Fugazi – The Argument

A ZENEKAR

Az persze jól érezhető, hogy e fenti kérdések mindegyike ugyanabból a tényből indul ki: hogy tudniillik a Fugazi mindvégig hű maradt azon felfogáshoz, amelyből tulajdonképpen megszületett. A zenekar története Ian MacKaye-jel kezdődött, aki – miután hátrahagyta két kérészéletű, ám egyöntetűen mérföldkőnek számító bandáját: a hardcore punk-alapvetés Minor Threatet, illetve a korai poszt-hardcore formációt, az Embrace-t – zenésztársakat keresett maga mellé, de sokkal inkább az örömteli együttzenélés kedvéért, semmint egy meghatározott célokkal rendelkező zenekar tető alá hozásáért. A kezdeti periódusban körvonalazódott – ha nem is egyik napról a másikra – az azóta legendássá vált négyes: Joe Lally basszusgitárossal, illetve a szintén legendás (és újfent meglehetősen rövidéletű) formáció, a Rites of Spring két tagjával, Brendan Canty-val és Guy Picciottoval. A nyolcvanas évek hardcore punk-közegétől aztán fokozatosan eltávolodva (de annak esztétikáját részben megőrizve) a következő évtized egyik legfontosabb csapatává, illetve e periódus definitív poszt-hardcore zenekarává érett a Fugazi. Töménytelen mennyiségű koncerttel, hét nagylemezzel és egy filmmel a hátuk mögött végérvényesen belevésték nevüket a zenetörténetbe, és megannyi új csapat ihletőiként a közel egy évtizedes hallgatásuk ellenére a mai napig töretlen e népszerűség.

A csapat azonban nem csak zenéje, hanem jellegzetes mentalitása miatt is meglehetősen nagyhatású és figyelemreméltó. Jóformán mindennel szembementek az évek során, amiben nem láttak mást, csupán szócséplést, értelmetlenséget vagy egy újabb mocskos üzleti fogást. Persze ez sem a Fugazival kezdődött. MacKaye a Minor Threat élén írta meg a Straight Edge című szerzeményét, az azóta kismilliószor félreértelmezett elveivel, de ugyanígy a Rites of Spring is meglehetősen újszerű dalszövegei, témaválasztásai miatt kapta meg az emotional harcore címkét, bár Picciotto azt több ízben lemosta (vagy le akarta mosni) a formációról.

A Fugazi-éra idején pedig megannyi egyéb elképzelését vitte keresztül tűzön-vízen a négyesfogat, legyen szó a számukra kellemetlenné váló hardcore-hagyomány, a moshing (vagy slam dance, kinek hogy tetszik) elleni megnyilvánulásokról (és aztán az ebből kiinduló és meglehetősen hosszúra nyúló vitákról), akár pénzügyi kérdésekben vallott elképzeléseikről, és így tovább. A legfontosabb küldetés számukra mindvégig a zenélés maradt, feltehetőleg ezért nem készítettek soha videót dalaikhoz (persze az Instrument DVD ezért bőven kárpótol minden rajongót), ezért nem árultak soha merchandise-termékeket, és DIY-esztétikájuk (egy újabb darabjaira cincált fogalom…) jegyében gonddal ügyeltek arra, hogy minden árat (koncertbelépőkét, lemezekét) a lehető legalacsonyabb összegben szabjanak meg. Efféle elképzelésekhez persze egy saját felület is dukál, így jön a képbe a Dischord Records.

A KIADÓ

Cikksorozatunkban eddig talán még nem volt annyira hangsúlyos ez a fejezet, mint most, a Fugazi és a Dischord esetében, hiszen e két név olyannyira összeforrt, hogy szinte lehetetlen egyiket a másik nélkül bemutatni. A kiadót Ian MacKaye és Jeff Nelson még 1980-ban alapította, eredetileg a The Teen Idles egy akkori kiadványának terjesztéséhez, de az évtized végére jelentős független kiadóvá nőtte ki magát, mely minőségében a mai napig töretlenül működik. Így persze nem volt kérdés az sem, hogy már a legelső Fugazi-kiadványt, a Fugazi EP-t (vagy 7 Songs-ot) is a Dischord neve alatt adják ki, ahogyan természetesen az utána következő összes többi hanganyagot is (kis- és nagylemezt, koncertalbumot egyaránt). Ennek megvolt egyfelől az a hatalmas előnye, hogy minden egy kézben futott össze, ami az elvhű MacKaye-éknek meglehetősen fontos volt, másfelől pedig felkarolhattak megannyi washingtoni kötődésű fiatal (vagy kevésbé fiatal) bandát is. A Dischord Records katalógusában olyan legendás nevek találhatóak meg a Fugazi mellett, mint a Lungfish, a Nation of Ulysses, a Jawbox vagy a Shudder to Think, és nem nagy meglepetés: az összes, a Fugazihoz köthető (és részben már fentebb említett) formáció is. A Dischord-katalógusban természetesen csak hanganyagok szerepelnek, és az árak jóformán csak az infláció mértékével arányosan változtak az évek során, még mindig bőven a szokásos piaci árak alatt értékesítik lemezeiket.

