Ezért szerettük az Alexisonfire-t

Átzenélték a 2000-es éveket, összegyűjtöttek rengeteg rajongót, messziről felismerhető volt a hangzásviláguk, és ők voltak az egyik oka annak, hogy Kanadát az emberek elkezdték zenei édenkertként emlegetni. Mindeközben kimaradtak számukra a botrányok, sosem igazoltak nagykiadóhoz, pedig megtehették volna, és úgy általában a világ egyik legszimpatikusabb bandájának tűntek az interjúik, a rajongókkal való bánásmód és a fellépéseik miatt. Megszállott zenészekről van szó, így az Alexisonfire-nek számos oldalhajtása is lett az évek alatt, és végül ez vezette őket a végzetükhöz, hiszen nem akarták megosztani erejüket, úgy gondolták, hogy az Alexisonfire vagy első a zenei életükben, vagy sehányadik, és tíz év után úgy döntöttek, hogy nem szívesen sorolnák a második helyre a bandát. Íme néhány gondolat arról, hogy a szerkesztőség tagjainak mit jelentett a zenekar egy-egy kiadványa:

“Késpárbaj a mise után.”

Nagyjából a Crisis megjelenése körül találkoztam először az Alexisonfire nevével, és utólag határozottan örültem annak, hogy Dallasék ilyen extravagáns nevet választottak, hiszen a harmadik album igen ronda borítója felett abszolút elsiklott a szemem. Jó szokásom szerint időrendi sorrendben haladtam a lemezekkel, így a 2002-es debütlemez adta az első, és talán legnagyobb pofont, ráadásul rögtön az első dallal: a filmbuziságom tetőpontján Frank Booth-ra utaló címmel dalt elnevezni már félsiker volt, de igazán az volt döbbenetes, ahogy a .44 Caliber Love Letter felépült. Szolid, visszafogott, de nagyon ügyes intrózás után berobbant George kiabálása, majd egyből utána, még az üvöltések mellé Dallas tisztái, aztán Wade énektémái, ami valakinek, aki még sosem hallott a From Autumn to Ashes-ről, kb. világraszóló élmény volt. És ez a nóta még csak felvezette a nagy slágert, a Counterparts and Number Themet, a két énekest kiválóan kihasználó, zongorás Adelledát, a dillingeri témával nyitó, a rémgyenge borító által felvetett történetet kifejtő A Dagger Through the Heart of St. Angelest, és így tovább az összes dalt. Szinte minden tételről el lehet mondani valami túláradóan pozitívat, hiszen egy-egy ötlet, gitár-, vagy énektéma mindig maradandó nyomot hagy az emberben, legyen az épp a Waterwings nyitóriffje, vagy a Kennedy Curse beszéd-ének kettőse. 2006 körül nulla emocore élménnyel ez hihetetlen nagy újdonságnak tűnt, de ha az ember fel is hozza magát az új évezred első éveinek jobb lemezeiből, akkor is megőrzi a self-titled anyag az értékeit, és azt, hogy később hiába írtak jobb dalokat, hiába tisztultak le, de már az első anyagukon olyan dolgokat műveltek, ami nem csak említést, de rácsodálkozást és kalapemelést érdemelt. Nagyon nyers volt az egész, de valahogy pont ettől jobban működött, mint az, mikor kikristályosodott a hangzásuk, legalábbis később egyszer sem volt olyan hatalmas élmény az, mikor George nem épp torokkímélő kiáltásaiba belefolyt Dallas gyönyörű hangja. Örök élmény, de azért önmagában nem ez az a lemez, ami miatt kesereghetünk a feloszlás miatt, hiszen hiába írtak remek dalokat az albumra, de ez egy debütlemez, és a kvalitásainak részét pont a zöldfülűségük, a természetességük adta. (Jávorkúti Ádám)

“Hallgasd meg a Watch Out!-ot, abban benne van minden.”

