2013. február 27.
Anno Elveszett Lemezek című cikksorozatunk kapcsán több olyan visszajelzést is kaptunk, melyek szerint igazán foglalkozhatnánk a ’90-es évek metalcore albumaival is, hiszen az első, még „svédmentes” metalcore hullám sokkal kevésbé van manapság a köztudatban, pedig sokan gondolják úgy, hogy az volt „az igazi metalcore”. A rovat korábbi megjelenései is felöleltek néhány albumot az előző évezredből (Overcast, Aftershock, Strongarm), de természetesen ez csak a jéghegy csúcsa volt: ebből a termékeny korszakból választottunk ki most tizenkét albumot, amelyeket két részletben fogunk bemutatni. A hallott anyag megemésztése elsőre talán nehezebb lehet a vártnál (különösen amiatt, hogy a metalcore közönsége a dallamos death metalhoz, és nem a thrash metalhoz van hozzászokva), hiszen manapság ritkán kerül felidézésre a friss bandák zenéjében ez a korszak, de az egészen biztos, hogy érdemes próbálkozni, hiszen ezeknek a lemezeknek nem pusztán műfajtörténeti fontosságuk van, hanem mindegyik kiemelkedő színvonalú album is.
Remain Sedate
(1990, Vermiform)
A tavaly nyári crossoveres cikkünkben már megpróbáltuk érzékeltetni azt, hogy a thrash metal és a hardcore/punk közötti átjárás a nyolcvanas évek végére minden korábbinál tágabb lehetőségekkel kecsegtetett. Ilyenkor nyilván mindig fontos volt szemrevételezni, hogy az adott zenekar melyik műfaji elemet milyen célból alkalmazza – ám bárhogy is nézzük, a Rorschach életművében megjelenő összhatás a két térfél között a kilencvenes évek egyik legnagyobb hatású munkásságát eredményezte. A nyolcvanas évek második felétől aktív banda a hardcore/punk szókimondó jellegét és kompromisszummentességét a metal szögelős agressziójával keresztezte, és a banda bemutatkozó nagylemeze, a Remain Sedate ennek köszönhetően útkeresően friss metszetét is adja az egyes hangzásvilágoknak. A frissesség pedig minden tekintetben kulcsfogalom, hiszen a Rorschach a crossover zenekarokhoz képest sokkal agyasabb dalszerkezetekben gondolkodott, lényegesen több disszonáns elemmel kiegészülve, míg a NYHC-zenekarokhoz képest a metalos elemeket sem csupán riffek formájában helyezte előtérbe. Az énekes Charles Maggio – aki a banda kiadóját, a Gern Bladstent is alapította, valamint a watchmeni elnevezésű zenekar feloszlása után a gitáros Nick Fortéval a Computer Cougarban kísérletezett – torokvágott orgánuma merőben új utat nyitott a metalos kicsengésű hardcore-nak, feszült szóköpködése pedig nem csupán védjegye lett a Rorschach-nak, hanem szikrája is annak, hogy a banda igazán robbanhasson. Ezt pedig a Remain Sedate megjelenését követően a Protestant tudta garantálni: a zenekar második nagylemeze a korábban kitapasztalt formai-tartalmi formabontásokat – melyek ritmikai és hangulati szempontból is kitágították a Rorschach zenei világának lehetőségeit – még erőteljesebb formában hallhatjuk viszont azon a lemezen, aminek köszönhetően a feszült gitármenetek még erőteljesebbek, és az egyes ritmusok is sokkal szélesebb skálát fednek le. Innen persze volt mire megalapítani a formáció utódját, a tavaly újjáalakult Kiss It Goodbye-t (akikkel legközelebb foglalkozunk majd), ám a Rorschach öröksége nem csupán a Revelation üdvöskéjében, na meg a Zero Dark Thirty-nek adott Pavlov’s Dogsban teljesedhet ki, hanem abban, hogy a zenekar őrületes hangulata nélkül aligha nézhetne fel most egy nemzedék a Converge-re. – Bali
Crossbearer
(1992, Harvcore)
