2016. július 31.
A hirtelen jött népszerűségnek mindig hatalmas ára van, kiváltképp akkor, ha rajtad kívül még nyolc ember van a zenekarodban. A Slipknot a kilencvenes évek végén letarolta a világot, a kis iowai random metalzenekarból egy világ körül turnézó csapat lett rajongók hadával és természetesen az ezzel járó nehézségekkel is. Cikkünkben kivételesen nem a száraz történeti dolgokra megyek rá, lévén azokat mindenki ismeri, hanem inkább azokra az okfolyamatokra szeretnék rávilágítani, amelyek „hozzásegítették” a Slipknotot ahhoz, hogy megírják karrierjük legbrutálisabb, legzsigeribb lemezét.
De hol is hagytuk abba legutóbb? A Slipknot kiadta a történelem egyik legjobb lemezét, a nevüket egyre nagyobb tömegek ismerték meg, kialakult egy hatalmas (és őrült) rajongótábor, a népszerűségük olyan mértékben nőtt, hogy néhány turnén, ahol előzenekarként indultak, az állomások végét már co-headlinerként kellett játszaniuk, annyira sokan voltak rájuk kíváncsiak. De, ahogy azt az előző cikkünkben már írtuk, a rengeteg rajongó és elismerés mellé természetesen komoly negatív tényezők is megjelentek, amelyek nagyban hozzájárultak az Iowa brutalitásához és sötétségéhez.
Nyilván nem mondok ezzel alapvetően túl nagy dolgot, de azért kicsit menjünk bele mélyebben. Erre is kitértünk már régebben is, de természetesen a rendkívül obszcén és kritikus szövegvilág, illetve imidzs miatt rengetegen támadták a zenekart, legyen az vallási szervezetek vagy csak simán feldühödött szülők elégedetlenkedése. Rengeteg másik banda sem nézte jó szemmel, hogy jön egy új csapat, és fénysebességgel szipkázza el a rajongókat, nézőket a koncertekről.
Fontosabb nézőpontja ennek az, hogy a tagok szépen lassan elkezdték meggyűlölni egymást. Gondoljunk csak bele: a debütlemez megjelenésekor és azután még nem voltak nightlinerek, gigantikus színpadok és menő hotelek, nem volt mindenkinek külön sminkese, és nem tudtak minden koncertre új maszkokat csináltatni. Utóbbiról egy elég gusztustalan sztori, hogy az egyik technikusuk egyszer simán megitta az egyikük teleizzadt, telehányt és televérzett maszkjából kifacsart „keveréket” valamelyik koncert után.
A menedzsmentjükkel is voltak problémák. Steve Richards (aki azóta elhunyt) intézte akkoriban az ügyeiket, de nem igazán voltak megelégedve vele, Mick szerint csak széthúzni próbálta a zenekart, hogy minél több pénzt lehessen kisajtolni belőlük anélkül, hogy a tagoknak jusson. A 2001. szeptember 11-én történt merénylet is rendesen alájuk vágott, rengeteg rádió tiltólistára tette a zenekart, és az MTV sem nagyon akart hozzájuk nyúlni, így csak a kérdések és az egymásra mutogatás maradt, hogy mégis hol van az a bizonyos pénz, amiért szó szerint a belüket is kidolgozták. Ahogy Corey mondta: „az első album utáni csillogás elmúlt, és csak a sötétség maradt, elég hosszú ideig.”
A hirtelen jött népszerűség is teljesen felborította a dolgokat, megjelentek a nők, a hajnalig tartó bulizások, a csillogás. Mick volt az egyetlen, aki ennek nem ült fel, ő naphosszat a hotelszobájában fetrengett, hogy ne kelljen senkinek az idegesítő hangját hallgatnia. A többieket viszont teljesen elragadta ez az új életforma, és az abból következő rengeteg csalódás, hisz elsőre mind elhitték, hogy ezek az emberek tényleg önmagukért, és nem az általuk megformált rocksztár-karakterért szeretik őket, vagy a vélt vagyonuk miatt.
