Hopesfall – No Wings To Speak Of (EP)

Tracklist:

01. Open Hands to the Wind (4:24)
02. April Left with Silence (3:06)
03. The End of an Era (6:45)
04. The Far Pavilions (5:19)

Hossz: 19:35

Megjelenés: 2001. augusztus 08.

Kiadó: Takehold Records / Trustkill Records

Webcím: Ugrás a weboldalra

Öt féle ember létezik a világon. Az első nem ismeri a Hopesfallt. A második azt hiszi, hogy ismeri. A harmadik szereti a Breathe From Coma c. dalt, és azt hiszi, hogy ismeri a zenekar komplett munkásságát. A negyedik valóban éli a zenekart és kedveli minden kiadványát, függetlenül a tagcserék okozta stílusváltástól. És utolsóként az ötödik, aki csak az első generációs Hopesfallt éli. Jómagam teljes mellszélességgel a negyedik skatulyát erősítem és mindez egyben az ok is arra, amiért ezt a lemezt választottam be nosztalgiázó cikksorozatunkba. Sokan nincsenek tisztában a Hopesfall zenekar nagyságával és a színtérformáló erejével, így a tíz éves évforduló kapcsán ez volt az első kiadvány, ami eszembe jutott, hiszen – véleményem szerint – az alábbi négy számos EP-ben tisztelhetjük a zenekar méltatlanul elfeledett csúcspontját.

A ZENEKAR

A .hopesfall. 1998 márciusában az észak-karolinai Charlotte városában alakult. A kezdetben keresztény attitűddel és szellemiséggel átszőtt (dallamos) hardcore zenekar tíz éves fennállása alatt hihetetlen sok tagcserén esett át (egyetlen tag, nem mellesleg a zenekar agya, Joshua Brigham volt csupán biztos pillér), ami zeneileg is rengeteg változást eredményezett, és ahogy a bevezetőben is utaltam rá, a 2004-es esztendőtől kezdve az eredeti rajongók emiatt tömegekben hagyták faképnél a zenekart. A kezdetei felállás a következőképpen nézett ki: énekesi poszton Doug Venable, gitáros Joshua Brigham, dobos Adam Morgan, basszusgitáron Christopher Kincaid és gitár/tiszta ének fronton pedig a line-up másik kulcsszeplője, Ryan Parrish (Celebrity, aki nem egyenlő a névrokon Darkest Hour, City Of Caterpillar dobossal). 1999 novemberében, egy évvel a megalakulást követően pár koncert és némi nehézség után a srácok ügyesen keverték a lapokat, és a hitbeli elkötelezettség jegyében a már köddé vált, keresztény bandákat tömörítő DTS Records égisze alatt jelentethették meg első nagylemezüket The Frailty of Words címmel. A legenda úgy szól, hogy a kiadó főnöke, bizonyos Vic Cuccia látta őket egy dél-karolinai bulin és egyből beléjük szeretett, majd felajánlotta nekik az említett lehetőséget, amivel a srácok éltek is, és szinte mindent eldobva maguktól, két hónapon át minden hétvégén egy házi-stúdióvá átalakított garázsban vették fel a kultikus kiadványt. Az underground berkekben nagy sikert arató debütálás egy szenzációs és ígéretes, de még érezhetően kiforratlan csapat képét vetítette előre. Sokan máig csak erre a nagylemezre esküsznek, ám az igazi katarzis ekkor még hátra volt, hiszen egy basszusgitáros váltást (Pat Aldrich), illetve pár, az Eighteen Visions és a Spitfire (Norma Jean és Scarlet tagok bandája) zenekarokkal közös koncertet követően a következő kiadvány képében már érkezett is a jelen cikk tárgyául szolgáló EP. Hogy ez a négy számos kiadvány abban az évben mennyire kavarta fel az állóvizet, azt sajnos nem tudom, de az újrakiadás, a temérdek elismerő kritika és az utólagos hajbókolás arra enged következtetni, hogy az akkori színtér azonnal piedesztálra emelte a lemezt. Nyilván a váratlan siker, a turnék és a kiadókkal kapcsolatos összetűzések miatt (sajnos) több ponton is változás állt be a Hopesfall háza tájékán, amivel párhuzamosan a zenekar végleg maga mögött hagyta a kezdeti korszakukat jellemző keresztény értékrenddel való azonosulást. Zeneileg a legfontosabb és legjelentősebb az énekes leváltása volt, ugyanis Doug helyét Jay Forrest vette át, aki meglehetősen máshogy gondolkozott, mint elődje, ám mielőtt vád érne ezzel kapcsolatban, nem állítom, hogy rosszabb vagy épp jobb volt. Egész egyszerűen csak más karaktert ismerhettünk meg benne, és így a bandában is. Második körben Chad Waldrup vette át Pat helyét, aki nem mellesleg azóta (bár azelőtt is) …Of Sinking Ships nevezetű instrumentális post-rock projektjével próbált magának több-kevesebb sikerrel hírnevet szerezni: self-titled lemezét 2006-ban adta ki. Így végül bő egy évvel később már ezzel a felállással jelent meg az újfent kiemelendő The Satellite Years (2002. október 15.). Hangzását tekintve egy letisztultabb, egységesebb irányba haladtak tovább megfelelve a kor szellemének és hangzásvilágának, de mindezt, egyéniségüket és dalszerzői képességüket megtartva tették. Hardcore-berkeken belül a zenekar ekkor írta meg legnépszerűbb dalait, hiszen elég csak a Decoys Like Curves, a Dead in Magazines, vagy The Bending témáira gondolnunk (továbbá ekkoriban olyan zenekarokkal turnéztak, mint a Killswitch Engage vagy a Coheed And Cambria). Ami pedig Jayt illeti, ekkor még köpönyeg alá rejtette a benne rejlő énekes pacsirtát, és igyekezett a Doug által kijelölt utat járni, tehát követni elődje orgánumát, így a váltás ekkor még közel sem volt olyan éles, mint a rajongók szemében óriási forrongást kiváltó A Types esetében.

