2011. június 11.
A poszt-hardcore az egyik kedvenc vitatémája a magazinnak, mióta az emo és pop-rock összemosása kiment a divatból, és keresve sem találhatnánk a Boysetsfire-nél jobb zenekart arra, hogy bemutassuk a műfaj lényegét. Az 1994-ben megalakult banda ugyanis lemezei megjelentetésével egyre inkább távolodott a keményebb hardcore hangzásvilágtól a rockzene felé, ami végül (szinte kivételes módon) úgy csapódott le MTV klipekben, hogy az mégsem adott okot az „eladták magukat!” felkiáltásokra. Hiába lettek a splitekből klipek, a pincebulikból fesztiválok, és hiába támadták rengetegen Gray-ék politikai üzenetét, a banda egy tekintetben mindig is vita felett állt: ez pedig a zene volt. A zene, ami úgy változott rengeteget, hogy közben mindvégig ugyanarra az alapra épült, és a zene, ami alatt generációk nőttek fel, miközben az sosem öregedett meg.
EP | 1996 | Magic Bullet
A poszt-hardcore zenekaroknál mindig feljön az, ami valamennyire jogossá is teszi az állandóan kritizált előtagot: sok banda tagjai játszottak poszt-hc projektjük előtt tradicionálisabb hardcore projektekben (Glassjaw és Sons of Abraham, Quicksand és Gorilla Biscuits, Renee Heartfelt és Count Me Out, stb.), és mikor megismerkedtem anno a Boysetsfire-rel, én is valami hasonló előtörténetre számítottam. Ezt húzta keresztül a tény, hogy ez volt a tagok első zenei próbálkozása, és ráadásul még a „hardcore-os múlt” is elmaradt: a This Crying, This Screaming, My Voice Is Being Born (melynek dalai egy évvel korábban a Jazz Man’s Needle-lel közös spliten már megjelentek) ugyan nagyon nyers formában, de már magán hordozta azokat a jellemvonásokat, amelyekről tíz évvel később is felismerhető volt a Boysetsfire. Az utolsó nagylemezhez képest persze ez a hatdalos EP maga volt a hardcore punk, de a fogós gitártémák és Gray akkor csiszolódó énekdallamai már akkor elhatárolták őket a klasszikus értelemben vett hardcore zeneiségtől. Külön öröm, hogy már ekkor is tudtak jó dalokat írni, így a kiadványnak nem pusztán muzeális értéke van – a Vehicle például a keddi szettben is megállná a helyét, és ez nagyrészt a többi számról is elmondható, valamint az ezt követő Consider 7” sem épp felejthető demókkal volt tele.
LP | 1997 | Initial
Egy generáció nagy lemeze volt ez a nagylemez: a The Day The Sun Went Out sokak szerint máig a banda legjobb albuma, ami persze annak is köszönhető, hogy az ezredforduló elég markáns zenei váltást hozott számukra. Viszont az így gondolkodó rajongókat se lehet cső-/crustlátással vádolni, hiszen a debütalbum nem csak korai megjelenése miatt kult: zenéjükben itt még meghatározó volt a hardcore punk, de egyre jobb és egyre jellegzetesebb dallamokba fordultak át a moshgerjesztő riffek és üvöltések. A The Fine Art of Falling (és később a Swingset) azért így is elég nagy meglepetés az akkor és ma is koncerthimnusznak számító Pure és a szintén elég lendületes Cringe után a maga kicsit Texas Is The Reasonös dallamaival, és utána se válik egyhangúvá a korong, érezhető volt a „műfajidegen” riffek és megoldások térnyerése, valamint az, hogy ők nem egyszerűen egy dallambarát hardcore projekt. A címkézés ugyan sokadrangú, de a The Day The Sun Went Out rendesen megnehezítette a kritikusok életét ilyen téren, a hardcore szinte összes alműfajába be lett sorolva a 2000 előtti munkásságuk: ha ragaszkodnánk a kifejezéshez, akkor dallamos hardcore-ról lenne szó, de a ’90-es évek második felében az gyakorlatilag a Lifetime volt, akiktől pedig messze álltak zeneileg. Így aztán sok esetben az emocore maradt a legkevésbé rossz opció (bár ez a kifejezés már huszonöt éve olyan az undergroundban, mint a „Jehova” a Brian életében), és talán nem is olyan nagy butaság, hiszen az emo hardcore pionírjait (Rites of Spring, Embrace, stb.) mintha elszigetelték volna a ’90-es évek az új évezred elejének Ferret, vagy épp Rise Records-os bandáitól, a Falling Forward és a Boysetsfire „híd” szerepe pedig elég kézenfekvő.
