2022. augusztus 16.
Idén új rovat kapott szárnyra itt a NuSkullon, Megborítók néven. Ezzel azt kívánjuk hangsúlyozni, hogy a grafikai körítés, vagy nevezzük artworknek, mennyire szerves részét képezi egy kiadványnak, illetve hogy egy jól eltalált, szemet gyönyörködtető darab akár arra is ösztökélheti a bizonytalan hallgatót, hogy nekiugorjon egy ismeretlen anyagnak. Ugyanakkor a világ még mindig kicsit vacak hely, így arra gondoltunk, hogy nem a jó alkotásokat veséznénk ki. Természetesen már ide hallom a bicska nyílását a zsebben, illetve az örökös “csinálj jobbat!” mantrát, de előre leszögezném, hogy nem tét nélküli fikázás a célunk, hanem hogy felhívjuk a figyelmet arra, hogy mennyiben tudja befolyásolni az egyén hozzáállását bizonyos albumokhoz egy lélegzetelállító vagy kevésbé jól sikerült előlap. Jelen esetünkben utóbbiakat pellengérre állítva. Az is lehet, hogy egy csúnyácska mű mögött egy igen értékes lemez és sztori rejtőzik, ezért zenét is mutatunk a delikvensektől.
Itt a nyár, tombol az uborkaszezon. Szerencsére két fesztivál vagy a visszatért klubkoncertek közé be-beékelődnek azért új lemezek is, ezek külalakjai pedig néha igencsak elfuseráltak, vacakok és egész egyszerűen okádék igénytelenségről tesznek tanúbizonyságot. Ezúttal is öt delikvenst sikerült lelkes (és instant szemrákot kapott) segítőimmel összekukáznunk, illetve készültem plusz egy „kívülállóval” is, de egyelőre ennyi, a cikk végén róluk is lehull a lepel. Szarra fel!
A borító elkövetői: Helmi Laitila és Felix Pennanen
Már megint a finnek. Ott nem élnek grafikusok? Vagy csak mindnek lefagyott a keze? A Connected egy rendkívül fiatal, mindössze 2019-ben alakult thrash/death-banda és az Execution Therapy már a második nagylemezük, tehát senki nem mondhatja rájuk, hogy restek lennének. Két fennakadásom is van velük kapcsolatban (a gagyi borítón kívül, amire mindjárt ki is térek): az egyik, hogy a helsinki srácok teljesen korrekt zenét játszanak, a másik pedig, hogy hiába beszélhetünk független előadókról, akiknek nyilvánvalóan limitáltak a rendelkezésre álló erőforrásaik, azért jobbára akadtak ha nem is művészi precizitású, de fogyaszthatóbb borítóik is. És akkor ezek fényében itt az Execution’-é, ami leginkább arra hajaz, hogy a Sátán már a wc-kagylóban epekedik a patkányhúsos gyrosom „stáblistája” után. Nem tudok egyszerűen másra gondolni, talán még arra, hogy miért hiányzik az egyik szarva (ez most nem szóvicc akar lenni)? Az meg végképp talány, hogy eme alkotáshoz miért kellettek ketten – beleértve a dobost is? Az egyetlen pozitívum a logójuk, ami elég király, erősen bebandzsítva egy Anthrax/Exhumed-keverék is kijöhet belőle. Nem egy katasztrofálisan bárgyú mű a srácok artworkje, de iskolapéldája annak, amikor a cover nem ér fel a zenéhez. Hogy miért? Ezért:
A borító elkövetője: LSI
Következő versenyzőnk szintén nem régóta van a szakmában: a texasi KlanKiller – vagyis Ryder Lynde egymaga – 2020-ban debütált az Arqane EP-vel, majd két évre rá, most június végén megjelent a Sluice is. A borítót elnézve leginkább a grindcore/powerviolence-bandák lemezeinek artworkjei juthatnak eszünkbe, amiket archív – és esetenként igen csak felkavaró – fotókból montázsolnak össze. Nos, műfajilag nem is állhatnánk távolabb a megoldástól, a KK (jaj de jó, hogy nincs egy harmadik k-betűs szó is a névben) egyfajta thrash/death kombót nyom, nagyobb hangsúlyt fektetve előbbire. A borító elképzelése nagy valószínűséggel a fent említett zenekaroktól és a politikai töltetű szövegekből eredeztethető, kár, hogy a megvalósítás már alsó hangon is csapnivaló. A problémák ott kezdődnek, hogy a dolgok felét fel se ismerem a képről, a másik pedig, hogy ha már mindenképp montázsolni akarod a montázst (montázscepció?), akkor azt lehet ízlésesen is csinálni, de itt – gondolok a nő arcára például – ez inkább gyerekesen hat, mintsem megbotránkoztatóan. A grafikáért felelős LSI (nem csodálom, hogy nem vállalja a nevét) készítette egyébként az első kiadványhoz járó „köntöst” is, ugyanezen stílus mentén haladva, úgyhogy valószínűleg még megannyi műremek születhet ebből a virágzó kapcsolatból.