A korábbi hardcore-paneleket szinte teljesen maga mögött hagyó harmadik nagylemez meglepő és váratlan fordulat volt, ám ennyi év távlatában én ezt az anyagot is majdnem olyan közelinek érzem magamhoz, mint magát az EP-t,és független attól, hogy valóban markáns a differencia állítom, hogy Joshua dalszerzési képessége „nem elveszett, csupán átalakult”. Az eredeti tagok, azonban nehezen éltek meg a váltást, így innentől kezdve kedvenc gitárosunkat leszámítva egyetlen korábban meghatározó tag sem maradt a kötelékben. Ryan kiválása után Will Goodyear segítette ki a srácokat, akit a korai Between The Buried And Me és a Prayer For Cleansing soraiból dobosként ismerhettek, itt azonban gitáros poszton ugrott be, majd később állandó utódja Dustin Nadler lett. Chad helyére Mike Tyson (nem az!) érkezett, három nappal az A Types felvétele előtt Adam Morgant pedig Adam Baker (Saved By Grace) váltotta, aki már korábban basszusgitáros poszton kisegítette a zenekart egy turné erejéig. A lemez meghozta a várva várt (mainstream) áttörést, ám ezek után a korábbi rajongók zöme faképnél hagyta őket, mondván eladták magukat. Ami a zenét illeti, valóban levetkőztek szinte minden hardcoret idéző megoldást, és a megüresedett helyeket modern „stadion rock”-elemekkel tömték be. Jó, persze én ezt megértem és, ha idősebb lennék, talán én is így éltem volna meg mindezt, de aki sértődöttségén felül tud(ott) kerekedni, az már akkor is érez(het)te, hogy a változástól függetlenül a zene minőségi, kitalált, és a Hopesfallra jellemző finomságok megmaradtak: egy racionális és életképes folytatás volt az, amit akkor elkezdtek a srácok. 2007 májusában érkezett meg a hattyúdalnak számító Magnetic North, ami egyenes folytatása volt az A Typesnak. A zenekar saját bevallása szerint a csapat kedvencének számító ’90s grunge korszak nagyjainak zenéjét és a „gyökereikből” eredő súlyosságot kívánta ötvözni (ez előbbi pedig valóban meg is állja a helyét, elég csak olyan előadókra gondolni, mint a kult space-rock Hum, a Dinosaur Jr. vagy a Smashing Pumpkins). Rám ez a lemez is óriási hatással volt, megannyi emlék és hangulat kötődik hozzá még, ha már olyan távol is kerültünk a kezdeti szárnypróbálgatásoktól. Végül azonban bekövetkezett az elkerülhetetlen: valószínű a rajongók elfordulása, a kiadó nyomása és a kettejük közötti feszültség, illetve a tagcserék okozta bosszúságok miatt a Hopesfall 2008. január másodikán bejelentette feloszlását, mely a körülmények ismeretében akkoriban senkit sem ért meglepetésként. Ám azontúl, hogy végtelenül tisztelem ezt a zenekart, más apropója is volt a választásomnak. Három év hallgatás után a zenekar bő egy hónappal ezelőtt jelentette be az év örömhírét, miszerint a csapat újjáalakult, és augusztus ötödikén fogják megtartani reunion bulijukat a szintén legendás Codeseven társaságában. Üröm az örömben, hogy az újjáalakulás a kedvenc korszakom/korszakunk felállását rejti magában, így a No Wings To Speak Of-éra ötösét: Doug Venable, Joshua Brigham, Ryan Parrish, Adam Morgan, Pat Aldrich.