Miközben a Converge nevét a metalcore minden rajongója ismeri manapság, ugyanez egyáltalán nem mondható el arról a bandáról, amely valószínűleg a legnagyobb hatást gyakorolta Jacob Bannonékra: az imádott kultzenekar korábban saját honlapjának GYIK részén kiáltotta a világba, hogy korai éveikben bizony az itt is szereplő Rorschach, a Born Against, a Godflesh és az Accused mellett az 1989-ben alakult Starkweather befolyásolta őket leginkább. Ez az ötfős philadelphiai banda első lemezével, a Crossbearerrel gyakorlatilag kialakította a Rorschach oldalán a ’90-es évek metalcore hangzását (értelemszerűen a mai csapatok zenéjében már csak közvetve hallani emiatt őket), azonban az album bőven túlmutat azon, hogy „csak” a zsáner létrejöttét írjuk a számlájukra. A Crossbearer ugyanis egy egészen sajátos műfaji egyveleget formált meglehetősen hosszú dalokká, ahol a hardcore punk mellett helyet kapott (és dominált) a thrash és death metal, a crust, a doom és még némi alternatív rock is. Ez a különleges egyveleg rövid tételekben is megterhelő lenne, hát még átlagosan hat perc feletti dalokban, azonban a jól időzített váltások miatt repül az idő, és a zenei töménységet (melynek egy részét a progresszív metalból ellesett, nem szokványos dalszerkezetek adják) kiválóan oldja fel Rennie Resmini énekes. Hagyján, hogy a ’90-es évek metalcore-jának öt legjobb szövegírója közt volt, de mellé még nem csak ő hozta a tisztákat is (mai metalcore-hoz szokott füllel szinte zavaróan változatosakat), hanem üvöltései is nagyon sokszínűek voltak, a metal több vállfaját is felidézték. Hiába a zajos és agresszív megszólalás, a monoton tempó, valamint a sötét szövegek, könnyű elveszni az album sajátos világában, ahol a ’80-as évek megannyi kiváló bandája forrott össze egy új hangzássá – olyanná, ami máig az általa kitaposott műfajnak egyik legjobbja tudott maradni. Érdekes, hogy a banda a mai napig aktív: három éve adták ki negyedik nagylemezüket Bannon kiadójánál, a Deathwish-nél This Sheltering Night címmel. – Jávorkúti
Life.Love.Regret
(1994, New Age)
Ha a modern hardcore az Against The Wall egyetlen EP-jével, az Identify Me-vel vette kezdetét, akkor a betetőzése mindenképp az Unbroken második nagylemeze, a Life. Love. Regret. volt, hiszen az 1994-es kiadvány maradéktalanul tükrözte, hogy a kilencvenes években miről szólhat a műfaj. Persze az idén már húsz éve megjelent Ritual is egy kiemelkedő lemez volt – főleg, ha debütálásként tekintünk rá –, ám az Unbroken életművének csúcsa kétségkívül az alábbi anyag, ahol a hardcore/punk attitűdje, ember és társadalom viszonya épp olyan sötét leírásban részesül, hogy talán már senki sem gondolná, hogy tényleg van fény az alagút végén. Márpedig van, erre pedig az Unbroken által megteremtett atmoszféra a legjobb példa, ugyanis Dave Claibourne zenekara a lehető legszilárdabban állt ki a straight edge életforma tisztasága és motivációja mellett. Ez az alaphelyzet – ami újraértelmezte az elveihez hű ember viszonyát a környezetével – nem csupán a New Age Records ars poeticáját eredményezte, hanem az évtized feltehetően legfontosabb metalos hardcore kiadványát is. Az Allen/Miller gitárpáros ugyanis épp annyiban ihletődött meg a nyolcvanas évek végi thrash metaltól (azon belül is a Bay Area-hangzás, és persze a Slayer által), amennyire azt képesek voltak elsők között a saját képükre fordítani. Így a hardcore sem a sebességről és a nyers dühről szólt ebben a formában, hanem az üzenet kifejezéséről, amiben megjelentek az első középtempós alapú váltások, a szaggatott riffek, és mindaz, aminek jegyében hardcore és metal olyan egységre tehetett szert, melyhez foghatóra azóta sem volt példa. Márpedig az Unbroken esetében az utódzenekarokról sem szabad