett a másik olyan a lemezről, amit még manapság sem teljesen esélytelen egy-egy koncerten is elkapni.

Ezután a Graveland egy rövidebb, kalapálósabb darab, míg a Lord Hypnos inkább sötétebb hangulatokba bocsátkozik. A hatos sorszámú Dead Eternityt még az 1994-es Subterranean EP felvételei közül emelte át és vette újra a zenekar, egy elég progresszív szerzeményről van szó, amelynek nyakszaggató felütése egy a Napnál is világosabban maideni ihletésű basszusgitáros leállásba fojtódik, majd a dal még számos témát vonultat fel a tremoloban pengetett dallamoktól a kettőnégyeken át az együtt ordításra termett lezárásig. Ez egyébként az egyetlen tétel, amelynek a szövegét nem a Sundin-Fridén páros írta, a banda a mardukos Jocke Göthberg által a kislemezhez megírt sorokat használta fel újra.

A következő címadó The Jester Race szintén egy nagyszabásúbb darab, amely az emberiség végét vizionálja, majd jön legnagyobb kedvencem, a December Flower. Ebben a dalban az újabb rendkívül intenzív nyitást Strömbladék egyből egy csodás szólóval és verzetémával csavarják meg, majd a dal közepén következik a teljes In Flames-diszkográfia egyik abszolút csúcspontja, A szóló, amelyet egyébként nem is a banda tagjai, hanem bizonyos Fredrik Johannson írt és játszott fel (aki nem összekeverendő az ezidőtájt a Dark Tranquillityben pengető, azonos nevű gitárossal). A szám további részében nagyrészt a korábbi témák ismétlődnek, de azért 3 perc körül újdonságként még befigyel az életmű talán leginkább láncfűrészes riffje is.

Az utolsó előtti Wayfaerer egy újabb instrumentális tétel, amely főleg a ‘Flames-hez képest egészen matekos kezdőriffje, valamint a később elővezetett, elsőre ugyancsak meglepő szintiszólók miatt érdekes (azt ugye ezen a ponton már mondanom sem kell, hogy a gitármunka továbbra is végig mennyire finom és fogós?). Majd eljön a vég, a Dead God in Me megint egy puritánabb, még a korábbi EP-hez írt darab, viszont ahhoz a verzióhoz képest teljesen új szöveget, plusz egy új befejezést is kapott.

Az At the Gates-szel ellentétben a ‘Flamesből ezzel a lemezzel még közel sem lett sztárbanda, noha az undergroundon belül azért lassan elkezdett növekedni a táboruk az évtized második felében, de az igazán nagy tömegek csak az ezredforduló után, a Reroute to Remain lemez modernizációja (mondjuk ki: nu metal vonásai) révén figyeltek fel Fridénékre. Azóta a zenekar nagyon, nagyon hosszú utat tett meg, amiért lassan másfél évtizede kapnak egyszerre hideget, meleget is – én személy szerint majdnem minden lemezükért egyformán rajongok, így aztán azt hiszem, elfogultságomban is elfogulatlanul mondhatom, hogy a The Jester Race mind a mai napig az In Flames talán legkerekebb, legrabulejtőbb és egyáltalán legjobb lemeze. Vétek kihagyni.