Annak ellenére, hogy a menedzsment nem végezte túl jól a dolgát, természetesen pénzügyileg így is magasabb szintre lépett a zenekar, amivel további ajtók nyíltak meg számukra, és itt következik a „zenészbetegség”, a drogfüggőség. Régebben volt egy „egyezségük” arról, hogy mit lehet és mit nem turnézás közben, de nyilván a megállás nélküli turnézás és munka egy idő után fellazította ezeket, és előbb-utóbb szinte mindannyiuk elkezdett valami tudatmódosítót használni. Corey ekkoriban lett alkoholista, a rossz párkapcsolata és az apja hiánya miatti komplexusok hatására kicsúszott a lába alól a talaj, rengeteget ivott, és evett is, emiatt túlsúllyal is küzdött. Bármire képes volt, hogy ne érezze magát olyan nyomorúságosan. Paul Gray is akkoriban vált a kemény drogok rabjává (ami később közvetve a halálát is okozta), érdekes módon ő úgy vallott erről a korszakról, hogy pont ő volt az, akinek alapvetően nem volt semmilyen problémája, csak kicsit többet bulizott a kelleténél. Amikor elkezdték a felvételeket, ő általában egy csík kokainnal kezdett, aztán szépen fokozatosan odáig jutott, hogy naponta tolta a speedballokat (kokain és heroin keveréke intravénásan). Egy ideig tudta kontrollálni az életét, de egy idő után menthetetlenül nagyon komoly függőség alakult ki. Jim sem tudott menekülni, remekül tudta leplezni a függőségét, de amikor egyszer többnapi bulizás után összeomlott és nem jelent meg a felvételek alatt, a menedzsment egy kristályasztalra fektette őt, hogy kicsit rendbe hozzák, aminek hatására teljesen elszigetelődött a zenekartól, és inkább mindenki előtt érkezett a stúdióba, hogy még azelőtt végezzen a saját részeivel, hogy bárkivel is találkoznia kelljen.
Miután a Slipknot letarolta az egész metalvilágot és körbeturnézta a világot, természetesen a rajongók türelmetlenül várták az új lemezt, ezzel hatalmas nyomást gyakorolva rájuk. Rengetegen egy Slipknot #2-t vártak, mások azt hitték, hogy majd eladják magukat és egy MTV-s slágergyárt írnak, miközben az véleménytől függetlenül alap volt, hogy mindenki azt sugallta nekik, hogy világhírűek lesznek. Ezek mellett a kiadó részéről is hatalmas nyomás ereszkedett a vállukra, nyilván ők csak a pénzt látták a csapatban, így mindent megtettek azért, hogy egy slágeres, MTV-kompatibilis korongot írjanak, ami a zenekarnak nem igazán volt ínyére (lásd The Heretic Anthem), ahogy annak sem, hogy lemásolják az előző lemezt, ezért fordultak egy teljesen más, sokkal keményebb irányba. Mindenkinek természetesen nem lehet megfelelni, de a srácok nem is akartak, amikor bevonultak a stúdióba, hogy felvegyék második, sokak szerint a legeslegjobb lemezüket.
Egy Slipknot-anyag felvétele alapvetően nem egyszerű feladat, pláne a fent felsorolt tényezőkkel. Még ha teljesen józan állapotban, egy év pihenés után vonulnak stúdióba a srácok, tíz ember munkáját összehangolni, dalokat írni, felvenni és az utómunkákat levezényelni akkor is iszonyat kemény feladat. Ráadásul a Slipknot nehezen nevezhető könnyen kezelhető csapatnak. 2 év folyamatos, kemény turnézás után, az egyik legmenőbb új zenekarként érkeztek, tele gyűlölettel egymás iránt és a világ felé. Ross Robinson sem volt épp a legtökéletesebb állapotban, teljesen szétzúzta a hátát egy motorbalesetben, így számára hatalmas fájdalmakkal járt minden egyes nap, amikor dolgoznia kellett.
Ross: „Csúnyán összetörtem magam egy motorbalesetben, ami végül is jót tett a lemeznek, mivel a Slipknot épp hatalmas sikereket ért el, amitől kicsit elszállt az agyuk, minden este buliztak és nem értek be időben a stúdióba. Szóval amikor történt a baleset, egy nap szabadságot kivettem, de aztán másnap megjelentem a stúdióban iszonyú fájdalmak közepette és mondtam nekik, hogy „faszom, srácok, még én is itt vagyok, csináljuk.” Ez úgy tűnik, működött.”
A zenekar saját bevallása szerint sem volt semmi örömük az Iowa elkészítésében. Frusztráció, düh, a tény, hogy igazán még semmi pénzt nem kerestek a munkájukkal, a fáradtság, a drogok – minden hozzátett ahhoz, hogy egy káosz legyen az egész felvételi procedúra. A tagok gyűlölték egymást, Joey Jordison szerint amint bekerültek a stúdióba, egyből egymás nyakának akartak ugrani. Míg a Slipknot lemez alatt elég sok dolgot ki tudtak adni magukból, addig az Iowára már semmi más nem maradt, csak maga a nyers düh. Shawn épp ezért utálja, ha valaki még manapság is egy Iowa #2-t vár tőlük: „Az emberek állandóan azzal jönnek oda, hogy jaj, csináljunk még egy Iowát. Én ilyenkor csak ennyit mondok [felmutatja a középső ujját]: üljetek bele! Majdnem beledöglöttünk abba a lemezbe.”