megfeledkezni: a Deathwish kötelékében érdekelt Some Girls az évtized végi metalcore-ban volt prominens szereplő, míg a Narrows hamarosan végre hazai színpadon is bemutatkozhat majd. Azonban az Unbroken öröksége mégsem bennük él tovább, hanem azokban a kortárs zenészekben (mint például a Bane Aaron Bedardjában, aki saját maga írt ajánlást a The Death of True Spirit című gyűjteményes kiadványhoz), akik mindmáig azzal az eltávolíthatatlan tudattal zenélnek, hogy volt egy kaliforniai zenekar, aki a korábban már fel-felvillanó szikrából olyan futótüzet gerjesztett, ami mindmáig alapjaiban határozza meg a hardcore-ról való képünket. – Bali
Today We Will Not Be Invisible Nor Silent
(1994, Bloodlink)
Noha az alábbi összeállításban szereplő lemezek zöme nem feltétlenül tekinthető elveszettnek, a Groundwork egyetlen nagylemezét mégis joggal illethetjük ezzel a jelzővel. Mindez annak köszönhető, hogy az Unbrokennel közös split révén ismertséget szerző banda jobbára tényleg csak ebben a pozícióban maradhatott meg a virtuális emlékezetben. Holott a Today We Will Not Be Invisible Nor Silent dalai ennél sokkal többet érdemelnének, elvégre a Brendan DeSmet vezette zenekar egy teljesen új lehetőséget, az elemi lassúságot honosította meg a metalos hardcore forrongó világában. Persze a korszellemhez tendáló feszült váltások és nyers összhangzatok így is dominálnak a Groundwork hangzásában, ám a lemez inkább a sokat sejtető, visszafogott gonoszságából tesz szert igazi arculatra, aminek épp a lassú tempókkal való játék az igazi kulcsa. Ugyanígy a Groundwork szókimondó jellegét sem kell félteni: Brendan a zenekar feloszlása után a nyíltan ateista kicsengésű Absinthe-ben, valamint a kifejezetten politikus hangvételű Bury Me Standingben is megosztotta gondolatait a világgal, és ez a karakán állásfoglalás épp annyiban volt az évtized sajátja, mint az a tompán nyers, de mégis felkavaró atmoszféra, amit a Groundwork zsigerien átérzett, és ami még fontosabb, maradéktalanul közvetített is. A groove-központú basszustémák, a reszelős, egymásra felelgető riffek és a verzék közé csent zajos kitartások mind-mind tökéletes korlenyomatot adnak egy olyan tartásról, amelyben a metal a hardcore világában a sötétség zálogává tudta kinőni magát, és épp ez az, amiből az ezredforduló után a Cursed-féle megszólalás (felfedezve magának a crustot és a metal lehető legtorzabb elágazásait) igazán kiteljesedhetett. Ilyen értelemben a Groundwork emléke is túlmutat az ínyencségen: bár tettlegesen kimutatható hatása nem sok van manapság a zenekarnak, attól még visszatekintve joggal nyugtázhatjuk, hogy a banda új nézőpontot tudott kölcsönözni a hangzásnak. – Bali
Born of You
(1995, Conquer the World)
A kilencvenes évek közepére már nyilvánvalóvá vált, hogy a hardcore – és azon belül is a metalos hátszelű hangzásvilág, ami új lehetőségeket biztosított a szubkultúra továbbélésének – már nem jelent egyet a straight edge életformával, és ez a kettéágazódás nagyban befolyásolta azt is, hogy az egyes hangzásvilágokhoz milyen attitűd társítható. Persze kivételek így is akadtak, hiszen ahogy a Mouthpiece volt a második hullám utolsó (vagy a harmadik hullám első) képviselője, úgy a metalos hardcore-ban is megjelent az igény arra, hogy a tiszta életvitel mellett legyen elkötelezve egy olyan zenekar, melynek inspirációját már nem a sebesség és a vadság, hanem a súly és a kimért, morózus lépték határozza meg. Így forrhatott ki az Unbroken is, ám a fenti képlet még inkább a Culture-re igaz, hiszen Florida egyik, ha nem a legmeghatározóbb bandája merőben új fejezetet