EP | 1998 | Initial
Következő kiadványuk ezzel szemben úgy kezdődik, mintha az emo emlegetésére akartak volna válaszolni: a Voiceover a helyenként felbukkanó dallamos ének ellenére is egy igen izmos darab zakatoló gitárokkal és ragadós dühvel. A hármas dalig, a Loser of the Year Awardig kell várni a könnyedebb témákra, így aztán nem meglepő, hogy az In Chrysalis is az „ős-BSF” szerelmeseinek nagy kedvence – a kiadványról ennek ellenére nem egy gyorsabb dal szokott felbukkanni mostanság a koncerteken (ugyan pont ez tűnhetne logikusnak, de a debütről is a Pure-t szokták játszani), hanem a Cavity, ami a következő nagylemezre is gond nélkül felfért volna. Távol álljon tőlem a Boysetsfire korai éveinek és zenéjének lesajnálása, de amellett, hogy később valamennyit vesztettek az első pár anyag húzásából és lendületéből, cserében jobb dalszerzők lettek, amivel lehet, hogy a hardcore színtér nagyot vesztett, de az akkori „rockzene” hatalmasat kaszált – a Cavity pedig tökéletes példa erre, különösen az EP elejének fényében. A végére még felkerült a Dead Kennedys legismertebb dalának (Holiday in Cambodia) átdolgozása, és a többi dal mellett a feldolgozásokon is le lehet vezetni a Boysetsfire zenei változásait, de ezt majd később látjátok.
LP | 2000 | Victory
A The Day The Sun Went Out folytatását még megelőzte három split kiadvány is, méghozzá a milleniumi hardcore/metalcore színtér legnagyobb bandái közül a ’99-ben még kiadótárs Snapcase-szel (két-két saját dal, Equal Vision, 1999), a split megjelenése előtt feloszlott Coalesce-szel (egy saját dal, és két átdolgozás a másik bandától, Hydra Head, 2000), illetve a Chad „New Found Glory” Gilberttől a split előtt frissen megváló Shai Huluddal (egy-egy Metallica átdolgozás, Undecided, 2000). Érdekes felvezetés egy olyan lemezhez, amely újabb, az eddigieknél nagyobb lépéssel távolodott el a hardcore-tól, de a Boysetsfire szerette a meglepetéseket, például az is mindig nagy lutri volt, hogy a következő lemezük vajon hol jelenik meg: az After the Eulogy speciel a Victory szárnyai alól bukkant elő új basszerrel és új, immár egybeírt névvel. De a lényeg a tartalom volt, és az hibátlan lett, az album dalai máig a gerincét képezik minden BSF bulinak, állandó vendég a setlisteken a címadó dal (melyből a cikk címe is van), a megasláger Rookie, a My Life in the Knife Trade, a Twelve Step Hammer Program vagy épp a kegyetlen The Force Majeure. Nathan hanghasználatában az arányok eddigre kicserélődtek, és túlsúlyba kerültek jellegzetes, furán rekedt énektémái, miközben a zenei alap is ennek megfeleően változott, lassult, rockosodott, de eközben megtartotta erejét és súlyából se vesztett sokat. Az After The Eulogy ugyan nem mutatott egy teljesen új zenekart, de egy csúcspontjára ért, kiteljesedett társaság benyomását keltette, és miközben a Glassjaw debütalbuma a poszt-hardcore-nak egy összetettebb, nehezebben emészthető oldalágában alkotott emlékezeteset, Chadék az egy évvel későbbi Rival Schools lemezzel egy egészen újszerű rockzene alapjait fektették le (kár, hogy a Nickelback a szomszédban csilivili kis légvárat épített, és így a telek még kvázi üresen áll).
EP | 2001|2002 | Deathwish|Wind-Up
Két EP is követte az AtE megjelenését, illetve a Boysetsfire-re lecsapott a Sony tulajdonában lévő, rádiórockban utazó Wind-Up, és a második nagylemez újrakiadása mellett a Live for Today EP már náluk jelent meg. A Suckerpunch Training címre hallgató, háromdalos EP bakelitkiadásával pedig újabb kiadót pipálhattak ki, a 3000 példányban megjelent 7” ugyanis a Deathwishnél jelent meg – ez volt Bannon kiadójának második(!) kiadványa. A címadó dal feltehetően az előző lemez egyik, elég 2000 előtti hangulattal bíró B-oldalas nótája, ami kapott mellé egy feldolgozást, illetve egy éles politikai töltettel bíró, háromperces spoken word felvonást. Utóbbi kifejtésébe több okból sem mennék bele, előbbi viszont egy egészen meglepő előadó egyik legjobb dalát formálta a zenekar képére: Elton John zseniális Rocket Manjét (a dal sokaknak bizonyára a Kaliforgia harmadik évadának évadzárójából is ismerős). A Live For Today már jobban járt, ugyanis lemezfelvezető EP-ként két, később a harmadik albumon helyet kapó (és elképesztően jó) dal nyitja szerzeménnyel kezdődik, exkluzivitását pedig az élő felvételek (köztük még egy új dal bootlege, hatalmas húzás) mellett az a Curtain Call adja, ami később nem került fel a Tomorrow Come Todayre, pedig a zenekar egyik legnagyobb telitalálata.