Tizennégy éves voltam, mikor az Extreme-en elcsíptem az Accidents klipjét, és a hatás nem is váratott magára: egyszerűen nem tudtam megfogni, hogy mi volt ez az egész. Rendben, ordítottak benne, de nem volt metál, és hardcore sem. Volt egy tök jó dallamos gitártéma, de az sem volt metál, meg annyira punk sem. Egyszerűen bármilyen kis műfaji dobozkába próbáltam akkor behelyezni a fejembe az élményt, képtelen voltam dűlőre jutni saját magammal. Persze az azt követő évek helyreraktak mindent a fejemben, bár az nem változott, hogy az alaposabb megismerést követően, valamint a folytatások tükrében is a Watch Out! maradt a kedvenc Alexisonfire-korongom. Felszabadultsága, érzelemgazdagsága, remek dalszövegei és fogós dallamai örökre beleégtek a fejembe, azóta ha bárkinek körbe kellett írnom a zenekart, nem úgy próbálkoztam vele, mint ahogy tizennégy éves fejjel viaskodtam magammal, hanem ennyit mondtam: hallgasd meg a Watch Out!-ot, abban benne van minden. Mert az Alexisonfire esetében a műfaji terminusadás nem mankó, nem is viszonyítási pont, hanem épp elszorítása mindannak, ami a bandát jellemezte. Azt a bandát, amely úgy tudta kezelni mainstream sikereit, hogy közben épp olyan közvetlen kapcsolatot tartott fenn az undegrounddal, mintha nem is ismernék a nevüket a világ minden táján. Azt a bandát, ami felül tudott kerekedni a zeneipar ipari jellegén, csak épp a City and Colourön nem. Ugyan a rajongók többsége még mindig Dallast védi, én kicsit nehezen tudom elhinni, hogy egy olyan oldalhajtás, amit a dalszerző-gitáros a hipszterek homo erectusaként tudott igazán népszerűvé tenni az Alexisonfire nevével a kiadványok matricáin, akkor is ugyanennyire ismert és szeretett lenne, ha előtörténeti hátszél nélkül csak egyike lenne a világ százezer énekes-dalszerző projektjeinek. Ám ez sem változtat azon, hogy amíg a C&C dalait a webkettő élteti, addig az Alexisonfire-re minden ilyesmi nélkül is emlékezni fogunk évek múltán, ugyanolyan jó érzéssel visszagondolva, ahogy akkor is, most is hallgattuk, hallgatjuk őket. (Bali Dávid)

“Részegek, szeretők, bűnösök, szentek és Alexisonfire!”

Amikor 2006 augusztusában a last.fm rádiómban lepörgött a This Could Be Anywhere In The World egy Thursday dal után, akkor úgy éreztem mintha egy két extázis közti állapot szorított volna marokra, s a szenvedély kegyein szenderegtem mindaddig, ameddig magamhoz nem tértem a meghökkenéstől. Akkor tizenöt évesen, bőven punk rock vénáim ápolása közben, még zenei jellemfejlődésem előtt egy olyan ajándékot kaptam ettől a zenekartól, amely testem villanykertjét teljesen beindította, és amitől szanaszét szikráztam a szobát az energiától. Rögeszmésen vetettem magam még aznap a Crisis után, s mikor felszólalt a felütés: „Alright, this is from our hearts!” – tudtam, hogy egy olyan szerelemre bukkantam, amely megrészegített, amelyet szeretőmmé fogadtam, akivel bűnbe estem, amely számomra szent, s amely egyben nem más, mint az Alexisonfire. S bármikor, amikor a pohár alján megismerkedem önmagammal egy fájó érzés, egy kínzó üresség után, mindig felégeti bennem a fekete energiákat, s megtölt olyannal, amellyel endorfin túladagolással árad bennem szét a fény. Szinte zárójelbe helyezem ilyenkor a hétköznapok ócska, szürke tónusait, mert ez a lemez olyan mocskosan színes, hogy a tízes számrendszer sem elég ahhoz, hogy értékeljem. Persze akkor még csak pelyhedzett az állkapcsom, de már akkor is tudtam, hogy mit jelent egy férfias ököl ereje, de a Crisis, főleg címadó dalával, üllőként vert képen bármely alkalomkor, amikor elővettem, s most így fél kanyarral túl a húszon sem gondolom másképp, sőt érzéseim egyre inkább felerősödnek. Soha egy Alexisonfire lemez sem volt képes olyan érzelmeket kiváltani belőlem, mint a Crisis, még a Watch Out! sem, pedig az őrült, átvitt értelmű tachikardia már ott is megvolt, de számomra a Crisisben csúcsosodott ki. S most, hogy vége lett ennek a nagyszerű formációnak elbagatellizáltnak érzem az életet, hogy soha nem láthattam őket élőben, s nem szerezhettem „sebeket” a tánctéren, hogy visszaadhassam azt, amit ők nekem adtak, szeretetet. Keserűen búcsúzom tőled Alexisonfire, mostantól számkivetve élünk nélküled egy sírral gazdagabb, talán némely tekintetben már egy meredek lejtőn lefele haladó, s egyre jobban hanyatló zenei temetőben. (Budai Benjámin)

“A csicsergő dalosmadár az ablak alól”