A KIADÓK

A mindössze alig húszperces kiadvány a kezdetben DIY kiadóként induló, majd önmagát kinövő Takehold Records gondozásában látott napvilágot, ám a lemez felvétele és kiadás kapcsán kialakuló nehézségek következtében nem egészen úgy történt minden, ahogy azt előre eltervezték a srácok. A sztori ködös, mindenesetre azt tudjuk, hogy, amikor a zenekar nagy nehezen elindult az EP-jüket népszerűsíteni hívatott körútra, sajnos az anyag még meg se jelent. Hogy ez pontosan kinek a hibája volt, szintén nem tudni, de a tagok lemorzsolódását egész biztosan az emiatt kialakuló nehézségekre lehet fogni. A bajt tetézte, hogy a turné alatt kirabolták őket, a bérelt buszuk motorja felrobbant, így saját kocsival folytatták, illetve beszámolóik szerint katasztrofális teljesítményt nyújtottak a színpadon. Amúgy a kiadó olyan keresztény bandákkal foglalkozott még, mint az Underoath, a Further Seems Forever, a 238 vagy a mewithoutYou-előzmény The Operation. Igaz, ami igaz, a Takehold – többek között a történtek miatt – nem volt túl hosszú életű, hiszen 2002-ben a szintén keresztény Tooth & Nail bekebelezte az egésze kiadót, ezzel magának megszerezve az ottani lemezek kiadásának jogát. Ám ezt a jogot nem sokkal később (konkrétan cirka egy év elteltével) a Trustkill Records vette át. A zenei szempontból az ezredforduló után csúcsra járatott kiadó olyan jobbnál jobb csapatokat tömörített (2010-ben szűnt meg), mint a korai Eighteen Visions, az ArmsBendBack, a Nora, a Most Precious Blood, a The Great Deceiver, a Shai Hulud vagy hőskorszakos Poison The Well, és akkor most tényleg csak a felszínt kapargattam.

Azonban a korábbi kiadójukban való csalódás még csak a kezdet volt. A Trustkill Records és a Hopesfall kapcsolata legendásnak számít már, ha a zenekarok-kiadók közötti rossz kapcsolat bármikor is szóba kerül. A történet a zenekar feloszlása után alig pár nappal kezdődött meg, amikor is egy nyílt üzenet keretein belül a Jason Trabue, a Hopesfall utolsó dobosa háborút üzent a kiadó főnökének, Josh Grabelle-nek. Az elhíresült mondat a következő volt: „Utálom a Trustkillt és a tulajdonosát. Hahahaha. Viszont nem ő volt az ok, amiért feloszlottunk, de ettől függetlenül utálom (utáljuk).” A történtek után Mr. Grabelle cáfolta a vádakat, miszerint a zenekart egy húszezer dolláros adósságba kergette, miután alaposan meg is kopasztotta őket és azt is hozzátette, hogy a srácok valószínűleg drogoznak, és amúgy is borzalmasak. Azt, hogy kinek lehetett igaza vagy kinek van igaza azt nincs tisztem eldönteni, de nem feltételezem, hogy egy olyan, korábban hitelesnek megismert csapat, mint a Hopesfall átvert és cserbenhagyott volna egy legalább ötven+ sikeres zenekart foglalkoztató kiadót, arról nem is beszélve, hogy nem sokkal ezután a Bleeding Through is annyi feszültséget köszönhetett a kiadónak, hogy a Nuclear Blastnél kiadott, radikálisan agresszívebb hangzású Declaration interjúiban is elmondták Brandanék, hogy a dalszerzés közben egyedül az ilyen tapasztalatokból merített düh motiválta őket arra, hogy ne kerüljenek ők is a feloszló bandák közé.