nyitott a kilencvenes évek hardcore-életében. Ebben nagy szerepe volt Damien Moyal frontembernek is, hiszen az 1993 óta aktív bandába már úgy csatlakozhatott be a Born of You, valamint a Roosevelttel közös split megjelenése előtt, hogy a Culture tagsága elkezdte megtalálni a maga üzenetét. Ez persze Damien karakterén – tehát dalszövegein, és jellegzetes előadásmódján – keresztül öltött végleges formát, és ennek tudható be az is, hogy az 1995-ben megjelent bemutatkozó nagylemez igen hamar referenciává nőhette ki magát. A dalok (thrash) metalos színezete egy modern, előremutató és határfeszegető bandát tükröztek, akik épp annyiban vannak tisztában a hardcore múltjával, mint azzal, hogy a metal, mint olyan, mint ment keresztül a nyolcvanas években. Rich Thurston gitáros – aki a Blood Has Been Shedben, a Diecastben, a Terrorban és a Walls of Jerichóban is megfordult – igen sajátos dalírói vénája itt mutatta ki leginkább a foga fehérjét, hiszen a csavaros váltások, a folyamatos építkezések úgy hatnak dühödten és feszülten, hogy közben az agresszió nem a sebességből, hanem a gitártémák természetéből, és Damien jelenlétéből fakad. A Culture-t azonban széthúzták a túl erős karakterek, így a Born of You ha meg nem is ismétlődhetett, a korábbi tagokból verbuválódott Morning Again mégis tovább tudta vinni az örökséget – sőt, ha azt vesszük, bizonyos szempontból be is teljesítette azt. – Bali
…To Reduce the Choir to One Soloist
(1996, Edison)
Mivel a metalcore-t többnyire tipikusan amerikai jelenségként kezeljük a mai tudatunkkal, mindenképp érzékeltetni kell azt, hogy a hangzás nemhogy idejekorán honosodott meg Európában is – és akkor még ne is csak arra gondoljunk, hogy például a Dawncore-életmű mennyiben tudta megelőzni a korát –, hanem ha úgy tetszik, korábban voltak nyomai a kontinensünkön, mint odaát. Ezt bizonyítja az Acme létezése is, a német zenekar pedig iskolapéldája annak, hogy nem csupán a hardcore hangzásvilágán belül lehet kiterjeszteni a thrash metalból vett fogásokat, hanem ez fordítva is működhet. Az egyetlen – ám teljes diszkográfiát tartalmazó – lemezt jegyző banda célja nem más volt, minthogy minden műfaji korlátot átlépve hozhassanak létre egy markáns, szélsőséges hangzásvilágot. Mai füllel hallgatva az 1996-os gyűjteményt joggal illeszthetnénk a Botch, a Dragbody és a Coalesce mellé, ám a kilencvenes évek hajnalán íródott dalok (csak viszonyításképp: a banda 1994-ben oszlott fel) igen tekintélyesen megelőzték a korukat. A nyers riffek, a disszonáns váltások és a hangulatfokozó átvezetések annak ellenére is egységes életművet sejtetnek, hogy a lemez elrendezésében aligha van a kronológián túlmutató logikai sorrend: az Acme feszült, dühös hangzásvilága teljesen kiforgatta eredeti valójukból a thrash metal lehetőségeit, és mindezt a hardcore vadságával sikerült egy végletesen agresszív formában egyesíteni. Épp emiatt az Acme zenéjében is az ösztönelvűség a legmeghatározóbb fonal – ám ennek köszönhető az is, hogy a felvételről visszaköszönő pőre energia élőben lehetett a leghatásosabb. Pályatársak híján azonban az Acme mindig kilógott a sorból: a metalbandáktól épp annyiban különbözött, mint a hardcore-zenekaroktól, ám életművének időtlensége méltó hagyatéka annak a zenekarnak, amely nem csupán lábjegyzete, hanem ékes és példaértékű bizonyítéka annak, hogy a metalos hardcore – vagy hardcore-os metal – nem egy előre megírtan tengerentúli agyszülemény. Csupán a motiváció mozgatja magát a határfeszegetést is, aminek pedig olyan kordokumentuma a ’Reduce, melyre csak büszkén lehet hivatkozni. – Bali