A borító elkövetője: Dayan Weller
Esküszöm, nem volt szempont a borítók felkutatásánál, hogy fiatal finnek legyenek az alanyok, akik death metalt tolnak, de úgy látszik, a metal ezen földrajzi és stílusbeli halmazának tagjainál egyfajta szürkehályog keletkezett. A Sadistic Drive négyéves fennállása óta a második nagylemezét adta ki a Perpetual Torture képében, és igazából zeneileg ezzel a produkcióval nem sok gond van: régisulis deathet játszanak a srácok, az ehhez tartozó mindenféle horror és gore elemmel. Sőt, továbbmegyek, a borító sem nevezhető kifejezetten szarnak, a fehér-lila párhuzam még kiváltképp be is jön. A baj csak ott van, hogy így színek hiányában, kis méretben nem igazán vehető ki az amúgy kellően gyomorforgató artwork, ezáltal úgy is közel fogsz hajolni és ráfókuszálni, aminek következtében a tömény fehér grafika kiégeti a retinádat. Mint télen, amikor kimész egy üres, havas tájra. Úgyhogy ha ezt nem kívánod megtenni, elmondom mit láthatunk: vegyvédelmi rucis zombik(?) szakszerűen szétkaptak egy nőt. Death? Naná! Metal? Jóhogy! Legközelebb kicsit színesebben, pirossal akár (az isten szerelmére, hát mindenhol vér meg bél van!) simán elfogadható is lehet a művész alkotása.
A borító elkövetője: Dom Cartelli
Listánk talán első igazán „nagy” neve a Stand Atlantic. Nagykiadó, széles elérés, húszmilliós lejátszások a legnagyobb streaming-platformon stb. Ezek ellenére mégis volt valaki a menedzsmentnél, aki egy üvegasztalnyi kólahegyből felhajolva azt mondta az ausztrál pop punk-banda harmadik lemezének borítójára, hogy „Na, ez! Ez lesz az!” Mert hogy van minden IS a F.E.A.R. (Fuck Everything and Run) artworkjén: pizsamás ördög, szeméből nyilakat lövöldöző, középső ujj nélküli repülő kéz, olvadó/lebegő Vincent van Gogh-fej, romokba dőlő civilizáció, és minél tovább nézed, annál több apróság fedi fel magát. Így már megértem a Hopelessnél a kokainhűtő mibenlétét. Káoszossága ellenére nyilván a Stand Atlanticnek vajmi keveset fog változtatni a megítélésén ez a… valami. Maximum a bakelitet majd nem a falra akasztják, hanem inkább a próbaterem billegős asztalának lába alá csúsztatják. Ja, és hogy milyen a zene? Modern, lázadós, fülbemászó és ami a legfontosabb: jobb, mint ahogy kinéz.
A borító elkövetője: Joe(?)
Nem szokásom külön osztályozni a válogatásban feltűnő versenyzőket, de valószínűleg ebben az etapban a Survival Instinct legújabb EP-jének kinézete lenne a fospermet non plus ultrája. Mondhatjuk, hogy a végére hagytam az igazi trágyafejedelmet. A Fatal Venin albumborítója egész egyszerűen dermesztően béna és röhejes. Először is, most egy hatalmas kobrát látunk, vagy egy iszonyat pici embert? Másodszor miért van az, hogy a rajzolt karakterek egy erdőről készült valós fotó elé vannak helyezve? Nem tudom, minek nevezhetik ezt a fajta ábrázolásmódot, mindenesetre már a retró bootleg-videojátékoknál is rettenetesen zavart ez a fajta megoldás, annak ellenére, hogy tudtam, hogy ott valószínűleg különböző emberek/csapatok dolgoztak a grafika ezen szegmensein – feltételezem, itt nem. Mondanám, hogy megértem az egész alkotást, amennyiben valami mexikói „dzsungel groove”-ról lenne szó, de itt bizony blackes thrash metal a játék neve. Kanadából. Mindenesetre nem csodálom, hogy hüllő barátunk úgy fel van húzva, hogy árstopos olajat köpköd az épp a pirosát kifolyató Vin Diesel szemébe. Bennem is hasonló ingerenciákat kelt ez a mű, minél tovább nézem.
A borító elkövetője: Őri Kiss István
Még a rovat elején megfogadtam, hogy nem fognak szerepelni benne olyanok, akik nem feltétlen veszik véresen komolyan a munkásságukat, mert értelemszerűen akkor a külcsín is ehhez mérten fogan. De mint ahogy a bevezetőben is említettem: uborkaszezon van, plusz amúgy is ezek az én szabályaim, akkor rúgom fel őket, amikor akarom. Így került hát be a 2010 óta létező ZPZ (Zöld-Pinkód-Zöld) zenekar, akik önmagukat „köcsögmetál”-ként aposztrofálják, és akiknek az új lemeze, a GRRRHHHOOO!!! láttán már elsőre önfeledt vigyorgás ült az arcomra. Merthogy mit is látunk itt? Egy poszt-apokaliptikus, kietlen környezetben küzd egy kiskutya az elemekkel – a botjáért. Itt meg merem kockáztatni, hogy a cím is innen jött, ez lehet a kutyus (akit egyébként, mint kiderült, Frucknak hívnak) morgása, amivel azokra reagál, akik ezekben az áldatlan állapotokban is a botjára fennék a fogukat. Elképesztően trash, le a kalappal! Egyébként a fiúk egyfajta hazai Mr. Bungle-ként írhatók le, de igazából annyira személyre szabott az őrület, amit csinálnak, hogy teljesen felesleges is a skatulyázgatás. Ami viszont nem felesleges, az az, hogy ráfülelj valamelyik dalukra, mondjuk erre itt:
Cikk borítóképe: Radó „a szar lemezborítók rovatának igenis legyen szar borítóképe” Richárd