A LEMEZ

2001 zenei szempontból egy csodálatos év volt, számtalan kiváló és nagy hatású anyag jelent meg akkortájt, melyek közül az egyik az alábbi EP. Húsz perc, négy dal. Nosztalgiázó cikksorozatunk első és utolsó EP-je. A Hopesfall kapcsán mindig is nehézkes volt a műfaji behatárolás. Olyan címkék szoktak felmerülni, mint a melodic hardcore, a post-hardcore vagy épp az “ezredfordulós” metalcore. A helyzet az, hogy egyik sincs messze az igazságtól, és minden korai (2002-ig) lemezükben más-más irányba indultak el, ám a diszkográfiát lepörgetve – véleményem szerint – a legfőbb jelző, amit rájuk lehet aggatni, az a dallamos hardcore. A műfaj egyik legfontosabb alapköve az alábbi EP, még ha hosszában nem is, csupán színtérformáló erejében veszi fel a versenyt több testvérével. Négy dal, melyek megkomponáltságukban, egységességükben, hangulati váltakozásaikban és dalszövegeikben tökéletes egységet alkotnak. A Hopesfall erőssége mindig is a különleges hangulatok megteremtése volt: ők azok, akik legkisebb erőfeszítés nélkül képesek a legradikálisabb (hangulat és/vagy téma) váltásra. Finom leállások, dühös kirohanások, díszítések egy komplex és dallamos köntösben. Az első dal képében rögtön érkezik is személyes kedvencem, az Open Hands to the Wind.

Soha sem voltam egy szövegcentrikus személy, de az egész EP és főleg ez a dal régebben (és persze most is) rettenetesen megfogott, így szövegileg nálam egyértelműen az egyik legfontosabb kiadvány, elég csak elolvasni a szerzemény tételmondatának szánt: „there is grief in wisdom and sorrow in truth…” c. szösszenetet. Az April Left With Silence tökéletesen folytatja a sort finomságával, majd utána rögtön el is érkezünk az EP csúcspontjához, a koncertkedvenc The End Of An Erahoz. A korabeli felvételek elárulják, hogy a nagy sikerű dal élőben is kiválóan működött. A breakdownok és a pihentető dallamok hibátlan mód egészítik ki és váltják egymást. Ryan tiszta éneke erejéhez és különlegességéhez képest ritkán tűnik csak fel, de, pont ez az egyik jellemző, ami megadja a lemez pikantériáját, hiszen többnyire Doug az, aki az alapokat markáns és szintén egyedi üvöltésével piedesztálra emeli. A sort végül a The Far Pavillons c. tétel zárja, mely bár a három tétel közül a legkevésbé tűnik ki, az EP egységességhez éppúgy hozzátartozik, mint elődjei.

A tipikus ezredfordulós metal/hardcore hangzás éppúgy körbelengi ezt a lemezt is, mint kortársaiét. Kissé koszos és tompa, de hozzám mégis ez áll a legközelebb. Sokan szeretik a manapság utolsó hangig kipolírozott tökéletességet, de ez a sound nem csupán egy a sok közül. Ez egy korszak jellemzője, lenyomata. Méghozzá egy olyan korszaké, amiben a bandák mind a hitelesség, mind a mondanivaló és mind kiállás tekintetében bőven rákontráztak a mostani csapatok zömére. Ha a mai zenehallgatók csak egy kicsivel többet foglalkoznának a régebbi csapatokkal, és azok érdemeivel, sokkal inkább életképesebb lenne a színtér, és ez most kivételesen nem csak hazánkra vonatkozik.

EPILÓGUS

A Hopesfall fontos zenekar, mely nem az azon zenekarok soraiba tartozik, amik elsőre megérintenek. A Hopesfallnak egy kicsit több idő kell a teljes kibontakozáshoz, de az, amit később ad, az jóval több annál, mint azt sokan képzelnék. Különleges és egyedi csapattal van dolgunk, újjáalakulásuk gondolata pedig minden alkalommal, amikor eszembe jut, pozitív értelembe vett borzongással tölt el. Egyelőre nincs szó európai koncertről, de még bármi kisülhet. Habár Adam, a zenekar dobosa azt nyilatkozta, nem fognak új albumot megjelenteni, sőt, még csak új dalokon se dolgoznak, de ugye azt már mondanom sem kell: srácok, ezt már sokszor hallottuk. Meglátjuk mi lesz, reménykedjünk.