2012. július 9.
Amikor a Glassjaw stílusát többnyire poszt-hardcore-ként megjelölik, már-már eposzi jelző angolban az "influential", és ezzel nem is beszél a levegőbe a nyugati sajtó, hiszen a Glassjaw tényleg az egyik legmeghatározóbb zenekara az elmúlt két évtizednek - ráadásul erre számos példa is akad, ahogy azt a cikk második felében kissé Mozaik tankönyves kiemelésekkel láthatjátok majd. Ugyanakkor a zenekar egy igen ingergazdag korban és helyen született, ráadásul meglehetősen egyedi zenei világot épített fel, így mindenképp érdemes azt is megvizsgálni, hogy kik azok, akik miatt a GJ az lett, ami. Persze nem lett a felsorolt csapatok mindegyikéről interjúkban kijelentve, hogy befolyásolták Daryléket, de ez gyakran igen egyértelmű, ahogy az is elég könnyen kihallható, hogy kik hallgattak nagyon sok Glassjaw-t, miközben énekelni, vagy zenélni tanultak.
A biográfiában már leírtuk azt, hogy a poszt-hardcore kialakulásában melyik volt az a kulcsfontosságú időszak (1988-1993) és melyek voltak azok a nagyhatású bandák (Supertouch, Fuel, Headfirst, Burn, Quicksand, Swiz, Helmet, stb.), amelyek valószínűleg Palumboékat is zenélésre inspirálták. Évekkel megalakulása után azonban a Glassjaw is egy, a fentihez hasonló hullám része lett. Ez volt a ’90-es évek második felének keleti parti poszt-hardcore-ja: mellettük olyan, náluk kevésbé ismert neveket lehet ide társítani, mint a Handsome, amely az első generáció „maradványa” volt, hiszen a Helmet alapító gitárosa, Peter Mengede kezdett el együtt játszani a Quicksand gitárosával, Tom Capone-nal, és a Cro-Mags második lemezét feljátszó Pete Hines dobossal, és kvintetté kiegészülve végül egy self-titled nagylemezt adtak ki 1997-ben. Ha tagokban nem is, de években mindenképp köthető az első hullámhoz a Shift és a Stillsuit is: előbbi 1994-ben már nagylemezt adott ki (Pathos), amit három évvel később még egy követett (Get In), utóbbi pedig 1995-ben debütált egy 7”-csel (Green Spock Ears), és ők is 1997-ben adtak ki albumot (At the Speed of Light). A Glassjaw szempontjából a Stillsuit különösen érdekes, hiszen az énekes, Julian Vasquez bevallottan Daryl Palumbo egyik legnagyobb hatása volt, ráadásul a bőgős, Manuel Carrero be is lépett a GJ-ba a Stillsuit ’98-as feloszlása után (2000-ben kilépett és részt vett a fent említett Burn újjáalakulásában, 2004 óta viszont ismét a Glassjaw tagja). Long Island harmadik, iden fontos poszt-hardcore zenekara ekkoriban a Silent Majority volt: a szintén Palumbo-példakép Tommy Corrigan vezette csapat átzenélte a kilencvenes éveket, nevet adott a Polar Bear Clubnak, és 7”-eivel, valamint egyetlen nagylemezével (Life As A Spectator) az egyik legfontosabb banda volt a szigeten. Ha nem is sokáig, de lehetne még sorolni hasonló csapatokat, hiszen ott a Hatebreed ex-gitárosának, Matt McIntosh-nak a rendkívül elfeledett, Evertide nevű zenekara, az elszállt szövegekkel teli Atlas Shrugged, vagy a Burn frontemberének, Chaka Maliknak az „új” zenekara, az Orange 9mm, ami nem csak a Glassjaw-nak adott tagot (Larry Gorman), de a Helmet-nek is (Chris Traynor, aki később a Rival Schools ki nem adott, második albumán is játszott). Érdemes az Orange 9mm, a Handsome, a Shift, a Rival Schools és persze a Glassjaw kapcsán megemlíteni azt, a korszellemet jól körülíró jelenséget, hogy ezek a zenekarok a hardcore-ban gyökerező hangzásuk ellenére mind nagykiadós (Epic, Island, Warner) szerződést kaptak, ami manapság szinte elképzelhetetlen.