LP | 2003 | Wind-Up
A nagykiadós lemez. Egy politikai mondanivalóval bíró zenekartól. A Rage Against the Machine pont egy ilyen lépéssel hagyott magán hatalmas támadási felületet, ellenben a Boysetsfire valahogy jól jött ki ebből is, annak ellenére, hogy Nathan bevallása szerint erre a lemezre nem emlékeznek vissza szívesen a kiadó nyomása miatt. Rengeteg minden van, amiről lehetne beszélni a lemez kapcsán, kezdve azzal, hogy zenetévékbe került a banda a Last Year’s Nesthez forgatott klippel, vagy hogy hiába voltak már a kezdetektől baloldali beállítottságúak a tagok (nem véletlen a Refused kedvencként való megjelölése, ahogy a Dead Kennediest se dolgozza fel mindegyik punk-gyökerű zenekar), de most először hirdette ezt a borító is. A külsőségek közt pedig hajlamos elveszni a tartalom (hello, 2011!), de itt szerencsére nem ez történt, ugyanis a nyomás remek dalok megírására késztette a zenekart, az album tele van fogós dallamokkal, pattogós slágerekkel, és olyan pillanatokkal, amilyeneket mostanság már keresni sem érdemes. Sosem elég a panaszoló összehasonlításokból, és az tényleg szomorú, hogy az együtténeklős refrénével együtt a Release the Dogs jobban húz, mint 2010 metalcore összterméke, és hogy ma már örülünk, ha 3-4 dal megragad egy lemezről, miközben a Tomorrow Come Today az elejétől a végéig emlékezetes tud lenni.
LP | 2006 | Equal Vision
Miután meglógtak a nagyvállalattól, Nathanék visszataláltak egyik korai kiadójukhoz, az amúgy meglehetősen minőségi Equal Visionhöz. Ez viszont egyáltalán nem jelentette azt, hogy a régi hangzás is visszatért, sőt, a lemez az évtized egyik legemlékezetesebb rocklemeze lett, amin ugyan vannak keményebb pillanatok, még üvöltés, de jól példázza a dolgot egy, amúgy példátlan húzás: talán csak a Homesick az egyetlen másik lemez az évtizedben, ami együtténeklésre buzdítóan indít (és hát azért egy breakdownt utánzó gügyögés más, mint a „Where were you the day they stole our innocence?” kezdetű sorok). És meg sem áll, sorra jönnek azok a tételek, amelyek ma egy BSF koncert legnagyobb részét adják: a klipes Requiem, a még annál is nagyobb sláger, az Empire, a magát balladából kinövő (10) And Counting, és folytathatnám. Nem véletlen, hogy a Misery Index a kedvenc lemezük, elvégre egy megnyugodott, tizenkét éves zenekar képét mutatja: bő egy évtized alatt elérték, hogy a világ legjobb bandái közt tartsák őket számon, hogy ne kelljen lecsukatniuk magukat birtoklásért ahhoz, hogy az emberek tudják a nevüket. És ezzel a lemezzel pedig már azt is elérték, hogy Nathan Gray-től tíz méterről is el lehessen kobozni a mikrofont, csak emberek kellenek hozzá és dalok – utóbbit a Boysetsfire megadta, innentől meg mindenkin rajta áll, hogy megmarad-e az 50-100 bandás kis világában, vagy esetleg megmozdítja a fülét. Nem kötelező őket szeretni, nem kötelező a Misery Indexet vagy bármelyik másik lemezt újra és újra meghallgatni, de esélyt muszáj nekik adni, mert egy ilyen életmű megérdemli, hogy az emberek törődjenek vele.
Érdekes adaléka a Boysetsfire történetének, hogy a banda kvázi egyidős azzal a színtérrel, amiben mindannyian tengetjük a zenei életünket: a ma és tegnap koncertszervezői, zenészei a ’90-es évek végefelé csöppentek bele a budapesti underground életbe, és bizony ekkor (1998) már megtisztelte a fővárost a Boysetsfire. Azóta háromszor jártak még itt, amit nem sok amerikai zenekar tud felmutatni (bár nem sok amerikai zenekar gitárosát hívják Chad Istvannak sem) – idén tehát ötödször jönnek, és első ízben hoznak magukkal Misery Indexes dalokat, szóval azoknak is teljesen új lesz az élmény, akik korábban már látták őket. Jön még idén pár nagy név, és várható sok nagyszerű koncert, de az biztos, hogy a Boysetsfire nélkül sokkal kevésbé lenne jó 2011: A38 hajó (a főváros legjobb hangosítása), scene gyerekek hiánya (a Suicide Silence és a BMTH elviszi az összesírt zsebpénzt), remek előzenekarok (Letlive, Antillectual), és egy olyan banda, aminek a dalait már az is katarzisban üvöltötte, akinek a dalait meg mi üvöltöttük katarzisban.