Épp ezek miatt a dolgok miatt lett ez a lemez a Slipknot egyik legérzelmesebb, legkeményebb alkotása. Kezdjük az érthetetlen (515) intróval. Sid Wilson nagypapája haldoklott, és érthető módon Sid mindenképpen el akart menni hozzá, mielőtt eltávozna, de ez sajnos nem sikerült neki, nem ért oda. Amikor visszatért a stúdióba, mindenki látta rajta, mennyire szenved, és hogy bemegy a felvevőhelységbe, ahol volt egy nagyon kemény összeomlása, és így született meg az intro. Minden „death” üvöltés, szenvedés, morgás az Sid, miután összeomlott, és Ross felvette az egészet. Corey-ról is tudjuk már, hogy nem volt egyszerű neki felénekelni egy Slipknot-lemezt, ez most sem volt másképp. Rosszullét, hányás, összeomlás, ezek mindennapos dolgok voltak, ahogy erre Ross mindig rá is játszott. Ha úgy érezte, hogy Corey épp nem üvölt teljes erőből, simán locsolt rá egy kis forró viaszt, csak úgy ösztönzésképp. Ennek a csúcspontja a lemez címadó dalának felvétele volt, amikor Corey teljesen meztelenül, önkívületi állapotban üvöltött és hányt, miközben üvegdarabokkal vagdosta magát. Shawn felesége beteg volt, így ő is végigszenvedte a felvételeket, küzdve önmagával, hogy nem lehet ott a felesége mellett, mert épp az évtized egyik legkomolyabb lemezét kell feljátszania, és ebben semmi örömet nem lelt, senkihez nem fordulhatott, mert mindenkit utált maga körül. Emellett a pénz miatt is rosszul érezte magát, hogy nem tud eleget előteremteni, mert mindenki csak átverte a csapatot.
Sok-sok munka után persze befejezték a lemezt, amivel aztán még a kiadó sem tudott igazán mit kezdeni. Hiába szerették a lemezt, gazdasági szempontból egyszerűen nem hitték el, hogy ez a kiadvány sikeres tud lenni úgy, hogy az emberek slágereket, Wait and Bleedeket akartak hallani.
Végül aztán augusztus 28-án mégis kiadásra került a lemez, ami a legtöbb Slipknot-fan kedvencévé vált, és amit nem is olyan rég megválasztottak az évezred legjobb metallemezének. Nyilván lehet ezzel vitatkozni, nem is kell egyetérteni, de az biztos, hogy nagyon kevés ennél dühösebb és keményebb dalcsokor jelent meg. Az arányok itt a standard, szenvedős nu-metalról átkerültek a thrash és death metal felé, mind technikailag, mind a hangzást tekintve. Sokkal horzsolóbb, keményebb soundot kapunk, ami a mai napig megállná a helyét bármilyen lemezen (nem véletlen próbálják mostanság rengetegen lemásolni azt). Minden dalról süt a gyűlölettel teli kiábrándultság, a People = Shit elképesztő bólogatós témái után berobbanó Disasterpiece teleeffektezett gitárintrója az egyik legerősebb kezdés, amit hallhatunk egy metallemeztől. Annak ellenére, hogy keménységben egy új szintre lépett a lemez, még mindig képesek voltak slágereket, filmzenéket kitermelni, a kissé rapre hajazó vokálokkal operáló My Plague, vagy a Grammyre jelölt Left Behind szinte kötelező kellékei minden rockdiszkónak. A groove-ok is elképesztő erővel vágják pofán a hallgatót, nincs ember, aki az Everything Ends pattogós témáira ne kezdjen el bólogatni. Nagyon kevés „pihenő” van a lemezen, a szokásos elszállós, spirituálisabb dalokat itt pl. a Gently képviseli, de természetesen a végén az is kőkemény acsarkodásba torkollik, ahogy az eléggé pszichedelikus hatást keltő, érdekes dalszöveggel rendelkező Skin Ticket is. Kikacsingatnak más műfajok felé is, az I Am Hated szénné torzított rap vokáljai és elektronikus betétei az első lemez féktelenségét idézik. Egy helyütt konkrét számot is „idéznek”, az egyik legemblematikusabb „anti-sláger”, a The Heretic Anthem dobkiállása szinte egy az egyben a Slayer Angel of Death című klasszikusából lett átemelve. Számomra elég érdekes, hogy a lemez legkeményebb pillanatait tartogató dalok egyáltalán nem számítanak közönség- vagy koncertkedvencnek, a The Shape kezdőriffje a zenekar pályafutásának egyik legkeményebb pillanata, pont úgy, ahogy a Metabolic perkussziós kiállása is.