Visszakanyarodva a GJ-hoz felmerül a kérdés, hogy ez a rengeteg zenekar miért is olyan fontos? Csupán azért, mert ezek így, szinte tömbszerűen meghatároztak a Glassjaw zenéjének a magvát. Ha csupán az évszámokra hagyatkozunk, akkor 1993 előtti bandákat és kiadványokat kellene említeni, ami már az első mondatban megtörtént, ám az első nagylemezig folyamatosan alakult és változott a banda hangzása (a debütáló EP idején még gimnazisták voltak), és ilyen szempontból nem csak a nagy öregek, hanem a kortársak, az ugyanazon csapatok által inspirált zenekarok is számítanak – főleg, hogy ezek nagy többsége mind New Yorkból való. Persze a legtöbb fenti társaság bármelyik dalát össze lehet hasonlítani a Glassjaw zenéjével, és hatalmasak lesznek a különbségek, de a hatások listázása itt még egyáltalán nem ért véget, hiszen Palumboék pont azért lettek ismertebbek az összes fentebb említett zenekarnál, mert különlegesebb, hatásait tekintve nehezebb megfogható zenét játszottak. Saját bevallásuk szerint a nagylemezükig a legfontosabb hatásuk a következőek voltak: Bad Brains, Anthrax és Faith No More (az első két zenekar ugye közvetve az alapításban is részt vett). Ha ehhez még hozzácsapjuk a fiúk által nagyon becsült Deftones-t, akkor talán valamennyire korrekt képet kapunk arról, hogy mégismilyen zenekarok alakították ki a csapat pionír összképét. Chino Moreno vagy Mike Patton (és bizony Elvis Costello) hatását szinte bármelyik Glassjaw dal meghallgatása egyértelművé teszi, míg Scott Ianék hatása az intenzitásban, a Bad Brains pedig az újító megközelítésben keresendő – a fenti poszt-hardcore zenekarok egy részéről ezeket nem igazán lehet mondani, sok a középtempó és a hasonló hangzás.
Pionír. Időről időre előkerül ez a címke, és amit rejt, azt épp úgy definiálni lehetne a Glassjaw-val, mint a Quicksanddel, mégha előbbi kicsit alárendelt is az utóbbihoz képest a fentiek miatt. Nem kell messzire menni ahhoz, hogy megtaláljuk a földrajzi értelemben legközelebbi zenekart, amelyekre hatott az Everything You Ever Wanted to Know About Silence: a szintén Long Islandről származó Taking Back Sunday énekese, Adam Lazzara főleg korai stílusán egyértelműen érződik Daryl hatása, amit tavaly májusban az Alternative Press-nek adott interjúban meg is erősített („egy kis részem mindig is Daryl Palumbo akart lenni”). Ahogy azt már leírtuk két másik, rendkívül fontos zenekarnál, a Finch-nél és a The Usednál is, a GJ hatása nem a Tell All Your Friends-nél ért véget a 2000-es évek emo/pop-punkjában, Nate Barcalow pl. rögtön két vendégszereplésre is felkérte Palumbót a szintén idén tíz éves What It Is To Burnön. Ebben az időszakban rengeteg zenekaron ott volt a lenyomatuk: az In Dying Days kiváló EP-jét tavaly ki is emeltük a metalcore sorozatban, de megemlíthető még az underground Lostprophets-ként körülírható Amazing Device (az egyik dalban fel is bukkant Ian Watkins), a nu-metalból feltörő 36 Crazyfists, a még ezeknél is kevésbé ismert Jettared, vagy az egészen kiváló In Reverent Fear is. A sort sokáig lehet folytatni: a mindössze egy EP-t megérő North of November és Never In Red, a később elég érdekes irányt vevő All Parallels, a Finch énekesének öccsével(!) felálló Endor, a stillbornos The Program, a Chiodos legjobb lemezéhez énekest adó Yesterdays Rising, az elektronikát is használó Nevea Tears, az általunk is visszasírt In Pieces, vagy a Century-frontember Carson Slovak korábbi bandája, az Armsbendback is sokat köszönhet a Glassjaw-nak, és a lista még korántsem teljes. Nem csak, hogy nem teljes, de nem is igazán ér el a jelenig, hiszen ahogy a GJ is felhagyott a stúdiózással, úgy a követők száma is apadni kezdett, legutoljára talán a remek Lower Definition, az eszement Letlive és a hazai Shell Beach villogtatta Beckék eszköztárát. Itt is érdemes megjegyezni egy állandót, méghozzá a kiadványok minőségét, talán csak a Victory által megrontott Secret Lives of the Freemasons második albuma volt gyenge-közepes, a többség bőven a 7 pont, vagy afeletti kategóriát képviselte.