A LEMEZ

A Fugazi albumai időről időre egyre eredményesebben törték át a falat, így a kilencvenes évek középére rendkívül népszerű koncertzenekarrá váltak az Egyesült Államokban. Minden egyes kiadványukkal színesebb repertoárt mutathattak fel, hiszen a kezdeti punk-gyökerű lendület az évtized második felére a színtiszta kísérletezésbe hajlott át, elsősorban az 1995-ös Red Medicine-nel indulva el egy sokkal komplexebb zenei világ felé. Ez az album olykor noise rockba, és egy ízben hamisítatlan dub-hangszerelésbe hajló tételeivel persze ugyanúgy hozta a kellő svungot és a megszokott hangzásvilágot, ahogyan azt a későbbiekben sem tették félre sohasem, csupán más egyéb megközelítésmódokkal egészítették ki. (A Red Medicine írásának és felvételeinek részletei visszaköszönnek a már említett Instrument DVD-n, Jem Cohen a Fugaziról forgatott dokumentumfilmjében.)

Az 1995-ös album kísérletező törekvései aztán az End Hits felvételeiben teljesedtek ki igazán, ami tulajdonképpen lezárta ezt az időszakot, és egyben átvezet minket a most tízévessé érett The Argumenthez, hiszen ez utóbbi lemez közel négy év szünet után, 2001 őszén jelent meg. Persze nem csak ezért tekinthető ez az egyetlen album egy külön periódusnak a zenekar történetében, hanem merőben új hangzása miatt is. Ugyan következetes továbbépítése a kísérletező kedvű Fugazi-albumoknak, és résmentesen illeszkedik is az életmű egészébe, mégis éles elkanyarodásnak hat a korábbiakhoz képest. A legfőbb különbség, ami első hallgatáskor is feltűnő, hogy sokkal inkább előtérbe kerültek a dallamok, a fülbemászó énektémák, a könnyen megjegyezhető riffek, és a ritmusszekció játékos témázgatása nem kap annyi teret, mint az előző kiadványok esetén (a második nagylemez, a Steady Diet of Nothing éppen az ellenkezője volt ilyen tekintetben: ott sokszor a Canty-Lally páros kapta a főszerepet). A hangszerelésben némi változást hozott a külsős zenészek szerepeltetése, csellóval, zongorával és ütőshangszerekkel egészült ki a felvételekkor a négyes.

Még magasabbra emeli a nívót, a kiforrottság érzetét MacKaye és Picciotto gitárjátéka: e páros mindig jól kiegészítette egymást, jellemzően Ian riffjei és Guy magas hangfrekvenciákban járó témái találkoztak egy szerencsés konstrukció részeiként, de úgy tűnik, mindez a The Argument szerzeményeiben csúcsosodik ki a leginkább. Egyúttal slágeresebbé is válnak ennek révén a dalok, elég csak az Epic Problemet vagy a Life and Limbet említeni, ugyanakkor a dalstruktúrák sokkal kiszámíthatatlanabbak lettek a korábbiakhoz képest, a legtöbb esetben megfelelő átíveléssel követik egymást gyors-lassú tételek, de ezek ritkán ismétlődnek a dalokon belül, a MacKaye üvöltéseivel induló Epic Problem például teljesen váratlanul fordul át rádióbarátabb indie rockba, hogy teret adjon Picciotto lágy énektémájához.

A lemez tematikája azonban sokat nem változott, ugyanolyan társadalomkritikus, szociális érzékenység jellemzi, mint a régiebbi Fugazi-lemezeket. A címadó dal háborúellenes ars poeticája a legfontosabb kitétele az egész kiadványnak, amelyet a borító is hangsúlyoz, amely az 1970-es Kent State-i lövöldözés egyik áldozatának állít emléket.

AZ UTÓÉLET

A Fugazi hivatalosan sohasem oszlott fel, de 2003 óta inaktív a formáció. A The Argument óta egy koncertalbum-sorozatot adtak ki, Fugazi Live Series néven, amely meglehetősen nagy kincs, hiszen minden egyes fellépésük egyszeri és megismételhetetlen volt: általában bő két és fél órát (!) játszottak, soha nem állítottak össze setlistet, így koncertjeik improvizatív jellege teljességgel lenyűgöző.

Bármiféle újjáalakulásról szóló pletykát rendre cáfolt a csapat (jelenleg nem is egy országban élnek, szóval akadálya lenne bőven az újabb együttzenélésnek), és évről évre egyre kevesebb a remény arra, hogy újra színpadra álljon együtt e négy kitűnő zenész, de kétségkívül így is óriási jelentőségű életművel a hátuk mögött akasztották szögre hangszereiket (már aki így tett, hiszen Lally és MacKaye is aktívkodott azóta más formációkban), és ahogyan arra a jelenleg aktuális Wugazi-kiadvány (Fugazi/Wu-Tang Clan mash-up) – és legfőképp annak rendkívül pozitív fogadtatása – is csak még jobban rávilágít: a Fugazi a kilencvenes évek (és tegyük hozzá: napjaink) egyik legnagyobb hatású, legfontosabb, legegyedibb zenekara.