Szokásos módon ki kell emelni Corey Taylor elképesztő énekesi teljesítményét, akinek a hangja hatalmas változáson ment keresztül az első lemezhez képest. Az énekléséből ezúttal kevesebbet kapunk, viszont minden mást tökéletesen hoz, a pincemély hörgéstől kezdve a szenvedős motyogásig. Dalszövegek terén is hozza a szokásos színvonalat, a zenei részhez méltóan főként az elszigeteltségről, a gyűlöletről, néhol a különböző mentális zavarokról írt. Ha valamibe nagyon bele szeretnék kötni a korong kapcsán, az talán a hossza, sokkal hosszabb dalokat írtak erre a kiadványra, mint az előzőre, többek között ezt szokták felhozni negatívumként.
Miután kijött a lemez, azonnal hatalmas siker lett, kilenc országban is a lemezeladások élén végzett, illetve később el is érte a platina státuszt az Államokban, illetve Kandában is. A fogadtatása viszont önmagában nem volt teljesen zökkenőmentes, nagyjából két héttel később a szeptember 11-i merényletek hatására sokan tiltólistára tették a lemezüket, és a banda rengeteg támadást kapott az új kiállásuk miatt is. Koncerteken a szokásos overálok mellé a felkarjukra került egy karszalag is, ami miatt egyes emberek azonnal náciknak kiáltották ki őket, amit ők teljesen elutasítanak. A merényletek hatására változtatni kellett a turnéállomásokon is, a Pledge of Allegiance nevezetű turné egyes etapjait át kellett csoportosítani máskorra, ahogy az európai koncerteket is. Rengeteg ember nem igazán volt nyitott egy tragikus merénylet után egy olyan csapatra, akik maszkokban riogatnak, és olyanokat mernek még üvölteni is, hogy „People = Shit”.
Az Iowa lemezzel turnéztak a legkevesebbet, ekkor már 3-4 éve semmi másról nem szólt az életük, csak stúdió, turné, turné, aztán még egy kis turné. Ekkorra már teljesen szétesett a zenekar, a tagok elszeparálódtak egymástól, egyre többen tolták még keményebben a drogokat, Corey hangja is kezdett elmenni teljesen, aminek eredménye az a rettenetes károgás, amit a Vol. 3 turnén tolt. Mielőtt viszont 2002 vége felé hiátusra vonultak, felvettek még egy borzalmasan menő dolgot, a Disasterpieces DVD-t, amire februárban került sor a londoni koncertjükön.
Több szempontból is úttörő volt ez a DVD. Egyrészt akkoriban még annyira nem volt elterjedt ez a formátum filmnézésre, másrészt csomó olyan fícsör volt rajta, amiket nem igazán láthattunk még máshol. Rengeteg szögből vették fel a koncertet, és a távkapcsoló megfelelő gombjainak lenyomása után néhány dal alatt átválthattunk „FPS” nézetbe, így végignézhettük Mick szemszögéből, ahogy nyomja pl. a Heretic Anthemet. Magában a felvétel minősége is kifogástalan, tökéletesen visszaadja a „Slipknot-soundot” perkástul-mindenestül, ráadásul a setlist is tökéletes. Remek ízelítőt kaphatunk abból, hogy milyen is volt egy Slipknot-buli a hőskorból (épp ezért be is ágyazzuk a cikk aljára, ha esetleg nem láttad volna még).
Előző cikkünkhöz hasonlóan most is összegyűjtöttem egy rakat érdekességet, amiket ugyanúgy pontokba szedve írok ide:
Köszönjük szépen a figyelmet, ez volt a Slipknot karrierjét bemutató cikksorozatunk harmadik része, hamarosan jelentkezünk a következő résszel, ami a csapat pálfordulásáról és egyik legmegosztóbb lemezéről, a Vol. 3: The Subliminal Versesről fog szólni. Tartsatok velünk legközelebb is! Stay (sic)!