Talán egyetlen rajongónak sem a kedvence az Old Crows/Young Cardinals, senki sem erről a lemezről fogja kiválasztani a kedvenc Alexisonfire nótáját, hiszen a Watch Out! fiatalos őrűltsége, vagy a Crisis tapasztaltabb kísérletezgetése hamarabb nyeri el az emberek szívét, mégis egy igen fontos állomás a banda, és a rajongók életében, hiszen ez az utolsó Alexisonfire nagylemez. Az utolsó album, ahol a sok-sok side-projectben tapasztalatokat szerző ötös kiönti a szívét, és ahol újból megmutatták, hogy az évek alatt fényesre csiszolt, egyedi hangzásuk még mindig ugyanakkorát tud ütni, mint a legelején. Talán a “hozta a kötelezőt” közhely a legmegfelelőbb leírás az Old Crows/Young Cardinals jellemzésére, ami lehet nem a legjobb alkotásuk, mégis hozza azt az egységesen felemelő színvonalat, amiből nagyon kevés van a világon. Az üdítően friss vokál, a rockosan ütemes, mégis ötletektől duzzadó gitártémák, az őrületesen nagy slágerek, a leírhatatlan hangulat, vagy talán az, hogy nem kell minden második számban valami elcsépelt és ócska szerelmes nótába ütköznünk tette az Alexisonfire-t az elmúlt évtized egyik legjobb bandájává. A Sons Of Privilege, a The Northern, vagy a Midnight Regulations pedig olyan dalok erről a lemezről, amik nem csak hogy méltóak a banda hírnevéhez, de bátran felkerülhetnének egy esetleges “best-of” összeállításra. És ezért fáj elengedni őket. Talán egyeseknek csak egy újabb banda, akiket lehúzhatnak a listáról, azonban sokaknak olyan érvágás ez, amit a mai trendek uralta világban nehéz tudomásul venni. Egy olyan banda, aminek nem voltak mélypontok a munkásságában, legfeljebb kisebb bukkanók, és egy olyan biztos pont, amire bátran lehetett bármikor támaszkodni. Lehet itt City & Colourrel meg Black Lungs-szal dobálózni (amiknek színvonala meg sem közelíti az Alexisonfire-ét), a szíve mélyén mindenki tudja, hogy ez az öt srác egymásnak teremtetett. Ennek ékes bizonyítéka az Old Crows/Young Cardinals is, ami sokak szerint a leggyengébb lemezük, mégis megeszi reggelire az összes hasonló próbálkozást, hogy aztán hősiesen odébbálljon. Mi pedig könnyes szemmel búcsúzunk most tőle. (Jene Balázs)

“Ronda és finom.”

A Waterwings klippje tehet róla. Valamelyik német zenecsatorna valamelyik éjjeli műsorában csíptem el. Zseniális klipp, és valami izgalmasat tudott mutatni a szám, olyasmit, amivel azelőtt nem igazán találkoztam. Szóval ez a klipp tehet arról, hogy már évek óta mindig van kézügyben valamilyen formátumban Alexisonfire hanganyag. És hiába tartom én is a Watch Out!-ot a legjobb lemezüknek, hiába hallgattam szét a cím nélküli lemezt is, az utóbbi időben mégis a Dog’s Blood EP-re korlátozódott a zenekartól állandóan magammal hurcolt hallgatnivaló listája. Hogy miért? Először is túlhallgattam az első két lemezt, mostanában a feltámadás előtti nyugalmukat töltik (töltötték a tegnapi napig). Másrészt ez az EP igazából az a régi perverzió, az az új szexkütyü, amit X év után a nőd/pasid hoz be az ágyba, hogy visszavakarjon némi elveszett izgalmat. Amit a Watch Out! után csináltak, nekem már lejtmenet-érzésű volt. Már a Crisis sem igazán (pontosabban a Watch Out!-nál lényegesen kevésbé) működött, az Old Crows/Young Cardinals pedig elkeserítően kiszámíthatónak tűnt, és a régi lemezek svungját is hiányoltam. És ekkor meg is haragudtam egy kicsit a kanadaiakra. Nem is különösebben követtem már, hogy mi hogyan történik, vagy nem történik a zenekarral. Aztán tavaly a BBC 1 Rock show-jában meghallottam egy számot, ami igencsak emlékeztetett valamire, de hirtelen nem tudtam hova tenni. És aztán leforgott még vagy ötször, mire lett türelmem megvárni a lekonferálást, amiből kiderült, hogy ez az új Alexisonfire EP címadó dala volt. Utána persze egyből kaptam a lemezért, és ha nem a Radio 1-on hallom először, biztosan valami fake anyagnak tartom, és utánanézek, hogy igazából ki készítette el. Mert hiába a narancs a trendi mostanában a rockzenében, annyira erős, és az Alexisonfire-től szokatlan hangon szólalnak meg az eleve furcsa számok, hogy egy pillanatig azon is elgondolkoztam, hogy lehet-e két zenekar ugyanezen néven. És azt hiszem ez a bátorság és izgalom nagyon hiányzott az utolsó két albumukról. Sosem merném azt mondani, hogy a Dog’s Blood a legjobb Alexisonfire anyag, de három szempontból is emlékezetes marad az életműben. Először is (legalábbis egyelőre) ez az utolsó Alexisonfire anyag. Minden hattyúdalra emlékszünk, erre pedig én úgy fogok, mint egy új lendületet kapó zenekar végre izgalmas és újra figyelmet követelő kislemezére. Másrészt a zene és a hangzás szempontjából is egy teljesen egyedülálló felvétel a diszkográfiában. Egy olyan felvétel, amit nem fogsz versenyeztetni a “tradicionális favoritokkal”, mert egészen más irányba indulnának el a rajt után. Harmadrészt pedig az EP borítója (ami Skinner műve) olyan elképesztően ronda, hogy a 21. század legszarabb borítóit felmutató zenekarok közt is biztos helyet szereznek maguknak vele.  (Gellért Mátyás)